Angelic Humans // 12/2.

"Akkor, most visszaszállsz a mennyekbe?" 

"Hogy lehetsz ilyen buta?  Veled maradok szerelmem, aztán együtt hullunk pokolba, vagy jutunk el a paradicsomba. Halandó vagyok én már, ezen nincs mit változtatni. A szívem viszont képes szeretni. Általad, s téged."

- És egyébként - tűnődött Bernice. - Még milyen hobbijaid vannak? Mármint, a táncoláson kívül - kérdezte Namjoon-tól. Észre sem vette mennyire elmerült a fiúval való beszélgetésben.

Namjoon beletúrt szinte fehér hajába. - Néha szoktam verseket írni - vallotta be. Nice persze ettől teljesen lázba jött.

- Tényleg? Ez nagyszerű! - örvendezett. - Majd egyszer elolvashatom az egyiket?

- Hát - húzta el a száját - van pár angol versem is, de...nem valami jók, én csak úgy hülyeségből írok, amúgy is... - hirtelen abbahagyta a magyarázkodást. Egy valamit kezdett bámulni leplezetlenül, s meglepetten.

A lány összehúzta a szemöldökeit. Először nem értette,  aztán követte a fiú tekintetét...és leesett az álla. 
A terem másik végében ott ült Taehyung, meg Jungkook és...és csókolóztak!

Bernice pislogott kettőt mire észhez tért, és elkapta a szemeit. Megköszörülte a torkát. - Hát akkor - mondta - gondolom úszott a randim Tae-jel. De kár. - Lefelé görbítette az ajkait, s próbált komornak látszani.

Namjoon szórakozottan pillantott rá. - Gratulálok - hallatta. - Te hoztad össze Őket.

- Én? Mi? Dehogy! - legyintett a lány. Még maga sem tudta pontosan, hogy komolyan meg akarja e játszani az eszét, vagy csak szórakozik.

A fiú mintha meg sem hallotta volna. - Jó ember vagy, Bernice.  - közölte, s sötét íriszeivel egyenesen a lányéba nézett. Nice el akarta kapni a tekintetét, de egyszerűen elveszett Namjoon kavargó feketelyukra emlékeztető szemeiben. Végül lesütötte a pislákolóit.

- Nem vagyok az. Csak azért segítettem nektek tegnap, mert tetszik Taehyung. Megszöktem Fletcher elől, ráadásul a nagy semmiért. Elszúrtam mindent,  elvagyok szállva magamtól, és sokszor azt sem tudom mi álom, és mi valóság. Szóval nem, nem vagyok jó ember - fejezte be.

- Senki sem tökéletes - ingatta a fejét a fiú. - Viszont te helyesen cselekedtél.

Bernice erre már elmosolyodott. Nagyot sóhajtott. - Köszönöm - suttogta.

- Fáj? - kérdezte hirtelen Namjoon, mire a lány kérdőn nézett rá. - Úgy értem, hogy Tae nem...hogy nem jött össze vele ez a dolog - tette hozzá.

Nice megrázta a fejét. - Nem. Jungkook-kal tényleg nagyszerűek együtt. Mi nem illenénk össze.

- Szóval, Taehyung nem a te angyalod? - húzta mosolyra az ajkait. Bernice eltátotta a száját.

- Honnét tudtad? - kérdezte döbbenten.

- Mondtam, hogy olvastam a könyved. Az írásodból.

A lány döbbenten meredt maga elé. Namjoon pontosan úgy gondolkodtt  mint Ő.

Mondani akart még valamit, de egy szót sem bírt kipréselni, ahogy megcsapta a felismerés szele:

Namjoon nem csak, hogy úgy gondolkodott mint Ő. Olyan volt mint Ő. Ugyanazokat a könyveket szerették, ugyanaz volt az érdeklődési körük, ugyanúgy járt az agyuk...
Olyan, mint én, csak sokkal jobb változatban, gondolta a lány.

Namjoon egyáltalán nem úgy nézett ki, mint az Ő képzeletbeli angyala, mégis... Lehunyta a szemeit. Fejét a falnak támasztva nézett a fiúra, a kócos hajára, a sötét íriszerire, meg az íves szemeire.
Arra az idézetre gondolt, amit még Namjoon mondott neki, miközben sétáltak:

"Az angyalok erénye, hogy nem hanyatlanak,  hibájuk, hogy nem fejlőhetnek. Az ember hibája, hogy hanyatlik, erénye, hogy fejlődhet."

Fejlődhet. Ez az egyetlen erénye az embereknek.
Hiszen, Ő mennyit fejlődött egy nap alatt? Megtalálta a saját hibáit - azokat is, amikről eddig egyáltalán nem tudott... És megelőzött elkövetni egy hatalmas hibát, ami a szerelmet illeti...

