Angelic Humans // 2.
"Nekem mindig azt mondták, szeretni annyi, mint szenvedni, törékeny szárnyú rab.""Meglehet. De ha nem vagy képes szeretni, a lelked megsemmisül lenni, illékony fiú."
Bernice akaratlanul is azon kezdett el gondolkodni, hogyan írhatná le a mostani körülményeket. Talán, valami ilyesmi lenne:
" A különös környezet, az épületek érdekes formája, az idegennek tűnő emberek forgataga, de még a másmilyen levegő is valami egészen érdekes, megfoghatatlan, és megfogalmazhatatlan érzést árasztottak magukból... "
A lány agyából csak úgy ömlöttek a szavak a semmibe. Az az érzés kerítette hatalmába, ami csak alkalmanként adódott meg, nagyon értékes volt, és mások úgy neveznék, ihlet.
Alsó ajkát harapdálta, miközben körbenézett az utcán. Szemben egy nagyon barátságosnak tűnő parkot látott, ami szinte hívogatta. Mintha azt sugalta volna: Gyere! Gyere ide, ülj le, és írd ki a gondolataid!
Nem mondhatott hát nemet, nem igaz?
Átsietett a zebrán, gondolván, nem lehet gond, ha még egy kicsit távol van. Fletcher úgy sem érhetett még vissza a szállóba.
Nem törődve semmivel, letette magát egy padra, egy fa árnyékában.
Egyszerre a tavasz, meg virágok illata zsongták körbe, amit igazi felüdülésnek tartott az egész napos gyaloglás, meg kocsikázás után a betondzsungelben - még így is, hogy a nagyváros látványa azért nem szűnt meg teljesen, ott volt szemközt.
Elővette tabletjét a nem túl divatos, ám annál praktikusabb oldaltáskájából, s még mielőtt bekapcsolta volna, vetett még egy pillantást az arcára, a készülék sötét képernyőjén.
Sötétbarna haja pont úgy állt, ahogy a hétköznapokon szokott; gyenge hullámokban, a vállára omolva. Szempillái bár egykor szépen íveltek, mostanra lekopott róluk a festék, az általában megatározhatatlan színű íriszei pedig most egészen zöldnek tűntek.
Egy apró vállrándítással nyugtázta, hogy bár nézett már ki jobban is, nem olyan súlyos a helyzet, aztán benyomta a gépet.
Megnyitotta a közvetlenül szem elé helyezett jegyzeteket, és írt.
Írt, és csak írt.
Olyan volt, mintha megszűnne körülötte a világ. Már nem hallotta, a nem messze elhúzó autókat, a járókelők érthetetlen, idegen beszédét, és nem emlékezett közben semmire.
Nem emlékezett az egész napos kóborolására sem, a tenyérbemászóan kedves idegenvezető hölggyel, akit Fletcher hívott neki. Korábban a lány bele sem mert gondolni, mennyibe kerülhetett ez a városnézés, ami külön, csak őt foglalkoztatta. Mindenesetre lenyűgözőnek találta Kórea kultúráját, meg azt a néhány régi harcművészeti épületet amit látott, ha az ázsiai ízek nem is lopták be magukat a szívébe.
Bernice annyira belefeledkezett a tabletjébe, az újjaiból áradó szavakba, s az izgatott örömbe, hogy talán egy új történetet sikerül kreálnia, hogy csak akkor kapta fel a fejét, amikor közvetlenül előtte, nagy csattanás ütötte meg a fülét.
Egy őszülő néni állt előtte, zavart tekintettel.
A lány először nem értette a szituációt, ám amikor meglátta a körülötte szétszóródó gyümölcsöket, tejesdobozt, meg egyéb élelmiszereket, és a nő kezében lengő üres szatyrot, rájött mi a helyzet.
A hölgynek kiszakadt a táskája.
Bernice nem habozott, azonnal felpattant, és elkezdte felszedegetni a földön heverő, vagy épp guruló holmikat. Szeme sarkából látta, hogy valaki más épp ugyanezt teszi.
