kill our way to heaven // vminkook

egy ismeretlen birodalomban

A föld pora mindenfelé száll, ahogy Taehyung teste esetlenül végigsiklik az aréna csupasz talaján. Jeongguk vetődik, majd nehéz, hosszú pengéjű kardját megemelve próbál lesújtani a fiúra, ki ebben a pillanatban átgurul másik oldalára, s kitér a fegyver elől. Egy másodperc sem telik bele, hogy Taehyung ismét felpattan, majd társára támad.

Jeongguk tudja, hogy nyernie kell. Vagy megöli Taehyungot, vagy Taehyung öli meg őt. Mindenki  bízik benne: ő a király egyik fia, s ahhoz, hogy egyáltalán majd versenyezhessen testvéreivel a trónért, tizenkilencedik életévét betöltve át kell esnie ezen a próbán, hogy lássák, eléggé bátor, határozott, s kegyetlen az uralkodáshoz. Eddig mindegyik bátyja győztesen került ki a saját párbajukból. Jeongguk a legfiatalabb, s úgy gondolja, igazán szánalmas volna, ha pont ő esne el. Eddigi élete során, akárhányszor belegondolt, mi fog történni ezen a csatán, mindig nyertesfélként látta magát. Nem is lehetne másképp. Könnyű. "Igazán könnyűnek kell lennie, ha a testvéreim olyan egyszerűen és gyorsan átestek rajta" - mindig is így vélte. Látta, ahogy a bátyjai harcolnak, majd minden habozás nélkül elvágják ellenfelük torkát, s azt, ahogy utána a tömeg hogyan ünnepli őket. "Egyszer engem is így fognak ünnepelni" - mondogatta magának, és szinte már előre büszke volt, hiszen rengeteget gyakorolt, éveken keresztül. Rajta volt a legnagyobb a nyomás: Bizonyítani akart, hogy ő is van olyan jó, mint fivérei. "Ha nekik sikerült, nekem is menni fog" - hallatta még pár órával a mérkőzés előtt is... S ezekben a pillanatokban ebben igazán kételkedik. Nem azért, mert ellenfele túl erősnek bizonyulna, csupán van egy óriási különbség az ő, s testvérei csatái között: A bátyjai nem tudták, kivel párbajoznak. Csak egy jelentéktelen ember volt mind, legtöbbször büntetést érdemlő törvényszegők, tolvajok, gyilkosok. De most teljesen más a helyzet. Jeongguk ismeri Taehyungot. Ismeri őt, bár, ez önmagában nem lenne akkora probléma, hiszen még talán okot is tudna keríteni, hogy megölje a fiút. Az a valami, ami Jeongguk szívét marja, kissé összetettebb:

A harctéren kívül, a nézők közt áll egy fiú. Nem sír, sőt, teljesen néma, holott Jeongguk tudja, legbelül zokog. Park Jimin. A fiú, akit Jeongguk titokban időtlen idők óta szeret, még akkor is, ha érzései sosem találtak viszonzásra, egyetlen percre sem. Jimin szívét ugyanis egészen más rabolta el; egészen pontosan az az egyén, akit most Jeongguknak könyörtelenül ki kellene végeznie. S hogy miért pont Taehyung áll most a csatamező kellős közepén a herceggel? Miért ő jutott erre a sorsra? Miért kapta ezt a végzetes, s megalázó feladatot? Nos, talán ez az egészben a legironikusabb, s legfájdalmasabb Jeongguk számára. Hiszen Taehyung nem tolvaj, vagy gyilkos; egyszerűen az minden bűne, hogy szeret egy fiút. Történetesen ugyanúgy, s ugyanazt a fiút, akit Jeongguk is - csak ezt senki sem tudja. 

Jeongguk ott volt, mikor elkapták Taehyungot s Jimint; hallotta a kiabálást, azt, ahogy Jimin zokogva ordít, büntessék meg inkább őt. Akkor azt gondolta, bármit megtenne, hogy Jimint megvigasztalja. Azt mondogatta magában, soha többé nem akarja szerelmét ilyen szomorúnak látni - s tessék, ő ezekben a pillanatokban is haldoklik belülről. Minden karcolás Taehyung bőrén, egy tőrszúrás Jimin mellkasába.  

Jeonggukot soha, senki nem tanította meg rá, hogyan kell igazán érezni. Ebben a birodalomban, ez nem divat. Az apja arra nevelte, az érzelem gyengeség, s Jeongguk nem is merte ezt megkérdőjelezni. Ezekben a pillanatokban is szégyelli magát; mert ha az érzelem gyengeség, ő igazán gyenge. 

