The rapist // 12.

Az utca egészen misztikusan hat, ahogy Jungkook a szobája ablakából figyeli a lámpák kecses, meghajlott nyakát, melyek szüntelen fényt bocsájtanak magukból, öt-hat méterenként megvilágítva az aszfaltot, az épületeket, s az elhaladó autókat. Mint mostanában oly sokszor, jelenleg is nem más, Taehyung jár a fejében.

Aznap nem kérte, hogy a fiú meséljen neki, hiszen az elméjébe tóduló emlékképek sorozata anélkül is megjelent lelki szemei előtt. Nem érti, ez pontosan miért vagy hogyan történt; arra gondol, talán nem is Taehyung történetei azok, melyek emlékezésre késztetik, hanem a fiú maga - ha ez egyáltalán lehetséges. Vajon ha valaki más látogatna el hozzá a múltjából, ő is ugyanolyan hatással lenne rá? Kötve hiszi.

 Azon a délután – miután Kooknak már nem jutott eszébe konkrét emlék ­­-, csupán csendben ültek egymás mellett az intézet udvarában. Taehyung egészen kora estig ott maradt, így Jungkook láthatta, milyen gyönyörű is a fiú, mikor a felhők közül előbukkanó, lemenő nap sugarai világítják meg az arcát. Taehyung azt mondta „csodálatos a naplemente”, ám társát cseppet sem érdekelte a megnyugvó égitest. Úgy vélte, Taehyung az, aki csodálatos; egyszerre érzett fájdalmat, s gyönyört, akárhányszor csak ránézett.

A következő nap is pontosan úgy telt, ahogy a többi; szokás szerint Taehyung érkezése volt az, ami megtörte Jungkook unalmát. Persze, az az unalom, amit ő folyton érez, nem az a nem-tudom-mit-csináljak féle kamaszos emóció, sokkal inkább egyfajta különös, hibernált állapot, amikor is bár nincs mit tegyen, de egyáltalán nem is foglalkoztatják a körülötte történő dolgok. Mintha minden egyes nap be lenne zárva a fejébe, a gondolatai börtönébe, s képtelen volna szabadulni. A mozgáskorlátozott állapota sem segít sokat a helyzetén. Úgy érzi, nincs is szükség már rá a világban, ő csak létezik, lebeg, miközben a saját világa egyre inkább magába szippantja. Az egyetlen, aki olykor ki tudja húzni ebből az állapotból, az Taehyung – ám néha csak még jobban belelöki, sőt el is temeti benne. Ezen a napon sajnos az utóbbi történt.

-      Hol folytassam? – kérdi Taehyung, halovány mosollyal ajkain, a megszokott helyén ülve a társalgó szobában.

-      Nem tudom. Talán… - gondolkodik el Jungkook – történt valami, miután visszamentem hozzád Jisoo bulijáról? Mondtam valamit neked? Mit csináltam? – Még lenne kérdése, csakhogy társa lekonyuló mosolya, s lesütött szemei szavak nélkül is megálljt parancsolnak neki.

-      Nem jöttél vissza – préseli ki fogai közt. – Fogalmam sincs mit csináltál azon az éjjelen, de nem jöttél vissza. Legalább ezerszer hívtalak, és nem vetted fel. Azt hittem… - ekkor szinte suttogássá halkul a hangja -, hogy valami bajod történt, vagy…amitől még jobban féltem, hogy talán túl jól szórakozol…nélkülem.

Jungkook egész éjszaka az utcákat rótta. Nem akart találkozni senkivel, egyetlen élőlénnyel sem, beszélgetni pedig még annyira sem kívánt; korábban is voltak ilyen dolgai, egyszerűen…csak egyedül akart lenni.

Mikor reggel megérkezett az iskolába, majdnem összeesett a fáradtságtól. Eleinte nem szándékozott bemenni az intézménybe, ám hajnalra már túlságosan hatalmukba kerítették a saját gondolatai, már szabadulni akart tőlük, ráadásul a keserves kíváncsiság is hajtotta; vajon mi történt Yugyeommal és Wonhoval, miután ő elhagyta a buli helyszínét? Mi lehet Taehyunggal? Vajon megtudta, hogy Jihun elmesélte neki gyerekkori tragédiájukat? Tudni akarta ezeket, de ezzel egyidőben azt is remélte, ha belép a gimnázium küszöbén, csak a szokásos dolgok, szokásos emberek fogadják majd; bízott benne, hogy csak túlreagálta az eseményeket, valamit rosszul hallott vagy látott, rosszak a megérzései, s valójában semmi aggasztó nem történt.

Nos, ahogy végigsétált az iskola sárga-fekete járólappal kirakott folyosóján, rájött, felesleges volt ebben reménykednie. Taehyung dühös tekintettel lépkedett felé, ahogy meglátta.

-      Jeon Jeongguk! Mi a fasz?! – hallatta, ahogy közelebb ért hozzá.

Jungkook amint ráeszmélt a szituáció valódi értelmére, kiguvadt szemekkel ragadta meg társa karját, s húzta az egyik szérül álló, menta zöldre festett iskolai szekrény takarásába. Nem mintha ott teljesen el tudtak volna bújni, de legalább nem keltettek akkora feltűnést.

-      Ne ilyen hangosan! – sziszegte Kook. – Még meghall, vagy meglát minket valaki együtt!

-      Kibaszottul leszarom! - ejtette ki társa, továbbra is megemelt hangon. Sötét szemei szinte villámokat szórtak. – Miért nem vetted fel a rohadt telefont? Hol a fenében voltál?

Jungkook megfeszítette az állkapcsát. Mégis hogy jön ahhoz Taehyung, hogy így letámadja? Nem tartozik érte felelőséggel! Senki sem. – Azért, mert le voltam némítva. Egyébként meg mi közöd hozzá?

-      Mi az, hogy mi közöm hozzá? – csapott rá a fém szekrény oldalára ingerülten. – Ameddig nálam laksz, sőt, ameddig egy ágyban alszol velem, igenis sok! Ha azt hiszed, következmények nélkül csak úgy felszívódhatsz, akkor nagyon rosszul gondolod!

-      Jézusom, Taehyung! – fakadt ki teljesen. – Nem vagy az anyám! Miért hiszed, hogy parancsolhatsz nekem?

-      Talán mert együtt járunk? – vágta rá, ám úgy tűnt, ahogy kiejtette a szavakat, rögtön meg is bánta. Jungkooknak egy pillanat alatt elsötétült a tekintete.

-      Nem járunk együtt, Taehyung.

-      Nem. Tényleg nem – felelte pár másodperc után halkan, majd ahogy folytatta, úgy erősödött fel ismét a hangja: - Elfelejtettem, hogy neked csak szükséged volt valakire, mert kibaszottul egy nyomorék, család nélküli, szeretethiányos hajléktalan vagy!

-      Én vagyok a család nélküli, szeretethiányos nyomorék? – Jungkook hirtelen azt sem tudta, nevessen, vagy sírjon. – Én legalább nem hazudtam neked a szüleimről! Valld be, te sokkal jobban szorulsz rám, mint én rád! Csak arra kellek neked, hogy szex után ölelgethess, mint valami picsogós kislány, mert senki nem ér így hozzád! De fogd fel, nekem kurvára nincs szükségem a nyáladzásodra! Csak egy kis hímribanc vagy, akit akkor rakok seggbe, amikor csak akarok, mert folyton felkínálod magad!

Taehyung megdermedt vonásokkal hallgatta a másik fiú szavait. Nem reflektált semmit, csupán állt ott lefagyva. Mikor Jungkook elhallgatott, percekig némán meredtek egymásra. Kooknak hatalmas, szúró gombóc keletkezett a torkában, s érezte, ezúttal túl messzire ment; egyáltalán nem gondolta át, amit mondott, a hangok csupán elhagyták a száját. Túl fáradt, zavarodott s dühös volt ahhoz, hogy visszafogja magát. Tudta, mindent elrontott. Sírni akart, ám szemei teljesen kiszáradtak… Taehyung pilláin viszont ott csillogtak legurulni készülő könnycseppjei; egyikük sem várta meg, míg azok útjuknak erednek a fiú arcán. Egyszerűen elsétáltak két különböző irányba.

Jungkook azonnal el akart menni. Semmi idegzete nem volt hozzá, hogy ilyen állapotban végig üljön egy iskolanapot. Persze tudta, nem megoldás, hogy vaktában elfut minden elől, ráadásul úgy, hogy nincs is hová mennie, ám már túlságosan megszokta azt, hogy menekül; nem akart szembe nézni a problémáival, csakhogy arra nem gondolt, így előbb-utóbb minden egyszerre fog a nyakába zúdulni. Nem futhat el örökké a fájdalmai, gondjai elől – de neki erről fogalma sem volt.

Egy közeli kávézó felé vezették léptei. A nevelőapjától lopott pénzét már rég elköltötte, a kabátja zsebében viszont pihent némi apró (egy bögre forró ital bőven kijött volna belőle), csakhogy eszébe jutott, azt a pár zsetont is Taehyungtól kapta még korábban. Eleinte nem akarta elfogadni, de a fiú a kezébe nyomta, mondván „ne mászkálj pénz nélkül” – az emléktől most összeszorult a szíve. Fogta zsebe tartalmát, s egyszerűen szétszórta az utcán. Tudta, hülye cselekedet részéről, ugyanis „nem állt túl jól” anyagilag, ám képtelen lett volna Taehyung pénzével fizetni.

    Egy pillanatig átfutott az agyán, hogy visszamegy az anyjához, de persze ezt az ötletet rögtön elvetette: Ha oda betenné lábát, a nevelő apja szilánkosra verné a fejét, az édesanyja pedig nem tenne ez ellen semmit, ahogy az mindig is megszokása volt. Jungkook sosem értette, miért ragaszkodik a szülője ahhoz a férfihoz; persze, egyrészt a pénz miatt, de ha a nő akarná, maga is tudna keresni annyit, hogy megéljen belőle, ráadásul ha úgy lett volna, Jungkook is elmehetett volna dolgozni. Nem erről volt szó, de akkor meg mi kényszerítette őt arra, hogy azzal a bűnözővel maradjon? A szerelem ennyire elvakítaná? Vagy a sok alkoholtól kipusztultak az agysejtjei, melyek ép gondolkodásra késztethetnék? Vajon az én sorsom is ez lesz? – ilyen, s ehhez hasonló kérdések cikáztak Jungkook fejében, miközben leült egy utcai padra. Meg kellett állnia egy pillanatra gondolkodni, hogy eldönthesse, hogyan tovább. Ramatyul érezte magát, s egy része azt kiáltotta „ennek semmi értelme, add már fel!”, ám még mindig volt benne annyi tartás s lélekjelenlét, hogy nagyjából kézben tartsa az életét. Mivel soha nem nézett szembe a problémáival, nem is vallotta be magának, hogy gond van; úgy viselkedett, mintha nem lenne, egyszerűen csak tovább akart haladni azon a bizonyos, rögös úton, s bár ez úgy hangzik, mint egy egészen jó tulajdonság, valójában nem volt az.

– Hát te? – A háta mögül jövő ismerős hangtól hirtelen összerezzent; a legkevésbé sem számított rá.

 – Én...tudod, csak kellett egy kis szünet – magyarázta rögtön, tettetett nyugalommal, miközben Yoongi leült mellé. A kissé alacsony fiú vékony alakja szinte teljesen eltűnt a nagy, vastag kabátjában. Kifejezéstelen, talán kissé komor arcot vágott, mint mindig.

– Tudom milyen ez – bólintott, aztán hamar hozzátette: – Láttalak Taehyunggal.

 – Mi? – Jungkooknak ismét gombóc keletkezett a torkában. Úgy érezte, rögtön megfullad, s tudta, félelem ül ki az arcára.

Yoongi örömtelenül elnevette magát. – Nyugi. Nem hibáztatlak érte. Igazából, ezért jöttem utánad...

– Te...utánam jöttél? – Meglepődött, hiszen bár gyakran lógtak együtt, egy csapatban, de sosem beszélgetett még komolyabban Yoongival. Nem álltak egymáshoz igazán közel.

– Mit gondolsz, miért ülök itt veled suli időben? Nem legyél már ilyen hülye – forgatta meg a szemeit.

Jungkook nem reflektált a szarkasztikus mondatra. – Más is látott minket? Jihun...

– Nem. Csak én – vágta rá Yoongi komolyan, mire a másik megkönnyebbülten bólintott. – Igazából, lenne neked egy ajánlatom – közölte majd. – De ahhoz először fontos elmondanom, hogy mi...ugyanabban a cipőben járunk.

– Ezt meg hogy érted? – kérdezte Kook, mivel úgy tűnt, a másik fiú nem kívánja pontosabban kifejteni a kijelentését.

 – Én is...szeretem a fiúkat...is…hogy így fogalmazzak. – Jungkook még sosem látta ezelőtt Yoongit ilyen zavarban.

 – Én nem szeretem a fiúkat – közölte kíméletlenül. Társa nyílt pupilláiba nézett; le kellett hunynia saját pilláit, s érezte, ahogy megremegnek ajkai, miközben magában hozzátette: Én csak egyetlen fiút szeretek...de elbasztam.

– Oké – húzta el a száját Yoongi. Nem úgy tűnt, mint aki hisz neki.

– De az ajánlatodat meghallgatom – jelentette ki.

A másik fiú megvonta a vállát. – Amúgy sem hiszem, hogy sok választásod lenne. Szóval, biztosan gondolkodtál már azon, honnét szerzi mindenki a pisztolyokat az iskolában…

– Igen, igazából ez tényleg érdekel már egy ideje... – vágott közbe.

– A barátom fegyverekkel foglalkozik. Tőle kapjuk őket.

– A barátod...úgy érted, a szerelmedtől? – Jungkook nem állhatta meg, hogy feltegye ezt a kérdést.

– Igen – pirult el Yoongi. Igazán aranyos volt, ahogy a mindig kemény tekintetű fiú zavarba jött a szerelme emlegetésétől. Kooknak akaratlanul is Taehyung jutott eszébe, s elszorult a szíve. – Egy ideje viszont volt egy kis ügye a rendőrséggel - folytatta kis hatásszünet után -, és fél, hogy kitudódik a titka, ezért jelenleg nem tudja a lakásában tárolni a fegyvereket. Arra kérnélek, rejtsd el őket. Cserébe lakhatsz nálam egy ideig. A Taehyunggal való beszélgetésedből azt szűrtem le, nincs nagyon hová menned.

– Várj. – Jungkook csak pislogni tudott a sok új információtól. – Mi van? Miért én rejtsem el? És mégis hova?

– Azért – válaszolta Yoongi, ismét magához hűen, halál nyugodtan –, mert téged még nem látott a hatóság a barátom lakása körül, azt sem tudják, ki vagy, rád senki nem gyanakodna.

– Miért nem mondjuk Jihunt kéred meg?

 – Mert benne nem bízom.

 Yoongi válasza meglepte Jungkookot, de inkább nem kérdezett rá a szavaira. Nagyot sóhajtott. Nem tűnt nagy butaságnak az ajánlat, s társának igaza volt; tényleg nem volt választása. Örülhetett, hogy felajánlottak neki, hogy tetőt "raknak" a feje fölé.

– Rendben – bólintott. – Elvállalom. Hogy hívják a barátodat?
Yoonginak elégedett mosolyra görbültek ajkai. – Jung Hoseok.

Jungkook érzi, ahogy kiesik a kerekesszékéből, mégsem érez fájdalmat. Egyetlen egy kép kering lelki szemei előtt; Hoseok, ahogy integet neki egy fűvel igénytelenül körbenőtt ház udvarából, majd arra utasítja őt, pakolja a pincében elrejtett fegyvereit a terepjárója csomagtartójába. Hoseok. Az a Hoseok, aki jelenleg nap mint nap a közelébe próbál férkőzni; aki a szobája ajtaja előtt aludt, csak mert aggódott érte; akivel a pszichiátriai intézet kertjében beszélgetett... Hirtelen úgy véli, körülbelül 100km/h sebességgel kezd el verni a szíve, s annyira zaklatott állapotba kerül, hogy az sem segít, ahogy összegörnyed a padlón. Úgy érzi, becsapták, elárulták, s olyan gyengeség tör rá, amit eddig még sosem érzett. Ha Taehyung nem lenne ott, hogy mellé térdeljen, s aggodalmasan nevén szólítsa, valószínűleg azonnal megőrülne.

--------------------------

Wow, dramatic.

Sorry for the strange betűtípus and stuff but idk miért csinálja ezt a szövegszerkesztő.

Iratkozzatok fel a blogra, vagy lépjetek be a blog facebook csoportjába, hogy mindig értesülhessetek az új részekről: 

https://www.facebook.com/groups/1979819088974949/

És ha tetszett a rész, ne felejtsetek el hagyni egy kommentet! Nagyon sokat jelentene nekem. :)