Angelic Humans // 10.

"Nincs szívem, nincsen, aludj hát, kincsem."

Bernice nem több, mint csak egy egészen kevés elégedettséget érzett, hogy bevált a tervnek nem nevezhető terve, és Jungkook-kal, meg Taehyung-gal tarthatott: Megakarta tapasztalni valójában milyenek is Ők együtt, levonni a következtetéseket, kideríteni, hogy Namjoon nem túlzott e, amikor azt mondta "összetartoznak"... Egyszerűen fel akarta mérni a két fiú kapcsolatát annyira, hogy dönteni tudjon végre mi a helyes lépés számára. 

Már nem agyalt, és nem reménykedett semmiben, csupán ösztönösen cselekedett. Tudta, hogy ha azt mondta volna, Tae-jel akar menni, automatikusan másik fiú is velük tartott volna - viszont akkor mindenki szemében (főként Namjoon-éban, és Yoongi-éban) eláshatta volna magát. Így viszont, hogy Jungkook-ot hívta, nem csak hogy nem utálták meg még jobban (maximum csupán totál hülyének nézték), még azt is kideríthette, Taehyung is mindenképpen Jungkook-kal tartana e egy ilyen szituációban. A válasz persze bonyolultabb, mint gondolta volna - Bernice nem tudta, hogy miatta, vagy a barátja miatt csatlakozott e hozzájuk az angyalfiú - de a lényeg, hogy csatlakozott.

És most ott gyalogoltak hárman a sötét, borult ég alatt egy bicikliúton - amit egyik oldalról bozótos határolt, a másikról pedig az úttest - és tágra nyílt szemekkel figyeltek körbe, néha-néha Jimin nevét kiáltozva.

- Bernice - szólította meg a lányt Taehyung, amikor már egy ideje csend volt.

Nice nem tudta elfojtani - továbbra is görcsbe rándult a gyomra, ha a fiúra nézett.  - Igen? - kérdezte, de abban a momentumban, hogy kimonda a szót, Jungkook hangja hallatszott mellőle. Bernice persze nem értette mit magyaráz olyan hevesen, de mivel a srác folyamatosan a mellettük elhúzódó árok felé mutogatott, gondolta, valamit lát ott, a bokrok közt.

Nem tévedett. Ahogy a lány lenézett, rögtön kiszúrta az ágak közt a törött gördeszkát.

Egy pillanat alatt kapcsolt. - Jiminé? - nézett a döbbenten a fiúkra.

- Valószínű - felelte Jungkook, most már angolul.

- Lemegyek érte - jelentette ki Taehyung.

A lány látta, ahogy Jungkook előbb lenéz a meredek, kavicsos, bozótos árokba, majd vissza a barátjára. Megrázta a fejét. - Én megyek - közölte.

- Miért? - pillantott rá kérdő grimasszal az angyalfiú, aki amúgy már indulásra kész volt.

- Mert én láttam meg, szóval én is megyek érte - válaszolta dacosan. Vagyis, valami ilyesmit akarhatott mondani - ugyanis valamiért továbbra is angolul beszélt. Nice azonnal átérezte a szituációt - akaratlanul is összeszorította az ajkait -, Tae viszont csak felhúzott szemöldökökkel meredt a társára.

- Hát jó - vonta meg a vállát.

Ezután Jungkook látszólag még pár pillanatig habozott - aztán féloldalasan tett egy lépést lefelé. Bernice-ék leguggolva figyelték, ahogy egyre haladt.

- Taehyung - szólt Nice, a lehető leghallkabban, le sem véve a szemét Jungkook alakjáról.

- Huh?

- Tudod...nagyon...szép a barátságotok Jungkook-kal.

Tae értetlenül pillantott rá. Olyan ártatlan volt a nézése, mint egy kisgyereknek.

A lány sóhajtott. Maga sem tudta mit csinál. - Szereted? - kérdezte aztán.

- Persze. A legjobb barátom.

- Úgy értem... - sóhajtott. - Csak azt akarom mondani, hogy talán nem én vagyok a megfelelő ember számodra. Jungkook sokkal inkább az lehetne... - Összeszorította a fogait. Félve nézett Taehyungra, de a fiú arcáról nem lehetett leolvasni semmit. 
Talán nem értette mit mondtam, gondolta Nice - ebben a pillanatban pedig sikoltást hallott. Odakapta a fejét, s a félhomályban éppen csak ki tudta venni, ahogy Jungkook megcsúszik, és bugdácsolva vágódik be az egyik bokorba.

