The 9th planet

2009. augusztus 28.  22:17 - Na, ki jön? - Chanyeol arckifejezése igazán vidámnak tűnt, ahogy belekortyolt a sörébe, s szemöldökét pajkosan felvonva tekintett végig a társaságon. - Minseok még nem volt - jelentette ki Sehun, különös mosollyal nézve az említettre. - Minseok, felelsz vagy mersz? - Hangjának lágy, szemtelen búgása kiismerhetetlen volt. Mintha tudna valamit, amit a többiek nem.  Minseok aprót sóhajtva hunyta le a szemeit egy pillanatra. Ujjaival megkocogtatta sörösüvegének oldalát, de olyannyira, hogy az majdnem feldőlt. Habozva felelt csupán. - Merek. - Helyes. - Sehun ajkain továbbra is huncut somoly játszott. A két előtte fekvő kártyapakli közül megsimította azt, amelyiken a "mersz" felirat állt, majd mintha csak az ő kezére játszanának a lapok, egy laza mozdulattal felhúzta a legfelső kártyát. Akár egy született játékvezető. - Minseok - hallatta, jelentőségteljesen, mégis szórakozottan nézve fel ismét az említett fiúra -, csókold meg a m

Az utca egészen misztikusan hat, ahogy Jungkook a szobája ablakából figyeli a lámpák kecses, meghajlott nyakát, melyek szüntelen fényt bocsájtanak magukból, öt-hat méterenként megvilágítva az aszfaltot, az épületeket, s az elhaladó autókat. Mint mostanában oly sokszor, jelenleg is nem más, Taehyung jár a fejében. Aznap nem kérte, hogy a fiú meséljen neki, hiszen az elméjébe tóduló emlékképek sorozata anélkül is megjelent lelki szemei előtt. Nem érti, ez pontosan miért vagy hogyan történt; arra gondol, talán nem is Taehyung történetei azok, melyek emlékezésre késztetik, hanem a fiú maga - ha ez egyáltalán lehetséges. Vajon ha valaki más látogatna el hozzá a múltjából, ő is ugyanolyan hatással lenne rá? Kötve hiszi.   Azon a délután – miután Kooknak már nem jutott eszébe konkrét emlék ­­-, csupán csendben ültek egymás mellett az intézet udvarában. Taehyung egészen kora estig ott maradt, így Jungkook láthatta, milyen gyönyörű is a fiú, mikor a felhők közül előbukkanó, lemenő nap

2003.10.12. Chanyeol unottan ült a játszóház egy félreeső padján, s az öccsét figyelte, amint az a többi kisgyerekkel önfeledten csúszik-mászik az ugrálóvárak sűrűjében. Úgy vélte, mindjárt elalszik. Fejét hátravetve nekidöntötte a mögötte húzódó fehér falnak, karjait összefonta maga előtt, hosszú lábait pedig terpeszben tartotta - de persze még így is kényelmetlenül érezte magát a túlságosan alacsony ülőalkalmatosságon. Szívesen vitte el a testvérét szórakozni, hiszen tudta, a szüleiknek erre nincsen ideje, s néha még együtt is játszott a kisfiúval, csakhogy ezen a napon nem igazán volt hozzá kedve. Előző éjszaka túl sokáig maradt fenn egy iskolai esszé miatt, melyet ma délelőtt kellett beadnia. Egész nap úgy mászkált, akár egy zombi, így érthető, miért nem repesett az örömtől, mikor hazaérkezése pillanatában az öccse letámadta, hogy azonnal játszóházba szeretne menni.  Most nagyot sóhajtott. Szétment a feje: A hatalmas, sportcsarnok szerű épület csak úgy visszhangzott a

Taehyung rémült tekintettel kémleli Jungkookot, ki megremegő ajkakkal húzza el kezét az arcától. Kook lefelé bambul, s úgy érzi, mintha a világ legnehezebb dolga lenne másfelé fordítania a tekintetét, hiszen éppen befelé réved, a saját gondolatai s emlékei repkednek előtte, a külvilág pedig teljesen elhomályosul. Taehyung ijedt, mégis szelíd hangja az, ami kizökkenti az álomképek kavalkádjából. - Mi a baj? Kookie, megrémisztesz... Jungkook tágra nyílt pupillákkal néz fel rá. - Jihun... - Kissé még zavarodott, így nagyot kell nyelnie, hogy sikerüljön megfogalmaznia mondanivalóját. - Megkérdeztem Jihuntól, miért utál téged, és elmesélte, hogy... - ekkor összeszorítja a fogait -, azt mondta, megölted a húgát. A másik fiúnak ekkor hirtelen megváltoznak vonásai, s egészen rémisztően hat, ahogy a beletörődött keserv, s az egészen mélyről jövő fájdalom kiül a szép arcára. - Ezt nem tudtam, de nem meglepő. Ő tényleg így gondolta... Csak ennyire emlékszel? - kérdi pár másodperc múlv

Jungkook nem hitte, hogy Taehyung másnap is eljön hozzá. Abba bele sem mert gondolni, hogy a fiú talán annyira felzaklatta magát, hogy soha többé nem jön el, ám azt tényleg nem hitte volna, hogy következő nap ott lesz – s most mégis ott van. Ahogy Kook meglátja Taehyung karcsú alakját átsétálni az intézmény udvarán, elkerekednek szemei. A mellette ülő Hoseok – ki szokása szerint egészen idáig le sem szállt róla – szintén meglepetten tátja el a száját. – Hát itt vagy – szól Taehyung, mikor oda ér hozzájuk, majd fogait szorosan préseli össze, mintha csak roppant kínosan érezné magát. – Itt – válaszolja Jungkook, érdeklődő, nyílt tekintettel nézve fel a másikra. – Azt hittem, ma nem akarsz majd látni. Taehyung zavartan lesüti a szemeit, s kínjában nem tud mást csinálni, csupán egy örömtelen mosolyra húzza ajkait. – Bocsánat a tegnapi kirohanásom miatt. – So soft – szól közbe Hoseok, borzalmas angol kiejtéssel, s Jungkook véleménye szerint meglehetősen pofátlan módon. Tae