Angelic Humans // epilógus

Egy és fél nappal később - Péntek

Ez csak egy beszélgetés, egy csomószor megcsináltad már! - biztatta magát Bernice, de akárhányszor is az előtte álló rövid lépcsősorra nézett, meg a nagy, fekete színpadra, amihez vezetett, liftezni kezdett a gyomra. 
Sosem fogok kinőni a lámpalázból, gondolta összeszorított fogakkal - amikor valaki megérintette a vállát.

A lány kérdő tekintettel nézett hátra. Fletcher állt mögötte, kivételesen megborotválkozva. Még a haját is megfésülte aznap. Szokatlan látványt nyújtott. - Izgulsz? - kérdezte.

- Szerinted? Mindjárt meghalok! Nézd meg, egy csomóan itt vannak! - mutatott a színpad előtt álló csaknem 200 emberre.

- Nos, az jó nem?

- Persze, hogy az - sóhajtotta. - De attól még meghalok.

- Hát akkor - vigyorodott el a férfi -lehet nem kéne beszélned azzal a hét fiúval, akik ott állnak - biccentett jobbra.

Nice-nak elkerekedtek a szemei, ahogy elfordította a fejét. Az emelvény mögött, egytől egyik ott volt Tae, Jin, Jimin, Jungkook, Yoongi, Hoseok, meg persze Namjoon.

Fletcher elnevette magát. - Menj csak! Még van 5 perced úgyis.

A lány tett egy bizonytalan lépést előre... Majd visszafordult. - Fletcher - szólt, mire a menedzsere felvont szemöldökökkel pillantott rá. - Köszönöm. Mindent. Hogy ilyen nagyszerű menedzser, és ember vagy. Köszönöm, hogy megbocsájtasz a hibáimért, és azt is, hogy most itt lehetek. Nélküled mindez nem ment volna.

- Ó, ugyan kölyök, szóra sem érdemes - legyintett a férfi. Látszólag zavarban volt. - Na, menj már! - hesegette el Bernice-t, amire az mosolyogva elindult.

Már messziről intett a srácoknak, akik viszonozták azt, mikor azonban megtorpant előttük, hirtelen azt sem tudta, mit mondhatna. - Nem gondoltam volna, hogy mind eljöttök - szólt végül kedvesen somolyogva, s egyenesen Namjoon szemeibe nézett. Nem volt véletlen. Az előző napi roppant jól sikerült randijuk után a fiú ugyan mondta, hogy eljön Őt megnézni - azt viszont nem tette hozzá, hogy ezt hatodmagával teszi.

- Nem én hívtam Őket - vonta meg a vállát Namjoon.

- Azért jöttünk hogy köszönetet mondjunk - vágta közbe Jimin, Bernice legnagyobb döbbenetére. A srác pont ugyanúgy nézett ki, mint amikor először látta. Nyoma sem volt annak, hogy megrázta volna a szerdai eset.

- És, hogy bocsánatot kérjünk - tette hozzá rögtön Jin, s nyomatékosan meglökte a mellette álló Yoongi vállát.

- Igen - bólintott a zöld hajú. - Sajnáljuk, hogy úgy viselekedtünk...viselkedtem veled, ahogy. Félre ismertelek, ne haragudj - közölte.

A lánynak feltűnt, hogy eddig mindegyik srác angolja tökéletes volt. Arra gondolt, talán begyakorolhatták a szöveget - mosolyra görbült a szája széle. Aranyosnak tartotta. - Egyáltalán nem haragszom - mondta őszintén.

- Akkor jó. És köszönjük, hogy segítettél nekünk... Kétszer is - szólalt meg most Hoseok.

Nice rá akarta vágni, hogy nem tesz semmit, de valaki megelőzte a beszédben. 

- És bármennyire ciki is ez a hyung-ok előtt - kezdte Jungkook - de mi is köszönjük. Őszintén. - Egy pillanatra felnézett a mellette álló Taehyungra. Bernice-nek megdobbant a szíve. Jó volt Őket így látni.

- Nice, 1 perc! - hallatszott a távolból ekkor Fletcher hangja.

A lány sóhajtott. - Örülök, hogy ezt elmondtátok, és annak is, hogy itt vagytok - mondta. - De most mennem kell.

- Szorítunk - mosolygott rá Namjoon. A mosolya, meg a megjelenő gödröcskéi láttán Bernice valami megmagyarázhatatlan melegséget, s nyugalmat kezdett érezni.

