Blind mind // 1.

Taehyung

– Miért ilyen kegyetlenek az emberek? – Apró simítást éreztem az arcomon. Ismerős volt az érintés, ismerős volt a jellegzetes illat, ami az ujjakat lengte körbe, keveredve a cigaretta szúrós szagával, mégsem volt az kellemetlen, vagy bosszantó, inkább…otthonos.

– Nem tudom, Mrs. Kim, de nagyon sajnálom, ami a fiával történt. – Ismeretlen női hang, fertőtlenítő szag… már el is képzeltem egy kórtermet  (noha, soha nem láttam még), sok-sok képzeletbeli, kitalált kütyüvel. De biztos nem kórházban vagyok, csak azt hiszem. Nem egyszer történt már meg, hogy csaltak az érzékeim. Sőt, minden esetben megtörténik.

– Én is. Olyan törékeny, olyan gyengécske – sóhajtott. Anya. Felismertem már a hangját, és az illatát is, a dohányszagból pedig egyértelművé vált, hogy ő az édesanyám. Nem reagáltam, bár szerettem volna felülni, mutatólagosan felnyitni a szemhéjaimat, vagy csak elkapni a kezét, arcomhoz szorítani, hogy ne aggódjon, nincs semmi bajom.
Miért is lenne bajom?

– Nem is értem, hogyan történhetett meg ez – szipogta gyér hangján, mintha a világ fájdalma ült volna a vállán, de meg is értettem; ő mindig ilyen rapszodikus, vagy túl érzékeny volt, főleg, ha rólam esett szó. Végül is, csak én voltam neki, senki más – meg a kutyám, Minmin, de ő inkább az enyém volt, mintsem az övé.

– Részeg volt a sofőr, túl gyorsan ment, és… – Anya a hölgy szavába vágott.

– Tudom. A rendőrök már elmondták, csak egyszerűen akkor sem értem. Azt főleg nem, hogy hagyhatta ott a földön a fiamat. Nem látta Minmint, nem látta a botját, nem látta, hogy vak?! Annyira elkeserítő ez. Annyi baja van, most még a lába is. – Sírós hangon beszélt, én pedig ezt az alkalmat ragadtam meg ahhoz, hogy nehezen ugyan, de megemeljem sajgó kezemet, és az övére simítsam ujjaimat. Éreztem a reakciójában a feszületet, mihelyst hozzáértem, de utána kissé pityeregve, óvatosan ölelte át a testemet, nyakamba nyomva az arcát.
Egyszer, egy filmben hallottam, hogy az édesanya illata kellemes, édeskés: Az én anyukám alkoholtól, dohánytól bűzölgött, nekem - azt hiszem -, mégis így volt tökéletes, mert akármennyit is ivott, vagy dohányzott, rólam mindig maximálisan gondoskodott, soha nem hagyott magamra. Kivéve, amikor… – Nem emlékeztem sokra. Gumicsikorgás hangja, Minmin éles ugatása, nyüszítése, majd erős fájdalom, és…

– Minmin? Ugye jól van? – A szívem pulzusa felszökött, az egekben verdesett, szinte már a torkomban éreztem. Anya óvatosan nyomta vállaimnak az ujjait, majd döntött vissza a matracra úgy, mintha porcelánból lettem volna.

– Eltört a lába – szipogott –, de rendbe fog jönni. Együtt gyengélkedtek – simította meg orcámat újból.

– Ne sírj, nem haltam meg – tapintottam ki arcát nagy nehezen, letörölgetve bőréről a sós cseppeket.

– Ugyan, csak örülök, hogy nem esett bajod. Nagyon féltem, mikor felhívtak a kórházból. Apádnak is szóltam, azt mondta… – Szavába vágtam.

– Hogy meglátogat, de úgysem jön – vontam meg a vállaimat, majd ezután villanás-szerűen nyilalt bal lábamba a fájdalom, mire hangosan felnyöszörögtem, összegörnyedve az ágyban, megremegő testtel.

– Pihenned kellene. A lábad szilánkosra tört, nagyon sokáig fog tartani a felépülésed. Egész éjszaka műtöttek, nem szabad hirtelen mozdulnod, amíg a kezelőorvosod azt nem javasolja – mondta az idegen hang mellettem, gondosan testemre húzva a takarót.
Mindig elképzeltem egy arcot a hangforráshoz – már, amilyet el tudok –, és hozzá most egy hosszúkás alakot gondoltam ki, nagy, boci szemekkel, és telt ajkakkal. Olyan gyengéd volt a hangja, kellemes… figyelmes.

– Meddig kell itt lennie? – kérdezte anya, remegő hangján.

– Három hónapig biztosan. Lehet, tovább is.

Jungkook

A lágy, őszi szellő enyhén csiklandozta az arcomat, ahogy az utcán gyorsléptekben haladtam. Mellettem sorra mentek el az autók, az óriási felhőkarcolók pedig árnyékot vetettek az egész térre.

Jól ismertem már ezt az utat. Mégis, ha belegondolok, még soha életemben nem tettem meg olyen gyorsan, mint aznap, mikor megkaptam életem első kettesét matematikából. Az agyam kattogott, s azzal sem foglalkoztam, hogy kikerüljem a velem szembe tartó járókelőket - neki is mentem jópár mérgelődő embernek -, mikor pedig odaértem célomhoz, nagy lendülettel rontottam be a hatalmas, fehérre festett épületbe, s köszönés nélkül mentem el a recepció mellett. Végigrohantam pár folyosón, benyitottam néhány ajtón - aminek az ott tartózkodók valamiért nem igazán örültek -, s végül ugyanoda jutottam, amerről jöttem. Szétvetett az ideg. Fújtatva trappoltam oda a pult mögött álló, idősödő férfihez.

- Mrs. Jeon-t merre találom? - kérdeztem, magamra erőltetve egy csöppnyi kedvességet.

- Anyádat keresed, Jungkook? - jött erre a kérdésként megfogalmazott felelet, ám nem a recepcióstól.

Összeszorított fogakkal vettem fordulatot az ismerős hang hallatán. - Szia, apa.

- Szervusz. Mit keresel itt iskola után? Már otthon kellene lenned. Négyre jön az angoltanárod, hattól pedig próbád van a zeneiskolában, a délutáni tanulásról nem is beszélve - hordott le máris egy levegővétellel, miközben én azon gondolkodtam, vajon hogyan kerülhetett ide; ő sosem szokott bejönni anyához, amikor az dolgozott.
Bizonyára csupán erre járt, s meglátott engem a kórház üvegén keresztül, gondoltam az ajkaimat harapdálva.

- Csak...csak el akartam újságolni anyának az ismétlő mataekdolgozatom jegyét - rebegtem, nehézkesen nézve fel az előttem álló szemüveges, inget viselő férfira, ki a szavaim hatásaképp kérdőn vonta fel a szemöldökeit.

- Ennyire jól sikerült?

- Igen - feleltem gondolkodás nélkül. - Hibátlan lett.

Apám csupán elismerően bólintott. - Rendben, de ez várhatott volna estig is. Most menj szépen haza, nekem még el kell intéznem a városban pár dolgot. Gyere! - biccentett felém, én meg, mint ahogy az egy engedelmes, jó gyerekhez illik, követtem őt kifelé az épület ajtaján.

Csak amikor az utcasarkon szétváltak útjaink, akkor fordultam ismét meg észrevétlenül, s somfordáltam vissza a kórház felé. Egyszerűen muszáj volt beszélnem anyával: Tudtam, hogy haragudni fog rám, főként, amiért hazudtam apának, de még így is kellőnek éreztem vele megosztani a történteket - különben igencsak aljasnak éreztem volna magamat. Anyával egészen kiskorom óta mindent megbeszéltem, és ha sokszor le is szidott, mindig jó tanácsokkal látott el; legalábbis, ő sosem büntetett,  vagy vert meg - apámmal ellentétben.

Taehyung

Apró sóhajjal ültem az ágyban, fájlalva a lábamat. Fájlalva? Néha úgy éreztem, mintha bele tudnék pusztulni abba, ami folyamatosan belemart lábszáramba, de nem akartam állandóan nyafogni a kedves nővérkének, aki rendszerint foglalkozott velem – ő volt a legkedvesebb az összes közül –, így ha elviselhető volt a kín, inkább csendben maradtam, tűrve minden atrocitást. 
Sajnos, az unalmamat nem tudtam elűzni. Egyedül az mp3 lejátszóm - amit még anya vett nekem tavaly, születésnapomra -, és az azon lévő zenék segítették a mindennapjaimat, de nem volt senki, akivel beszélgethettem volna, nem volt itt Minmin, sem anya… Azt sem élveztem, mikor ment a tévé. Mindig gyűlöltem kórházban ücsörögni, vesződni, de abban az időben ez még rosszabbnak tűnt, mint előtte - főleg akkor, amikor az orvosok vizsgálgattak. Bár, azzal legalább telt az idő. Még járkálni sem tudtam volna, mert nem kelhettem ki az ágyból – ha vizsgálat volt, vagy mosdóba kellett mennem, akkor szólnom kellett a nővérkék egyikének, és tolószékkel együtt cincáltak ki. 
A fürdetést utáltam. Hiába motyogtam, hogy menni fog ez nekem egyedül is, egyszerűen nem engedték, szóval… a fürdést inkább hagyjuk. 
Bele sem akarok gondolni, hogy ebben a pár napban hány nő látott engem pucéran… Még a gondolatra is lever a víz, pedig minden nap megtörtént a dolog. 
Unalom. Végtelen unalom… Még a kórteremben is egyedül voltam. Néha a madarak csicsergését hallgattam, elképzeltem, milyenek lehetnek, milyen lehet a szárnyuk – hegyes, vagy gömbölyű? Szúrós, vagy tompa? Négyszögletű, vagy háromszög alakú? Nem, nem vagyok komplett hülye, mindent elmondtak már, mi hogyan néz ki, minek milyen alakja van, mit kell elképzelnem, de…talán 
ez mégsem olyan, mint konkrétan látni - hiszen, én a tapogatásból élek, és sajnos soha nem láttam. Vakon születtem, mert anya már terhesen is túl sokat ivott – dohányzott is, de az előbbi többet ártott. Ez van. Ezt kell szeretni. Bántja őt a lelkiismeret eléggé, én pedig annyira nem bánom a dolgot. Sosem tudom meg, milyen „látni”, így, azt sem, milyen azt elveszíteni. Csupán annyit tudok, kissé nehézkesebb így az élet.

– Szia, Taehyung – hallottam meg egyszer csak az ismerős, kedves hangot; a nővérét. – Hogy vagy ma?

– Egészen jól, köszönöm. Bár, fáj a lábam – biggyesztettem le az alsó ajkamat, majd gyér mosolyra húztam azokat –, de elviselhető a dolog.

– Hmmm… Ma már kaptál elég fájdalomcsillapítót, de megkérdezhetem a főorvost, hogy emelhetünk-e a dózison. Bár, nem ajánlott. Mennyire fáj?

– Kibírom, hagyja csak – mosolyogtam, apró sóhajt hallatva.

– Rendben, de ha nagyon elviselhetetlen, akkor tényleg szólj, mert amit tudok, megteszek. – Aprót biccentettem. – Na, egy óra, és ebéd. Kimennél az étkezőbe, vagy maradnál?

– Maradnék. Nem sok értelme van kimennem.

– Azért biztos jobb lenne a közösségben, nem gondolod? – Nem válaszoltam, csak az ujjaimmal gyürködtem a paplanom anyagát. – Rendben, behozom neked az ebédet.

– Köszönöm.

– Tudod, beszélgettem édesanyáddal. – Nem kezdődik ez jól, gondoltam. – És arra gondoltunk, hogy talán nem ártana neked egy kis társalgás a pszichiáterrel. – Arra emeltem a fejem, amerre ő lehetett, s a lehető legijedtebb arckifejezést próbáltam produkálni; pszichiáter? Minek?! – Ne nézz rám ilyen ijedten! – kuncogott. – Jót tenne neked. Anyukád elmesélt pár dolgot, és szerintem nem ártana. De meggondolhatod, végül is nem oly… Jungkook? Kicsim? Hát te? – A nő hangjában meglepettség honolt, mikor meghallottam az ajtónyitódást. Nem igazán tudtam, merre nézhetnék, így csak előre fordítottam a fejem, tovább gyűrve a paplan vékony textil anyagát, mintha ott sem lennék - bizonyára vendége érkezett.
Az agyam folyamatosan kattogott. Pszichiáter…?