Angelic Humans // 7.

"Angyal! Megmentettél.""Ne beszélj, véresek az ajkaid.""Mint a kezed. Az én vérem áztatja.""A vér akár a kötésmágia."

Akárhogy is, Bernice sosem gondolta volna, hogy amikor majd eljön az idő, hogy ázsiába utazhasson - ráadásul pont a szakmája miatt -, minden szabad idejét idegen fiúkkal fogja tölteni. Ahogy ott sétált Namjoon mellett az ismeretlen városrészen, a borult ég alatt, akaratlanul is elmosolyodott. Mikor lettem én ilyen merész? - kérdezte magától. Elvégre, mindig is úgy gondolta, hogy ha Ő egy könyv szereplője lenne, inkább egy Lissa Dragomirt típusú lány volna, nem pedig Rose Hathaway, ha már az egyik kedvencéről, a Vámpírakadémiáról van szó.

- Amikor még gimnáziumba jártam, mindig erre jöttem haza - magyarázta a fiú. Egy üzletekkel teli, hosszú utcában haladtak. A forgalom errefelé már nem volt olyan nagy, mint a fesztivál közelében, de azért járókelőből jónéhány akadt.

- Megkérdezhetem hány éves vagy? - szólt a lány, felnézve Namjoonra. Ő még Taehyungnál is magasabb volt, de ez Bernice-t egyáltalán nem zavarta. Mindig is a nyulánk fiúkat kedvelte. Persze, nem mintha ez számított volna Namjoon esetében. A fiú még csak nyomokban sem hasonlított az Ő angyalára. Sem személyiségben, sem semmilyen értelemben.

- Húsz - felelte.

Nice mosolyra húzta a száját. - Idősebb vagyok nálad! Két évvel!

- Csodálkoztam is, hogy még nem vonultál nyugdíjba - horkant fel a srác. Már egyáltalán nem tűnt zavartnak. Sőt, mintha a fegyelmezettsége is lanakdt volna egy kicsit.

- Hé, ez gonosz volt!

- Néha az vagyok - bólintott a fiú szórakozottan. - De hát, a démonok is csupán bukott angyalok. Csak gonoszak - mondta. Bernice-nek leesett az álla.

- Te most komolyan a Végzet Ereklyéiből idéztél? - döbbent meg.

- Gondoltam, ha már Will Herondale olyan menő volt a könyvekből idézgetésével, nekem is hasznát kéne vennem a memóriámnak - húzta mosolyra az ajkait.

- Nem találkoztam még fiúval, aki szerette volna Cassandra Clare könyveit - felelte a lány.

Namjoon megvonta a vállát. - "Az angyalok erénye, hogy nem hanyatlanak, hibájuk, hogy nem fejlődhetnek. Az ember hibája, hogy hanyatlik, erénye, hogy fejlődhet"- hallatta. - Ez a kedvenc idézetem tőle.

- Ezt Ő is csak idézte - jegyezte meg Nice. - De ha már itt tartunk; "Isten dicső: És ha embert becsvágy űz, benne túlzott lobot vet a mennyei tűz." Nekem meg ez. - Látva a srác felvont szemöldökeit, elvigyorodott. - Nem csak te akarsz menő lenni, mint a Herondale-ek.

- Hát persze, hogy nem - motyogta Namjoon, de nem úgy tűnt, mint aki még mindig a témára koncentrál. Az utca túloldalán lévő sikátor felé mutatott. - Amikor nem akartam hazamenni, oda másztam fel, és csak néztem a kilátást. Gyönyörű - hallatta.

Bernice értetlenül nézett rá. - Milyen kilátás? Azokra a felborított kukákra gondolsz? Valóban gyönyörűek, már ha valaki kedveli a gusztustalan, büdös dolgokat.

A fiú megrázta a fejét. - Ha akarod megmutatom - mondta, de a lánynak eséje sem volt bármit is reagálni.
Namjoon máris átsietett az úton, Ő pedig képtelen volt követni.

- Ez egy téglafal - állapította meg Nice, miután megtorpantak a sikátor végét jelentő, vagy 3 méter magas fal előtt.

A srác nem szólt semmit, csupán szórakotottan felhúzta fél szemöldökét. Bernice nem tudott elhaladni a gondolat mellett, hogy ez a mozdulat igen jól áll a fiúnak - ám mire akár észbe kaphatott volna, Namjoon máris felpattant az egyik kuka tetejére, és átvetette a lábát a téglafalon.

- Jézus istenem...- hőkölt hátra a lány.

- Most te jössz - nézett le rá.

- Az kizárt! A kedvenc farmerom van rajtam - rázta meg a fejét hevesen.

- Gyere már! Innen látni a hegyeket, meg az erdőt.