A lány vagy öt furcsa gyümölcsöt tartott a kezében, amiről fogalma sem volt, mi lehet a neve, és a koreaiul hálálkodó nőhöz lépett. Nyugodtan állapította meg, hogy a néninek van új szatyra, valószínüleg az a másik, segítőkész személy adhatta neki, akire Bernice továbbra sem figyelt.
- Gomabseubnida - mondta a nő, sokadszorra egy mély meghajlás mellett, miközben folyamatosan hátrált, és mosolygott. Bernice visszamosolygott rá, de azért örült volna, ha a nő végre sietősebbre fogja, mert kezdett a helyzet kissé bizarr lenni. Azért mégsem az életét mentette meg szuperhős bugyogóban, vagy ilyesmi.
A hölgy végre elég messze volt, és megfordult.
Bernice sóhajtott, ezzel letörölve arcáról az odafagyni készülő mosolyt, majd elindult a pad irányába, ahol a tabletjét is hagyta. Illetve, nos, csak elindult volna.
Mikor oldalra lépett valami az útját állta. Vagyis, inkább valaki.
Az ember, aki szintén a néninek segített, továbbra is ott állt Bernice mellett. A lány összevonta a szemöldökét. Az illető vagy egy fejjel magasabb volt nála, szóval meg kellett emelnie a tekintetét, ha az arcára akart nézni.
Így is tett.
Aztán...aztán a földbe gyökerezett a lába. Érezte, hogy a szívverése felgyorsul, és azt sem tartotta kizártnak, hogy a szája is tátva maradt: Ilyen gyönyörű embert még életében nem látott. Ilyen világító smaragd zöld szemeket, amit tökéletsen kiemelt a furcsa, leginkább az eper színére emlékeztető haj, még életében nem. Pedig, csak egy fiút látott maga előtt.
A lánynak halványan eljutott a tudatáig, hogy az a fiú beszél is hozzá, de csak az utolsó szót sikerült elcsípnie, és azt sem értette.
- Doum?
- Elnézést...hogy? - rebegte Bernice a saját anyanyelvén, továbbra is sokkos állapotban.
Egészen elképzelhetetlennek találta, hogy ez a valóság. Ez a fiú olyan abszurdan nem emberinek hatott, hogy inkább egy múzeumban tudta volna elképzelni, egy falon lógó festményként ábrázolva, mintsem az utcán.
Amíg Bernice ezen gondolkodott, legnagyobb meglepetésére az idegen angolul szólt hozzá:
- Vá, ne haragudj, nyilván nem idevlósi vagy. - Erős akcentussal beszélt, de azért lehetett érteni. - Kezdem előről. Az én nevem Teahyung, és táncolok... nem. - Megrázta a fejét. - Én és a barátaim szoktunk táncolni, és részt veszünk egy...hogy is mondják ezt? Versenyen, egy versenyen az interneten, és szükségünk van rád...nem. Szükségünk van emberekre akik megnézik a táncunkat és véleményt mondanak. Segítenél?
A lány más körülmények között biztosan nagyon viccesnek találta volna a fiú hibás, angol hablatyát, csakhogy ezen a fiún egyszerűen nem volt semmi nevetni való. Ahogy időközben a felhők elúsztak a nap elől, Bernice már látta, hogy az idegen haja nem is eper színű, inkább olyan, mint amikor a piros temperához csak egy egészen kevés fehéret keverünk. Bőre nem úgy mint a legtöbb helyi embernek, akit látott, egészen fehér volt, a szemei...a szemei pedig szó szerint ragyogtak, s most kérdő tekintettel meredtek Bernicre.
A lány pislogott kettőt.
- Kontaklencséd van? - kérdezte váratlanul. Maga is meglepődött a kifejezetten ostobának hangzó kérdésén, de nem tudta visszatartani a szájábók előbukó szavakat.
