The rapist // 11.

Taehyung rémült tekintettel kémleli Jungkookot, ki megremegő ajkakkal húzza el kezét az arcától. Kook lefelé bambul, s úgy érzi, mintha a világ legnehezebb dolga lenne másfelé fordítania a tekintetét, hiszen éppen befelé réved, a saját gondolatai s emlékei repkednek előtte, a külvilág pedig teljesen elhomályosul.

Taehyung ijedt, mégis szelíd hangja az, ami kizökkenti az álomképek kavalkádjából. - Mi a baj? Kookie, megrémisztesz...

Jungkook tágra nyílt pupillákkal néz fel rá. - Jihun... - Kissé még zavarodott, így nagyot kell nyelnie, hogy sikerüljön megfogalmaznia mondanivalóját. - Megkérdeztem Jihuntól, miért utál téged, és elmesélte, hogy... - ekkor összeszorítja a fogait -, azt mondta, megölted a húgát.

A másik fiúnak ekkor hirtelen megváltoznak vonásai, s egészen rémisztően hat, ahogy a beletörődött keserv, s az egészen mélyről jövő fájdalom kiül a szép arcára. - Ezt nem tudtam, de nem meglepő. Ő tényleg így gondolta... Csak ennyire emlékszel? - kérdi pár másodperc múlva, félig kíváncsian, félig talán csalódottan mustrálva társát.

- Nem - rázza a fejét Jungkook. - Minden eszembe jutott erről a napról. Tudom, hogy Jihun nem mondott igazat, már csak a szavai is ellentmondásban voltak egymással...

- Igazat mondott - szakítja félbe Taehyung komoran. - De csupán az ő saját igazát. Csak tizenhárom voltam, a szüleimet pedig épp az orrom előtt nyelte el a víz. Teljesen bepánikoltam, és elvesztettem az eszem. Nyilván anyám és apám után mentem inkább, minthogy megmentsem a húgát, ráadásul én is majdnem belefulladtam a vízbe. Mindig is megértettem, hogy fáj neki, hogy elvesztette az ikertestvérét; kinek ne fájna? De ő bele sem gondol, hogy nekem akkor mindkét szülőm meghalt. Engem hibáztat a történtekért, és néha már én is elhiszem, tényleg én tehetek róla, hogy elhunyt az a lány - süti le a tekintetét, s látszólag erősen kell küzdenie, hogy ne eredjenek el a könnyei.  

- Ő is megmenthette volna a húgát, nem igaz? - teszi fel a kérdést Jungkook bizonytalanul, s érzi, majd' megszakad a szíve.

Taehyung erőtlenül megrázza a fejét. - Megpróbálta, de túl messze volt tőle, ráadásul meg is volt sérülve a lába. 

Kook ezt nem igazán érti, s fogalma sincs, mit felelhetne. Hagyja, hogy társa szólaljon meg ismét.

- Mit tettél...miután ezt elmesélte? - Félve kérdez, s összehúzott szemekkel pillant a mellette ülőre, mégis őszinte nyíltság süt tekintetéből.

Jungkook elgondolkodva hunyja le pilláit.

A levegő mintha megdermedt volna, ahogy Jihun kimondta az utolsó szavait. Jungkooknak kiszáradt a szája, görcs ült a gyomrába, s úgy érezte, rögvest elokádja magát. Épp elég tompa volt az agya a sok alkoholtól, hogy a felkavaró történettől teljesen összezavarodjon, s ide-odasuhanó gondolatai egy nagy csomóvá álljanak össze az elméjében. Egy része érzékelte, hogy a fiú álláspontja igazán igazságtalanul hangzik Taehyunggal szemben, ám mégsem merte megkérdőjelezni a sztoriját. Hirtelen hasított fejébe a felismerés is; egészen idáig furcsállta, hogy szerelme szülei soha sincsenek otthon (mikor egyszer megkérdezte Taehyungot, ő azt mondta, üzleti úton vannak), s ekkor szinte pofán csapta a tény, valójában mi ennek az oka. 
Szinte remegett alatta a talaj, ahogy felállt. A közelben lobogó tábortűz mintha egyszeriben csak hideget árasztott volna magából, jeges borzongást lehelve Jungkook bőrére. Érzékelte, hogy Jihun összevont szemöldökökkel figyeli őt, ám ő képtelen lett volna szólásra nyitni a száját. Azt tette, mint mindig, ha ha nem tudta irányítani a negatív gondolatait; menekült. 
Minél előbb ki akart jutni erről a helyről, nem is figyelte kit lök fel, vagy hány kerti növényen lépdel át, egyszerűen szabadulni szeretett volna, mert úgy érezte, rögtön megfullad. Mikor azonban már majdnem a díszes, fekete kapuhoz ért, mely a kijáratot jelentette, meg kellett torpannia. Valami olyan vetült szemei elé, ami meglepte, s egyben csak még jobban felzaklatta: Wonho éppen beletépett Yugyeom fekete tincsei közé, s a tiszta erőből a kerítésnek lökte őt. A fiú vicsorogva nyögött fel a fájdalomtól, s a következő pillanatban gyomorszájon rúgta társát, ki ennek hatására kissé hátra tántorodott.

