Angelic Humans // 1.

"Jaj, az átok mély árok, hogy viseled hát, mennyek hírvivője?""Úgy, mint ahogy a rabok viselik a láncaikat."

Még a csillagok is máshogy ragyognak - gondolta Bernice, a kilátást mustrálva.

Első ránézésre megállapíthatta, hogy Szöul egyáltalán nem hasonlít a kisvárosra, ahol felnőtt, de még New York-nál, jelenlegi lakhelyénél is különb.

Volt valami furcsa a városban, valami történelmi, mégis, ahogy az ágaskodó, kivilágított épületeket nézte, akaratlanul is az Üvegváros, fénylő démontornyai jutottak eszébe, kedvenc könyvsorozatából.

- Hogy tetszik? - kérdezte egy hang, a lány háta mögül.

Bernice ellépett a hotel ablaka elől, s behúzta a bordó függönyt.

- Nem hallottam, hogy jöttél - mondta, miközben leült a kis dohányzóasztal melletti székre.

- Nem úgy nézel ki mint aki meglepődött.

- Csak mert fáradt vagyok - mosolyodott el a lány, elég halványan ahhoz, hogy igazolja, valóban ráférne az alvás. - Más - hallatta végül.- Úgy értem, ez a hely. Hihetetlen.

- Nos - mondta a férfi - az a hihetetlen, hogy itt vagy. Nem rég még imádkoztunk azért, hogy meglegyen a 100 eladás, most meg itt ülsz Koreában, egy bazi nagy lakosztályban, és arra készülsz, hogy részt vegyél az ország legnagyobb könyvfesztiválján. Szerintem örülnöd kéne.

Bernice felnézett a falnak támaszkodó Fletcher-re.

A férfi, mint általában most is ódivatú pólót viselt, amihez egy mustár színű, bő nadrágot választott.

Az sem segített túl sokat a kinézetén, hogy borostáját hagyta megnőni. Ha a lány nem ismerte volna, biztosan azt gondolta volna, van, vagy negyvenöt éves, csakhogy a férfi nem volt több harmincnyolcnál.

- Örülök is. Mondtam már, csak fáradt vagyok - felelte Bernice.

- Pff, pedig te első osztályon utaztál. Tudod milyen szar volt nekem? Valami idegesítő spiné folyamatosan zaklatott, hogy...

- Nem én tehetek róla, hogy még volt egy kis ... elintézni valód - emelte fel a kezeit, védekezően a lány.- Tényleg, mi is volt az?

Fletcher úgy hessegette el a kérdést, mintha fel sem tették volna. - Az most mindegy. Ha fáradt vagy, aludjál. Holnap is pihenhetsz egész nap. Körbenézhetnél. Sajnos nem tudok veled tartani, mivel egy fontos találkozóra kell mennem, de hívhatok neked egy megbízható idegenvezetőt, aki...

- Jó éjt, Fletch' - Bernice megdörzsölte a halántékát, majd felállt, és szó nélkül átvonult abba a szobába, amit előzetesen kiválasztott magának.

Szerette Fletchert, - aki szakszavakat használva, a "menedzsere" volt, bár a lány inkább egy közeli rokonának, vagy egyenesen az apjának tekintette Őt - de néha túl sokat fecsegett feleslegesen.

Bedőlt a tipikus "szálloda" illatú ágyneműk közé.

Bár mint mondta, álmos volt, de csak nem csukódtak le a szemei egykönnyen.

Az utca zajai bár erősen beszűrődtek, nem ez zavarta a lányt. Ezt már régen megszokta.

A hely idegensége volt nyugtalanító. Tudhatta volna, hogy szokatlan helyeken nem megy csak úgy az éjszakai szundítás. Emlékezett, amikor Ohaio-ba, meg Los Angeles-be utazott, akkor is órákig forgolódott, míg végül elnyelte az álom.

Csakhogy, most más volt a helyzet. Ilyen messze, még sosem volt az otthonától.A fehér plafont kezdte bámulni. Arra gondolt, amikor kicsi volt, a nagymamája mindig mesélt neki esténként, ha nem tudott aludni: Nos, általában ugyanazt a történetet mondta el újra, és újra, mivel Bernice nem is volt hajlandó mást hallgatni.

" Volt egyszer egy angyal, kinek vétke nagyobb volt, mintsem, hogy a mennyek elviselhessék, s a földre száműztetett, emberi testbe börtönözve. A bűne az volt, hogy túlontúl szerette társát, még azután is, hogy az rossz útra tért. Büntetésül az Úr kiűzeté őt az egekből, s átokkoszorút raká a fejére, mely nem engedte, hogy többé szerelmes lehessen a szép angyal, Őtet viszont csodálatos külsővel ajándékozá meg, hogy minden halandó belé szeressen, kinek nem foglalt a szíve. Bár meseszép volt, ám ragyogó zöld szemiből csak a könny pergett, s amúgy is vörös haja állandóan vértől volt lucskos. Azt hitte, örök szenvedésben kell élnie az átok miatt, ám száműzetése tízezer-huszonhatodik napján rátalált a felszabadítójára..."

A lány akaratlanul is elmosolyodott, ha a mese elejére gondolt, meg a nagyanyja régies beszédére. Akkor azt mondta, ezt a történetet neki az Ő nagyanyja mesélte, annak pedig az Övé, és így tovább.

- Ez egy legenda - felelte vigyorogva a kicsi Bernice abban az időben.

- Igen, egy legenda. És tudod, minden legenda igaz. Én már sosem lelhetem meg az angyalt, kinek fején átokkoszorú ül, de néked még sikerülhet. Találj rá az angyalodra, és törd meg az átkot, leány.

Bernice most megrázta a fejét, aztán kisöpörte barna tincseit az arcából.

Mindennek 15 éve, és Ő így, immár 22 évesen sem találta meg az angyalát, akármennyire igyekezett is.

Talán nem is létezik - gondolta.- Mindenesetre, nagymama biztosan büszke lenne rám, ha látná, hogy ez az apró történet, újraírva mennyi embernek dobogtatta meg a szívét, és híressé tette az unokáját. Hogy ez az apró történet, már nem is olyan apró, s most arra vár, hogy Korea legnagyobb könyvfesztiváljának egyik sztárja legyen. Az írójával együtt.

A lány az oldalára fordult. Végre lehunyta a pilláit.

- Kérlek, Istenem - motyogta. Hangja csupán alig érzékelhető suttogás volt. - Tudom, annyi mindent kaptam már tőled. De ugyanígy, annyi imát elhasználtam már másokra is. Arra kérlek, küld el nekem végre az angyalt, had törjem meg az átkát.

Csak szerelmes akarok lenni - gondolta, ám ezt már nem volt ereje hangosan kimondani.

Elnyelte a bódító sötétség.

Nos, csak egy buta fohászkodás volt ez, amit félálomban elmotyogott. Nem hitte volna, hogy az az Isten, akihez szólt, meghallja. Pedig meghallotta.

És hamarosan el is küldte neki.