Bernice erre elmosolyodott. Igazából esze ágában sem volt kéretni magát. Ha már konkrétan megszökött a menedzsere elől, egy kis fal nem fogja megtántorítani. - Na jó - ejtett el egy felszínes sóhajt. Aztán, hasonlóképp még mint az előbb Namjoon, felküzdötte magát a szemetes fedelére.

A tetőn egyensúlyozva pillantott fel a fiúra. - Na és most? - kérdezte. A fal teteje valahol az orra magasságában helyezkedett el.

- Segítek - Namjoon a tenyerét nyújtotta, miközben a másikkal  bal oldalt, a szomszédos épület sarkát markolta. 
Nice megragadta a kezét, és a hozzá közelebb lévő ház tégláiba kapaszkodva, maga sem tudta hogyan, de felült a fiú mellé.

Kifulladva nézett rá. - Ez jobb, mint az edzőterem - lihegte.

Namjoon ismét mosolyra húzta az ajkait. Kellemes, őszinte mosoly volt ez, ahogy megvillantak a gödröcskéi. - Nézd! - mondta.

Nice engedelmesen, lovagló ülésből átdobva a lábait megfordult - aztán elakadt a lélegzete:
Valószínüleg Szöul végében lehettek, ugyanis a fal túloldalán már nem magas felhőkarcolók, irodák, meg boltok voltak, mindent puszta, zöld fű borított. Néhol elszórtan egy virágba boruló fát, vagy bokrot lehetett látni. Távolabb sűrű erdő terebéjesedett, fölötte pedig magas hegyek emelkedtek, mik a távolság miatt egészen kéknek tűntek - a szürke felhők elrejtették a csúcsukat.

Bernice megborzongott, ahogy egy kósza szellő megcsapta az arcát. Csak egy vékony, fekete kardigánt viselt, meg divatos felsőt - elvégre a könyvfesztiválra öltözött - de ez most a legkevésbé sem foglalkoztatta. Itta a látványt a szemével. Először, nem tudta egy könyvbéli helyszínhez hasonlítani a tájat.

- Tényleg gyönyörű - jelentette ki végül.

- Mindig is a gyerekkoromra emlékeztetett - mondta rövid idő után Namjoon, a távolba meredve. - Mielőtt a suli, meg apám új munkahelye miatt Szöulba költöztünk, a szüleimmel egy csendes kisvárosban laktunk, egy erdő közelében - magyarázta.

- Egyke vagy? - kérdezte a lány.

Namjoon aprót bólintott.

- Én is.

A fiú ekkor elkapta a tekintetét a tájról, és Bernice-re nézett. - És neked? Milyen volt a gyerekkorod?

- Hm... - Összeszorította az ajkait, aztán elgondolkodott. - Én is egy kisvárosban nőttem fel, a szüleimmel, meg a dédmamámmal - hallatta végül. - Amerikában.

- Akkor már tudtad, hogy író akarsz lenni?

A lány elnézett a hegyek közt, és a nap halvány derengését vélte felfedezni. - Mindig az akartam lenni.

- Elmeséled? Mármint, hogy hogyan sikerült.

Bernice ekkor meglepetten pillantott a fekete szemeivel Őt mustráló Namjoonra. - Tényleg érdekel?

- Persze.

Beletúrt a hajába, miközben szabad kezével folyamatosan kapaszkodott a fal peremébe. - Hát jó - mondta aztán. - Tudod, - kezdte - nagyon szerettem írni egészen tizenpár' éves korom óta, de persze mindig csak magamnak. 
Aztán, egyszer, anyukám megtalálta az egyik történetem, és Ő beszélt rá, hogy mutassam meg másoknak is. Elvittem...a suliba, az irodalom tanáromnak. Nagyon tetszett neki, és azt mondta, adassam ki.

- És, kiadattad, ugye?

- Igen, de itt még nincs vége. Természetesen nem lett nagyobb sikere, hiszen alig 100 pédányban jelent meg, többre nem volt pénzünk, és egy kiadó sem vállalt el. Később egyre több könyvemmel csináltam meg, hogy kiadattam... Aztán, egyik nap kaptam egy emailt. Egy Fletcher nevű férfi írt nekem - a mostani menedzserem - aki azt mondta, egy nagy kiadó cég társtulajdonosa, és elolvasta a történetem. Azt mondta nagyon ígéretes, és eladható. Azt mondta,tehetséges vagyok, és ha emellett sikeres is akarok lenni,  New York-ba kell utaznom... És én nagyon örültem.

- Gondolom, ez sem a vége - húzta el a száját Namjoon. - Mi történt?

- Apám nem engedett. Nem engedett semmi áron. Rettentően összevesztünk, én pedig azt kívántam, bárcsak ne is létezne - Nice lehunyta a szemeit. Érezte, ahogy elcsuklik a hangja. - Pár napra rá autóbalesetben meghalt - mondta.