És ekkor jött rá. Ebben a pillanatban:

Egész eddigi életében azt az embert kereste, aki külsőségekben megfelelt a képzeletének. Sosem volt szerelmes. Elvarázsolták a fiúk, úgy, ahogy Taehyung is, de nem volt szerelmes.
Az igazi angyalok nem külsőségekben mutatkoznak meg, döbbent rá.
Ott ült egy fiú mellett, aki leginkább a kedvenc regénye legdémonibb, és legeredetibb szereplőjére hasonlított, mégis ez, ez a fiú sokkal inkább volt az Ő angyala, mint bárki más.

Azonnal megszólalt, mielőtt gondolkodhatott volna: - Az előbb azt mondtam, kár, hogy elmarad a holnapi randim Taehyung-gal - mondta, teljesen Namjoon felé fordulva. - Igazából nem bánom! Tudod, sokkal inkább elmennék valaki mással... Persze, ha az a valaki más is szeretné - tette hozzá. - Valaki olyannal, aki szereti Végzet Ereklyéit, a verseket, és fantasztikus stílusa van.

A fiúnak azonnal vér szökött az arcába. Pont olyan zavartan festett, mint a könyvfesztiválon. - Még...soha nem hívott lány randira - nyögte ki.

- Most megtörtént. Mit mondasz? - kérdezte Bernice, s összeszorította az ajkait. Várakozón, és reménykedve nézett Namjoon-ra.

- Természetesen igent - somolyodott el a fiú óvatosan, amit Nice azonnal viszonzott is. Mintha egy hatalmas lakat pattant le volna abban a pillanatban a szívéről - megkellett állnia, hogy ne kapjon oda. Aztán csattanó zajt hallott - pont olyat, mint pár órával azelőtt is. Felugrott rémületében.

Egy újabb fa dőlt volna ki?

Az összes teremben tartózkodó fiatal feszülten nézett egymásra. Újabb zajok hallatsztottak kintről, a lánynak pedig egyre hevesebben dobogott a szíve... Majd egy férfi jelent meg a táncterem ajtajánál. Nem tűnt különösebben megtépázottnak, vagy ázottnak, a vihar nyilván csillapodott -legalábbis, ami az időjárást illeti. A Bernice fejében lévő vihar viszont egyre csak erősödött, ahogy a férfira nézett, meg az utána érkező tűzoltókra. Fletcher állt az ajtóban. És nem úgy nézett ki, mint aki szétcsattan a boldogságtól.

- Bernice Sarah Low! - zengte a menedzser. Nice automatikusan behúzta a nyakát. Fletcher csak akkor szokta a teljes nevén szólítani, amikor valóban nagyon mérges. - Elárulnád nekem mégis hogy gondoltad azt, hogy lelépsz egy árva szó nélkül idegenekkel, egy idegen városban, majd csak annyit írsz nekem SMS-ben, hogy "későn jövök, de ne aggódj, majd mindent megmagyarázok"? Még jó hogy van nyomkövető abban a rohadt telefonodban!

- Sajnálom, én...- kezdte a lány.

- Ohó, sajnálhatod is! És mégis kik ezek? - mutatott körbe az azodáig zavartan ácsorgó fiúkon.

- Ők... - Nice mély lélegzetet vett. Ökölbe szorította a kezeit, aztán kihúzta magát. - Ők a legkülönlegesebb emberek, akiket valaha megismertem! Fletch', tudom, hogy most legszívesebben szétrobbannál, és azt sem tudod mi van. A helyedben én is szörnyen mérges lennék magamra, de... Nem bántam meg, hogy eljöttem, és tehetsz bármit, soha nem is fogom. Felnőtt nő vagyok, és akármilyen hülye döntéseket is hozok, ezek az én döntéseim. Az én életem, az én hibáim. Ez vagyok én. Már nem leszek jobb. - Elhallgatott. Halálos csend telepedett a helyre, még az a pár tűzoltó sem mozdult. Nice  kezdte úgy érezni, jobb lett volna ha meg sem szólal - amikor Fletcher elmosolyodott.

- Borzasztó vagy, te lány - sóhajtotta, miközben látványosan megdörzsölte a halántékát. - De igazad van.

- Akkor...akkor engeded, hogy megmagyarázzam? - emelte meg izgatott tekintetét a lány.

A férfi újra kimerült mosolyra görbítette a száját. - Csak miután kiszabadítottunk innen titeket. Van egy olyan érzésem, hogy elég eseménydús éjszakátok lehetett - pillantott körbe ismét.

Bernice erre csupán fáradtan elnevette magát. - Ha tudnád mennyire...