- Nem viselek kontaklencsét - válaszolta a fiú zavart mosollyal. Bernicnek ekkor jutott eszébe, hogy az imént említette a nevét is az idegen. Taehyung. - De a hajamat festem - tette hozzá.
- Értem - mondta a lány. Már nem dobogott olyan gyorsan a szíve, de azért a természetes testtartást magára kellett erőltetnie, és összeszednie a gondolatait, hogy valami értelmeset is sikerüljön kinyögnie. Megköszörülte a torkát. - Én Bernice Low vagyok, és írással foglalkozom. - Látva Taehyung értetlen tekintetét, kijavította magát: - Író vagyok.
- Ó! Az nagyon jó - vigyorgott a fiú. Így amúgy is félhold alakú szeme még inkább összehúzódott, és a ragyogás szinte semmivé lett. Bernice-nek azért így is tetszett. - Szóval - mondta Taehyung -, tudsz segíteni nekünk?
Alapesetben a lánynak alaposan elkellett volna gondolkodnia, hogy rázza le ezt az idegent, a hülyeségével, amiről azt sem tudta miről van szó, csakhogy most azt vette észre, hogy kapásból kicsúszik az ajkai közt egy 'persze'.
A válasza után, amilyen boldognak tűnt a srác, úgy gondolta, már megérte.
Taehyung ezután felírt egy címet egy zsebéből előhúzott papírra, majd a lány kezébe nyomta. Nem fűzött hozzá semmit, de Bernice gondolta, ide kéne majd elmennie.
- Holnap jó? - kérdezte a fiú.
Bernice erre már elgondolkodott.
Bár holnap van egy kis dolga az előkészületekkel, a könyvfesztivál csak szerdán nyit hivatalosan.
Bólintott. - Délután ráérek.
- Remek. Akkor jössz... vagyis gyere háromra. Ok?
- Ok.
Ezután Taehyung - mint ahogy az előbb az idős nő is - meghajolt, majd egy "üdvözöllek, hogy találkoztunk" , - ami valószínüleg inkább "örülök, hogy találkoztunk" akart lenni-, kíséretében útnak is eredt. A lánynak, csak ekkor sikerült jobban megvizsgálnia a fiú egész testét, meg ruházatát. Magas volt, nyulánk, és meglehetősen vékony testalkatára szűk farmert meg bő, szürke kardigánt vett fel. A lemenő nap sugarai mintha csak az Ő, távolodó alakjára fókuszáltak volna.
Mint egy Isteni sugallat.
Igen, kétség kívül gyönyörű volt.
Bernice megrázta a fejét.
Mélyen beszívta a hűvös, tavaszi levegőt, majd felkapta a tabletjét - amit legnagyobb szerencséjére, a nagy figyelmetlenségében sem lopott el senki - és rohanni kezdett.
Futott és futott, nem törődve a többi emberrel, akik valószínüleg totál elmeroggyantnak nézték.
Az is csak a mázlinak tudható be, hogy emlékezett rá, reggel honnét indult - na meg már eleve a szálloda felé igyekezett, amikor inkább leült abban a parkban - és nem tévedt el.
Zilálva esett be a lakosztály küszöbén. Az ajtót becsapta maga mögött, majd a térdére támaszkodva lihegett tovább.
- Hát te meg hol voltál? - Bernice csak ekkor vette észre, hogy Fletcher a szemben lévő ablak előtt ül egy fotelban, egy laptop társaságában, és Őt méregeti. - Hét óra van. Az idegenvezetést pedig úgy szerváltam le, hogy csak délután ötig tartson.
- Igen, tudom. - A lány összeszedte magát, és kiegyenesedett, bár még mindig levegő után kapkodva beszélt. - Csak - fújt egyet. - Istenem - az ajtónak dőlt majd lerogyott a földre. Megdörzsölte az arcát, aztán felnézett. Szemeiben megmagyarázhatatlan fény villant. - Azt hiszem...azt hiszem, megtaláltam az angyalom - mondta.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése