Angels in New York // 12.

Nincs rosszabb annál, ha tehetetlenek vagyunk - erre Jungkook csak most jött rá, ahogy nézte a megállás nélkül a barátján csüngő Dianát. 
Nem igaz, hogy nem bírta ki, gondolta Kookie, ide kellett jönnie... És naná, hogy nem Bernice miatt. Száz százalék, hogy még csak nem is kedveli az unokatestvérét, puffogott magában.

Tae és Diana az erkélyen ülve "beszélgettek". Először plusz főnek persze ott volt velük Nice is, de szegényt Diana hol ezért, hol azért ugráltatta - nem csoda, hogy Bernice-nek elege lett belőle, és inkább elhúzta a csíkot. Egyáltalán ki bírja ennek a plázacicának a társaságát, kérdezte magától Jungkook. Aztán megrázta a fejét. A válasz ott lebegett a szeme előtt.

Egyszerűen nem tudta elviselni. Nem ideges volt, inkább csalódott...vagy szomorú, még maga sem tudta. Odalépett a konyha asztalnál csirkét zabáló Jinhez. - Hyung - szólította meg. - Megyek, sétálok egyet.

Jin teli szájjal felnézett rá. - Nem mehetsz el, sötétedik, és elfogsz tévedni jelentette ki.

- Nem az engedélyedet kértem mama Jin, ez közlés volt - jegyezte meg Kook élesen. Soha nem szokott így beszélni, ám most valahogy kibukott belőle. 
Nem várta meg a másik fiú reakcióját, de valahogy nem is érdekelte. Csupán sarkon fordult, és kisietett a bejáraton.

______________________

- Ezt a hülye lányt én kicsinálom, eskü. Szálljon már le Taehyungról! - Yoongi a szobájuk ablakán át kikémlelve magyarázott.

Jimin akaratlanul is elmosolyodott. - Ez aranyos - mondta.

- Mi?

- Te. Hogy mindig ennyire a szíveden viseled Tae meg Jungkookie kapcsolatát - kuncogott.

Yoongi ekkor úgy nézett rá az ágyán ülő fiúra, mint aki fel akarja darabolni. - Nem vagyok aranyos.

- Igazad van, nem vagy az - nevetett fel. - Kemény, férfias 22 éves vagy.

- Így van - bólintott, mire Jimin csupán tovább röhögött. Csak akkor hagyta abba, mikor a barátja már majdnem elhagyta a helységet - egészen pontosan a szobához tartozó mosdó felé vette az irányt. A sötét hajú srác ekkor szó, és mindenféle előzmény felpattant, és beállt az ajtó elé.

Yoongi hitetlenkedve vonta össze a szemöldökét. - Mit csinálsz? Engedj!

De Jimin nem tágított. Már régóta ki akart térni erre a témára, és most végre elég bátorságot is érzett hozzá. - Hyung, amióta megérkeztünk, rengeteget jársz ki, és éjszaka is! Tudom, mert mindig felébredek rá. Mi bajod van?

A társa látszólag nagyon türelmetlen volt. - Semmi Jimin, engedj!

- Nem, amíg el nem mondod mi bajod van!

- Engedj barom, mert idehányok! - Ezzel egyszerűen arrébb lökte a barátját, és berohant a fürdőszobába.

Jimin egy ideig döbbenten bámult utána - majd óvatosan közelebb lépett a wc fölé görnyedő Yoongihoz. Nem viccelt,  tényleg úgy festett, mint aki bármelyik pillanatban elhányja magát. - Hyung, minden rendben? - kérdezte vonakodva.

A fiú nem válaszolt. Kezét a hasára szorítta, s egyszerűen összegörnyedt. Homlokát a padló hideg kövének nyomta.

Jimin megrémült. Fogalma sem volt mi történik épp,  vagy,  hogy mi tévő legyen. Letérdelt a barátja mellé. - Hyung... - kezdte volna, de megakadt a szava. Azt sem tudta mit mondjon. Végigsimított Yoongi pulóverén. - Hyung, mit csináljak?    Kérlek,  szólalj már meg - suttogta kétségbeesetten.

A másik fiú először csak egy nagy lélegzetet vett - olyat,  amibe belerenegett a teste -,  majd lassan felült. Látszólag nehezére esett. - Ok - sóhajtotta aztán. - Elmúlt.

Jimin arcán erre megrándult egy izom. - Mi múlt el, hyung? Az istenért, a frászt hozod rám!

- A fájdalom - vágta rá Yoongi, miközben megemelte a tekintetét. Jimin meglepődve vette észre, hogy nedvesek a szemei. Még sosem látta ilyennek a barátját - a srác, aki sosem tört meg, most ott gubbasztott előtte a mosdó padlóján, totál elesetten.  Felkavaró látvány volt.

- Milyen fájdalom? - kérdezte. Szinte teljesen elment a hangja a döbbenettől.

Yoongi megrázta a fejét. - Nem tudom... Néha fáj a hasam, és rámjön ez az egész... - közölte.

- És ezt eddig miért nem mondtad? 
- Szerinted? - Yoongi összeszedte magát, és felállt. - Szerinted ha a többiek tudnák, engednének táncolni?

Ezt hallva aztán Jiminbe visszatért az élet. - Inkább meghalsz mint hogy ne táncolj? - kérdezte hitetlenkedve, miközben Ő is felpattant. 

- Jimin, ez egy verseny, ahol mindannyiunkra szükség van, és te jó ég, nem fogok meghalni, hülye! Tudom most mit gondolsz, de hidd el, nem lesz semmi baj. Sosem tart sokáig, és mindig túl teszem magam rajta. Csak ne áruld el senkinek! Kérlek...

- El kéne menned orvoshoz...

- Majd elmegyek, ha vége a műsornak. Ígérem. 

- Nem tetszik ez nekem hyung - ingatta a fejét. 

- Kérlek, Jimin! Csak bízz bennem. - Yoongi a vállára tette a kezét,  úgy nézett mélyen a szemeibe.  Jimin ha akart sem tudott volna mást mondani azon kívül, hogy "rendben". A barátja rámosolygott - azzal a mosolyával, amit szinte sosem lehetett látni.

Aztán, kikerülve Őt, kisétált a fürdőszobából.

Csak úgy.

Mintha mi sem történt volna.

________________

New York utcái gyönyörűek voltak a sötétben. Nem aludt a város,  nyüzsgött, pezsgett. Élt. Minden méteren állt egy utcalámpa, az épüketekből is fény tört elő, s az autók, meg a járókelők izgatott moraja minden sarkon ott lebegett. Majdnem, mint Szöul, de mégis másnak hatott. Idegennek, különlegesnek, és...magányosnak. Magányos volt minden lámpa, minden felhőkarcoló, minden fény, és minden elhangzott szó.

Jungkooknak fogalma sem volt hogyan került ide. Amikor kilépett a házból egyáltalán nem figyelt, csak elindult le a dombon, egyenesen a város belseje felé. Talán hallgatnom kellett volna Jinre, gondolta, de tudta, hogy már felesleges lenne megbánnia bármit is.

Sóhajtva nézett körül...

És meglátta maga mögött Taehyungot. A fiú úgy 20 méterre állhatott tőle, s tágra nyílt szemekkel bámulta az embereket.

Jungkooknak összeugrott a szíve.  - Tae - motyogta döbbenten. Kiáltani akart neki, de az esze nem engedte. Hiszen, haragudott rá...vagy igazából maga sem tudta. Az esze mindenesetre elakart futni. Rohanni akart, úgy, hogy vissza sem néz. Elakart bújni oda, ahol senki sem láthatja, magára akarta vágni az ajtót és egyedül lenni az ürességgel... De Taehyung észrevette, hogy bámulják.

- Jungkookie! - indult meg felé. Jungkook nem mozdult. - Jungkookie, a francba! - Tae szorosan magához ölelte a fiút. Jungkook továbbra sem mozdult. - Jin mondta, hogy elmentél. Ő is utánad akart jönni, meg a többiek is, de én mondtam, hogy egyedül jövök - hadarta, ajkávak folyamatosan súrolva barátja vállát. - Miért mentél el így, Jungkookie? - tette fel a kérdést.  És Jungkook még mindig nem mozdult. Taehyung távolabb lépett tőle, hogy a szemébe nézhessen, s a fiú állta a tekintetét.

Pár másodperc néma csend után, aztán úgy döntött, megszólal. - Csak úgy ott hagytad Dianát? - kérdezte.

Tae értetlenül nézett rá. - Persze, miért ne hagytam volna ott? - Aztán látszólag elgondolkodott. - Jungkookie - szólt ismét, rövid szünet után -, te...féltékeny vagy?

- Nem - vágta rá rögtön. - Egyáltalán nem. Egyáltalán nem zavar, hogy a barátom egy magas,  csinos, hosszú hajú lánnyal beszélget folyamatosan, aki ha akarná megadhatna neki mindent,  amit én nem. - Sértődöttebbre sikerült a hangja, mint amilyenre tervezte, de nem tudott leállni.  - Egyáltalán nem zavar, hogy Dianával az élen minden létező lány, aki látott már, totál szerelmes beléd, és egyáltalán nem zavar az sem, hogy bármikor választhatsz jobbat helyettem - fejezte be. Félt ránézni Taehyungra, de mégis megtette. A fiú meredten bámult vissza rá.

- Diana szerelmes belém? - nyögte.

A társa örömtelenül elröhögte magát. - Tudod mit? Hagyjuk - rázta meg a fejét.

- Nem! - Taehyung határozottan dobbantott a lábával. Akár egy gyerek.  - Jungkookie... Ó, már! Dianát még csak nem is bírom!

- Akkor meg miért beszélsz vele?

- Mert nem akarom megbántani! - vágta rá. - És nem akarok mással lenni sem, nem érdekel ki mit tudna adni. Nem kell gyerek, nem kell hetero szex, nem kell házasság, vagy akár pénz, sem elfogadás. Nem kell semmi, csak te. Jeon Jungkook.

Kookie összepréselte az ajkait. Sírni akart, és szorosan magához húzni Taehyungot, de az esze! Az esze még mindig nem engedte. - Miért, Tae? Ezt annyiszor meg akartam már kérdezni. Miért? Te olyan gyönyörű vagy, olyan különleges, én meg olyan...átlagos - hallatta, elcsuklóan.

A másik fiú keserűen elmosolyodott. - Anyám is gyönyörű volt, mégis meghalt - közölte. - A szépség nem minden, Jungkookie. Sőt, a szépség semmi. Egyszer úgyis elmúlik. Nem kell más emberek szemében szépnek, vagy különlegesnek lenned ahhoz, hogy mindennél jobban szeresselek. Nekem úgy is az vagy. - Ezzel odalépett a barátjához, és átölelte a nyakát. Csupán pár miliméter válsztotta el az ajkaikat egymástól, de Taehyung nem cselekedett. Hagyta, hogy Jungkook kezdeményezzen...

Aki meg is tette. Ekkor már nem volt mit meggátoljon az esze. Csak a szívével gondolkodott. A szívével, ami teljesen elszorult a barátja szavainak hatására, a szívével, amit nem érdekel, hogy az utcán vannak, és bárki láthatja őket, és a szívével, ami úgy szerette Taehyungot, mint semmit. 

Óvatosan váltak el egymástól. - Menjünk haza - suttogta Jungkook,  lehunyt szemekkel, homlokát a másik homlokának támasztva. Érezte a bőrével Tae hőjét. Mintha a sajátja lett volna. 

A smaragd szemű fiú lágyan végigsimította az arcát. - Menjünk.