A fiú lesütötte a pislákolóit. - Nagyon sajnálom.

- Teljesen összezuhantam, úgy éreztem, miattam történt - folytatta. - Eközben az óra csak ketyegett, anyukám pedig tudod mit mondott? Azt mondta, menjek el New Yorkba - muszáj volt a szeméhez kapnia. Eleredtek a könnyei, pedig utált mások előtt sírni. - Már nem akartam elutazni, főként úgy, hogy Ő, meg dédmamám nem jöhettek velem a költségek, meg a gyász miatt.

- De végül mégis elmentél.

- Igen - bólintott. - Emlékszem, a repülőn úgy éreztem, hamarosan darabjaimra hullok, és egyáltalán nem jól döntöttem...aztán eszembe jutott a mese az angyalról meg a fiúról, amit a dédi szokott mesélni - nevette el magát keserű-boldogan. - Szóval fogtam magam, és elkezdtem írni belőle egy történetet, ott helyben.
New York-ban aztán valahogy sikerült helyretennem magam, Fletcher sokat segített, ráadásul nem sokára az Átok Koszorú is megjelent. - Kifújta a levegőjét, amiről fogalma sem volt, hogy addig benntartotta. - Nos, ennyi. Ez az én történetem.

Namjoon elgondolkodva bólintott. - Hm, ebből is lehetne egy jó könyv - jegyezte meg, de olyan gyorsan el is hallgatott, hogy a mondata vége már alig volt hallható. - Ne haragudj, ez hülye megjegyzés. De fogalmam sincs mit mondhatnék. Sajnálom, ami a családoddal történt.

Bernice meghatódottan nézett felé. Nagyon aranyosnak találta a fiút ebben a pillanatban. - Egyáltalán nem kell sajnálnod - mondta. - Mindenkinek vannak rosszabb időszakai, nekem pedig csodálatos életem van, amit élvezek.

- Ennek örülök - somolygott rá. - Én is szeretem az életem. - Ahogy Namjoon beszélt, Bernice azon kapta magát, hogy szándéka ellenére is a fiú arcát mustrálja, és próbálja az emlékezetébe vésni a fiú ajkainak a formáját, meg az arccsontja, és szempillája ívét. Taehyung gyönyörű volt,  valóban, de Namjoon karakteres vonásaiban is volt valami erősen elragadó. Ráadásul, Nice nem tudott szabadulni az érzéstől, miszerint ismerősnek találja ezt a fiút.

- Bernice? - szólalt meg megint a srác. - Kérdezhetek valamit?

- Persze, nyugo...- nem fejezhette be a mondatát. Hangos rezgés szakította félbe. A lány először azt hitte, az Ő telefonja szól - biztosan Fletcher keresi -, de nem így volt.

Namjoon előkapta a mobilját a farmerja zsebéből,  majd a füléhez emelte, és beleszólt. - Igen? - ezután hosszú szünet következett a vonal ezen végén. Nice látta, ahogy a fiú szemei előbb elkerekednek, majd idegesen cikáznak. Ösztönösen feszült lett. - Ok, ne csináljatok semmit. Mindjárt ott vagyok - ezzel letette, és már átfordulva, ugrott is le  falról, előbb a kukára, majd a földre.

Bernice ilyedten kapta oda a fejét. - Most meg mit csinálsz? Mi történt? - kérdezte, miközben félig olyan kecsesen, de követte.

- Jiminnel történt valami. Eltűnt - vágta rá. - Figyelj, tudod merre jöttünk, ugye? Visszatalálsz?

A lány idegesen harapdálta a szája szélét. - Igen. De pontosan mi történt?

- Nem tudom - ingatta a fejét türelmetlenül. - De nekem most mennem kell, ne haragudj - mondta, aztán már el is indult, át, az úttesten.

Ahogy Bernice a fiú hirtelen távolodó alakját nézte, úgy érezte, nagyon gyorsan kell döntenie. Ökölbe szorította a kezeit...

Aztán Namjoon után eredt. - Várj! Veled megyek! - kiáltotta, ahogy beérte a fiút.

Namjoon úgy nézett rá, mintha arconcsapták volna, de azért továbbra sem lassított. - Bernice, neked visssza kell menned.

- Nem érdekel - vágta rá. - Fletcher meg fogja érteni, viszont hátha tudok segíteni.

A társa összeszorított fogakkal pillantott rá, ahogy kikerült egy villanyoszlopot a járdán. - Akkor gyere! Sietnünk kell. Pár tömbnyire lakok, ott parkol a kocsim - ezzel méginkább megszaporázta a lépteit.

Bernice pedig követte.