Arra gondolt, a régi osztálytársai most biztos nagyon nevetnének, ám ahogy érezte, hogy a mellette támaszkodó fiú összerezzen (mint ahogy Ő is), és mindenféle előzmény nélkül elekezd lefelé rohanni, semmi vicces nem volt a helyzetben.

Bernice utána eredt. 
Majdnem Ő is orra bukott, de szerencsére még időben sikerült lefékeznie a lábait.

- Jungkookie! - kiáltotta Taehyung, ahogy lendületből letérdelve érkezett meg a barátja mellé.

Jungkooknak sikerült kikászálódnia az ágak közül, viszont fájdalmas fejjel ült a földön. Bernice még a sötétben is látta, hogy a fiú szemöldöke mellett egy karcolásból halványan csordogál a vér.
Bár alaposan szemügyre vette, nagyobb sérülést nem vélt felfedezni rajta, ám Tae olyan kétségbeesetten beszélt a társához, hogy Nice azt kívánta, bárcsak tudna koreaiul.

Jungkook elmosolyodott - azzal a tökéletesen őszinte mosolyával, amiről a lány úgy gondolta, nem méltó rá, hogy lássa. - Jól vagyok - mondta úgy, hogy Bernice is értse. - De azt hiszem, a lábam... nem tudom, hogy van ez angolul.

- Kificamodott? Nem tudsz ráállni? - kérdezte Nice.

A fiú bizonytalanul bólintott. - Igen.

- Segítek - hallatta Tae, majd minden habozás nélkül átkarolta Jungkook-ot, s talpra segítette.

Bernice-t egészen meghatotta a jelenet, egy valamiről viszont úgy érezte, megfeledkeztek.

- És a gördeszka? - szólt a fiúk után, akik már nehézkesen bár, de felfelé tartottak.

- Nem Jiminé - felelte kapásból az angyalfiú a válla fölött. - Az övé nem ilyen.

Bernice csalódottam megrázta a fejét. Akkor Jungkook a semmiért sérült meg, gondolta. Klassz.

________________

A két fiú végig előtte baktatott az úton, miközben az eleredő eső halkan kopogott az egyre zsúfoltabban elhelyezkedő épületeken - kiértek a bicikli útról.

Bernice hirtelen rettentően kimerültnek érezte magát. Éhes volt, szomjas, egy toalettnek is örült volna,  és hihetetlen magányosság érzet lett rajta úrrá.
Mit keresek én egyáltalán itt, kérdezte magától. Ráadásul, Jiminnek továbbra sem látta semmi nyomát...

Egy pillanatra megtorpant, és szorosan lehunyta a szemeit.
Érezte magán a nedves esőcseppeket, s hagyta, hogy az agya azt mutasson neki, amit akart.

Mint mindig, egy történetet látott maga előtt. De most nem egy könyvbélit.  A saját történetét látta. Az élete történetét;
Látta a hét éves énjét, amint a dédmamája mesél neki, aztán a tizenegy éves énjét, amint először leül írni. Látta magát az apja temetésén, a New York-ba induló járaton, majd ahogy az olvasóihoz beszél egy emelvényen állva.

Ez volt Ő. 
Csakis a jó döntéseinek köszönhette, hogy idáig eljutott. És bár, ezek a döntések sokszor fájtak, és először nem tűntek jónak, de miattuk volt az, aki. Egy sikeres, elégedett, fiatal lány.

Lassan kinyitotta a pislákolóit.

Taehyung és Jungkook továbbra is előtte sétáltak; Tae szorosan karolta át a barátját, ügyelve minden léptére, az pedig teljes bizalommal támaszkodott rá. Fejüket összedugták, ahogy beszélgettek. Taehyung minden figyelmét Jungkookra fordította, a lánnyal már egyáltalán nem törődött. De Bernice nem is bánta.

Mikor befordultak az utcán, és Nice immár látta a táncterem épületét, meg az előtte csoportusoló, rájuk váró halvány alakokat, már tudta. Tudta, mi a helyes döntés.

Taehyung talán nem az Ő angyala. Talán sosem volt az. Talán, Ő maga az angyal, akit megfosztottak a szerelem érzésétől, és egy szerető társtól... De talán mégis Taehyung az angyala... Neki viszont biztosan nem Ő az.

Szóval, most el kell engednie.