- Nyomorék fasz, haljál meg! - ordította Yugyeom, vért köpve. Tekintetéből vad düh sugárzott; Jungkook még sosem látta ilyennek. Ő mindig is rideg csendbe burkolózott, megemelt állal járt, mintha csak ő lenne a legbüszkébb, legbeképzeltebb ember a földön, s soha nem mutatott gyengeséget. Ezekben a pillanatokban viszont dühöngött, bőrén mocsok s vér éktelenkedett, s úgy tűnt, ő a leglabilisabb egyén nemhogy a földön, de az egész világegyetemben. 

- Hülye kis nyúlánk mitugrász, mit képzelsz magadról?!  - kiáltotta vissza Wonho. Az ő személyiségét még nem tudta teljesen kiismerni Kook, de véleménye szerint Wonho egy olyan ember volt, aki  bár elsőre könnyednek, viccesnek s gondtalannak tűnhet, ám valójában többre tartotta a látszatot, mint az igazságot; nem véletlenül foglalkozott annyit izmos testével, s nem véletlenül nem árulta el senkinek az igazi nevét. Ráadásul, mint látszott, hamar fel lehetett dühíteni. - Egy felfuvalkodott nyálas buzi vagy, ne csodálkozz, hogy Jisoo dobott téged, és inkább engem akar! - hallatta, mire a másiknak szinte felizzottak szemei, s nekifutásból rontott társának.

- Hazug pöcs! - Yugyeom lendületből teperte le Wonhot, és idegbajos módjára ütni kezdte, ám a másik fél sokkal erősebbnek bizonyult, így egy szempillantás alatt fordított helyzetükön, s erősen vágta Yugyeom fejét a földhöz.

Időközben egy kisebb tömeg gyűlt köréjük; néhányan tapintatlan módon  telefonjukkal videózták  a verekedést, néhányan csupán megilletődötten figyelték őket. Jisoo volt az egyedüli, aki a közelükbe merészkedett - sipákolva próbálta lerángatni Wonhot a másik fiúról.

- Fejezzétek már be! Elmebetegek vagytok mindketten! Nekem nem kellenek ilyen erőszakos agyament balfaszok! - mondta a lány megemelt hangon. Csinos arca eltorzult a rémülettől és a haragtól.

- Menj innen, Jisoo! - motyogta Yugyeom; hangosabb megnyilvánulásra már nem telt tőle, hiszen szája megtelt vérrel; próbálta kiköhögni, csakhogy Wonho olyan erővel szorította le a testét, hogy képtelen lett volna erre. Fuldoklott a saját vérében. 

Jungkooknak eszébe jutott, mit mondott Yugyeom ebédnél; Jisoo az ő ex barátnője, s látszólag nem tudott túllépni rajta, még mindig nagyon szerette. Kooknak fogalma sem volt, milyen erős érzelmek kötik őt a lányhoz, ám ahogy belenézett bevérzett, szenvedő szemeibe, sejtette, komoly lehet a dolog. Valószínűleg épp most tudta meg, hogy Wonho kavar Jisooval, vagy csak látta, hogy rámozdul; Jungkook nem tudhatta pontosan, de gondolta, valami ilyesmiről lehet szó. A görcs a gyomrában gigantikus méretűvé nőtte ki magát. Hirtelen mintha minden összedőlt volna körülötte, s rájött, valójában senki sem az, akinek mutatja magát. Úgy érezte, már senkit sem ismer: Kiderült, hogy Taehyung több borzalmon esett át, mint gondolta, ráadásul hagyott meghalni egy lányt; megtudta, hogy Jihunban annyi fájdalom rejlik, amennyit el sem tud képzelni; akiket pedig egészen idáig szinte legjobb barátoknak tekintett, jelenleg képesek lettek volna megölni egymást mindenki szeme láttára. Túl sok volt ez neki. Egyszerűen átvágta magát a tömegen, s kisietett a kapun. 

- Semmit - mondja most, válaszolva végül Taehyung kérdésére, mely azt firtatja, mit csinált, miután Jihun elmesélte neki a történetét. Mélyről jövő sóhaj szakad fel tüdejéből. - Nem csináltam semmit, csak gyáván elfutottam. 

---------------------------------------------

Iratkozzatok fel a blogra, vagy lépjetek be a blog facebook csoportjába, hogy mindig értesülhessetek az új részekről: 

https://www.facebook.com/groups/1979819088974949/

És ha tetszett a rész, ne felejtsetek el hagyni egy kommentet! Nagyon sokat jelentene nekem. :)