Gondolatai most rettenetes gyorsasággal áramlanak a fejében, ám teste robotszerűen küzd tovább. Hárítja Taehyung ütéseit, s támad. Oda-vissza. Úgy érzi, sosem lesz vége ennek a játszmának. Ő habozik, ám olyan, mintha Tahyung is ugyanezt tenné. Jeongguk egy pillanatra belenéz ellenfele  szemeibe. Határozottságot szeretne bennük látni, ám ehelyett kétségbeesést, s valami igazán különös, megmagyarázhatatlan szépséget vél felfedezni a sötét íriszekben. Jeongguk mindig is meg tudta érteni Jimin választását, hiszen Taehyung gyönyörű fiú, s mindig is tudta, van benne valami, amit saját magában nem talál. Most, ahogy tekintetét mélyen Taehyung tekintetébe fúrja, végre megérti: Taehyungnak a lelke is szép. Ő nem tekint gyengeségként az érzésekre, s ő mert kockáztatni, mert együtt lenni Jiminnel, egy fiúval, még akkor is ha tudta, elkaphatják, s megbüntethetik érte. Jeongguk erre sosem lett volna képes. Csupán most ébred rá, nem Jimin választott mást, hanem ő taszította el magától a fiút sok év barátság után, még mielőtt bármi más is kialakulhatott volna köztük - mert neki fontosabb volt a törvény, a büszkesége, meg a hatalom.

Követi Taehyung pupilláit ahogy azokat egy pillanatra a nézőtérre vezeti. Jeongguk tudja, hogy Jiminre néz - ő maga is felé kapja a fejét egy pillanatra, s bár nagyon remélte, soha többé nem kell könnyeket látnia Jimin meseszép arcán, ám most pontosan ez történik. Jimin némán rázkódik a sírástól, s a nyakláncát szorongatja, melyet minden bizonnyal Taehyungtól kapott. Jeongguknak megszakad a szíve. Hogyan is okozhatna fájdalmat ennek a fiúnak? Belehalna, ha bántania kellene Jimint, márpedig azzal, hogy Taehyungot bántja, pontosan ezt teszi. 

- Ölj meg - suttogja egyszer csak, hirtelen ötlettől vezérelve úgy, hogy csak Taehyung hallja, miközben kardjaik összeakadnak.

A fiú meglepetten mered rá. Egy ideig nem szól semmit. Csendben állnak, farkasszemet nézve, egymásnak feszülő fegyverrel. A közönség még a levegőt is visszatartja a keletkező éles feszültség miatt.

- Mire vársz? Ölj már meg! - ismétli Jeongguk. 

Taehyung leengedi a kardját, s bal kezével megdörgöli piszkos arcát ott, ahol egy vágásból vér szivárog a bőrére. - Nem tudlak megölni - hallatja.

A nézők értetlenül suttogni, nyüzsögni kezdenek.

- Miért? Védtelen vagyok! Gyerünk már! - kiáltja Jeongguk. Hirtelen nem is érdekli, ki hallja meg. 

- Nem azért - feleli Taehyung, egészen halkan, lesütött szemmel. - Csak nem szeretnélek.

- Hogy mi? - Jeongguk ingerülten közelebb lép hozzá, kardja hegyét Tahyung mellkasának szegezve. - Ha azt mondom, ölj meg, akkor örülj, és tedd, amit mondok!

- De én nem... - kezd bele ismét a másik fiú, csakhogy valaki félbeszakítja.

A páholyból Jeongguk egyik testvére gunyoros hangja hallatszik. - Na mi van, öcsém? Csak nem elérzékenyültél? 

- Végezz vele! - ordítja valaki más.

Jeongguk nagyot nyel. Egyetlen mozdulat lenne, hogy pengéjét Taehyung szívébe fúrja. Egyetlen mozdulat. 

- Ezt Jiminért teszem - ejti ki, inkább saját magának, mint Taehyungnak címezve a szavait.

Ezután cselekszik. Egyetlen mozdulat - csakhogy az ellenkező irányba.

 Jeongguk megfordítja a kardját, s saját gyomrába mélyeszti azt. Hallja a meghökkent hangokat, a kiabálást, az értetlenkedést, ám egyik sem érdekli különösebben. Ahogy fájdalmában térdre rogy, még utoljára felnéz, hogy az utolsó dolog, amit lát, az Jimin csodálatos arca legyen. A fiú könnytől áztatta szemekkel néz rá a tömegből, fejét fogva, eltátott szájjal. Szomorúnak tűnik, pedig Jeongguk tudja, hogy valójában hálás neki - s ez elég ok arra, hogy ő boldogan haljon meg.

-----------------------------------------

Húúúú :D. Elég régen írtam fantasyt, és talán ki is jöttem már a gyakorlatból. 

Ezt az os-t Michl Kill our way to heaven c. száma ihlette. Remélem, tetszett nektek! <3

Iratkozzatok fel a blogra, vagy lépjetek be a blog facebook csoportjába, hogy mindig értesülhessetek az új történetekről: 

https://www.facebook.com/groups/1979819088974949/
És ha tetszett a rész, ne felejtsetek el hagyni egy kommentet! Nagyon sokat jelentene nekem. :)