Csupán hálásan bólintott, majd felsietett a színpadra. Egyszer pillantott csak hátra. A hét, színes hajú fiú bátorítóan figyelte Őt.

Lefelé szegezte a tekintetét, amíg az emelvény közepére nem ért. Mély levegőt vett, aztán felnézett.efelé szegezte

A közönsége néma, várakozó csendben bámult rá vissza.

A szájához emelte a mikrofont. - Sziasztok! - köszönt, némi lelkesedést kölcsönözve a hangjába. - Köszönöm, hogy ennyien eljöttetek meghallgatni. Remélem értitek, amit most mondok - tette hozzá, nevetve. - Mielőtt belekezdenénk ebbe az egész kérdezz-felelek dologba, szeretnék pár szót szólni - hallatta, egy fokkal komolyabban. Pár másodpercre elhallgatott, majd folytatta. - Az eddigi legjobb dolog ami történt velem, hogy Szöulba utazhattam, és legnagyobb meglepetésemre ez nem csak miattatok, drága olvasóim miatt volt. Lenyűgöz a város szépsége és kultúrája. Elképesztő. De ami ilyen tökéletessé varázsolta az ittlétemet az az, hogy olyan fantasztikus dolgok történtek velem, amilyeneket sosem felejtek el: Azt hiszem, végre megtaláltam önmagam. Azt az énemet, amiről eddig nem is tudtam, hogy létezik... És megismertem pár elképesztő embert is. - Ekkor félre pillantott, hátha láthatja Namjoon-ékat, de nem járt szerencsével. Mindenesetre, sejtette a reakciójukat. - Általuk egy csomó dolgot tanultam többek közt szeretetről, az összetartásról, és az igaz barátságról - folytatta. - Ezért örökké hálás leszek nekik. Ami pedig azt illeti, bizonyára ismeritek az Átokkoszorú című könyvem. Arra is rájöttem, hogy egészen eddig tévesen gondoltam arra a történetre. Azt hittem, mindenkinek meg van a maga angyala - ez így is van -, de én végig külsőségekben kerestem a sajátom. Hiba volt. Higgyétek el, az angyalok is csak emberek. Ez furán hangozhat, de így van. Mind angyalok vagyunk - ha sokszor bukottak is-, de ez kizárólag belülről látszik. A lelkünk az, ami angyalivá tesz minket, s összeköt egymással. Erre jöttem rá - fejezte be végül. Hatalmas tapsot kapott. Elégedetten vizslatta a tekinteteket. - Nagyon köszönöm. És most akkor jöjjenek azok a kérdések! - kiáltotta. Már semmi feszültség nem volt a hangjában. Könnyed vidámság csendült benne.

Az olvasóival való beszélgetés után sokkal jobban érezte magát. A napja hátralévő részét a hét fiúval töltötte. Már egyikük  viselkedésében sem volt semmi ellenséges, vagy távolságtaró. Bernice úgy érezte, mintha pár, ezer éve ismert jóbaráttal lógna, akikkel sok dolgon ment már keresztül - ahogy azonban közeledett az este, a hangulata is kezdett lankadni. Eszébe jutott, hogy másnap indulnia kell haza. El kell hagynia Koreát. A srácok megígérték, hogy reggel kikísérik a reptérre - így is lett.

Bernice könnyes szemekkel búcsúzkodott. Mikor Namjoon-hoz ért, nem bírta többé visszatartani magát. Kitört belőle a sírás.

- Jézusom Bernice, ne sírj! - ölelte át a fiú. Látszólag nem nagyon tudta, mi mást tehetne. - Megbeszéltük, hogy folyamatosan tartani fogjuk a kapcsolatot...amíg nem találkozunk ismét. De az is hamar el fog jönni! Nézz rám - tolta el magától gyengéden a lányt. - Még találkozunk - mondta, miközben fekete tekintetét belefúrta Bernice-ébe.

- Tudom - nyögte a lány. - De akkor is nehéz.

Még pár percig így mentek a dolgok - aztán eljött az idő. 
Nice-nak indulnia kellett.

Mikor felszállt a repülőre, még az ablakból sokáig látta a neki integető fiúkat, míg nem elindult a gép, s lassan felemelkedett a magasba.

Arra gondolt, ez a hét is pont így szállt el. Lassan, mégis elképesztően gyorsan.

- Viszlát Szöul - motyogta, majd elfordította a tekintetét az ablaktól.