that night // Namjoon

Namjoon a földön ülve, hátát görnyedten a falnak támasztja, s a kezében tartott vodkás üveget hol meghúzza, hol csak percekig szorongatja ujjai között. Arca vonásai fáradtnak és nyúzottnak tűnnek, tekintete bódult, s homályos. Sötét, kissé lenőtt haja kócosan ül a fején, fehér ingét leöntötte alkohollal, zakóját, s ünnepi cipőjét pedig hanyagul hagyta ott a szoba másik végében, mikor levette azokat.

- Különleges este volt - mondja egyszer csak, miközben meglöttyinti a keserű italt. - Szilveszter éjjel. Nem voltál velem, pedig mindennél jobban ezt szerettem volna. Talán te is ezt szeretted volna... Tök mindegy. - Hangja monotonon cseng, s szemei is csak egy síkba bámulnak. - Felhívtál. Furcsa volt, de örültem neki, hogy hallhatlak. Azt mondtad, táncolni szeretnél. Nem értettem. Megkérdeztem, miért nem táncolsz a barátoddal? -  Ekkor Namjoon kissé felvonja a szemöldökeit, még mindig értetlenül állva az emlékeiben égő esemény előtt. - És azt válaszoltad, senki sem szeretne táncolni veled.Tudtam, hogy ez nem igaz. Rengeteg ember érdeklődött irántad... 

Csend. A férfi elmerül a gondolataiban. Sok dolog van, amit ki szeretne mondani, ám nem szeretne bolondnak tűnni, habár jól tudja, nem hallja senki sem. Mégis ki előtt tűnhetne bolondnak?

Aztán azt kérdeztem, hol vagy? - folytatja egy idő után. - Azt mondtad, be vagy zárva. "Bezárva? Hova?" "A fejembe" - idézi fel a saját, s a lány szavait is. - Először hittem, túl sokat ittál, de te folytattad a beszédet, és a szavaid egyre hangosabbak és súlyosabbak lettek. Végül azt ordibáltad, hogy mentselek meg, mert csak engem szeretsz ezen a világon. 

Namjoon megfeszült állkapoccsal hajtja neki fejét a falnak, majd lehunyja a pilláit. Rengetegszer lejátszotta már  magában már a történteket, de még egyszer sem mondta ki hangosan ezeket. Úgy érezi, kiszakad a lelkéből egy darab, de az is lehet, csupán megkönnyebbült. Vagy talán a kiszakadás és a megkönnyebbülés közti végtelen szakadékot érezi igazából. 

- Hazudtál. Vagyis, akkor biztos voltam ebben... Hiszen, miért szerettél volna pont engem, nem igaz? - horkan fel színtelenül. - Nem voltam más, csak egy srác az egyetemről, aki látványosan oda van érted, miközben neked ott volt a tökéletes életed, egy tökéletes kapcsolattal, gazdag szülőkkel, meg egy rakás baráttal. Mérges lettem. Rád förmedtem, hogy fejezd be az önsajnálatot, mert másnak sokkal kevesebb jutott, mint neked. Azt mondtam, önző vagy... Pedig valójában én voltam az önző. Igazából csak haragudtam rád...már nem is tudom, miért: Talán mert nem voltál az enyém, talán mert azt mondtad, szeretsz, mikor ezt odáig soha nem éreztetted igazán... Letetted a telefont. És én azonnal megbántam az egészet. Mikor újra találkoztuk, el akartam mondani, mennyire sajnálom, és hogy bármikor számíthatsz rám...de te a barátodat csókoltad, ott, egyenesen előttem, az egyetem épületének folyosóján. Még azt is meg tudnám mondani, melyik járólapkockán álltatok. 

 Ekkor a férfi egy élettelen, kesernyés mosolyt ereszt el, s ismét beleiszik a vodkába, mely kellemetlenül marja végig a torkát. 

- Túl könnyű volt azt gondolni, tényleg csak hazudtál és sajnáltattad magad. Túl könnyű volt haragudni rád, és utána nem beszélni veled soha többet. Ez már több, mint egy éve történt, és most azt kívánom, bárcsak tényleg hazudtál volna. - Namjoon kiabálni akar, de hangja suttogássá alakul. - Inkább lennél egy ribanc, aki összetörte a szívemet, mert ezt a gondolatot el tudtam viselni, habár nem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna rád, még akkor is, mikor egész nyáron nem láttalak. De a tényt, hogy te... - "halott vagy", szeretné mondani, csakhogy képtelen megformálni ezeket a szavakat - ...hát, ezt nem tudom elviselni. 

 A férfi szomorúan megrázza a fejét, s érzi, ahogy könnyei végigszántják az arcát. Fogalma sincs, mikor sírt utoljára. Mikor megtudta, hogy sosem feledett szerelme végzett magával, egy könnyet sem ejtett...ahogy a temetésén sem, melyről Namjoon csupán néhány órával ezelőtt ért haza. Azóta ott ül a padlón, vodkával a kezében, s magányosan elmélkedik. 

Most nagy nehezen feltápászkodik. Szédül, s fáj a feje az alkoholól meg a mardosó gondolatoktól. 

- Ha azon az éjjelen hittem volna neked, és végighallgatlak, talán még most is élnél - ejti ki, miközben az ablakhoz sétál, s kinéz a lemenő nap vörös sugaraiban úszó Szöulra. - Elmondhattam volna, mennyire gyönyörűnek és értékesnek talállak téged. Elmondhattam volna, hogy semmi sem fogható hozzád, és hogy a fél karom odaadnám csak hogy átölelhesselek... 

 A férfi ismét lehunyja a szemeit egy pillanatra. Mikor felnyitja azokat, látja, hogy kinn, az utcán egy szerelmespár áll a tömegben, s megfeledkezve a külvilágról, egymás ajkainak esnek. Elfordul az ablaktól.

- De az is lehet, így sem tudtalak volna megmenteni - hallatja, ahogy letörli kissé már bőrére száradt könnyeit. - Talán neked senki sem volt elég, hogy megmentsen.

--------------------------------------------

Oh, ilyen chilles, elmélkedős sztorit is régen írtam már (??igazából mindig mondhatom ezt, mert kéthavonta egyszer írok valamit kb. ugh im shit sorry).

Amúúúgy, a facebook csoportba már egyszer kiírtam, de sajnos a problámám még mindig nem oldódott meg: Fogalmam sincs, hogyan érhetném el, hogy google kereséssel is megtalálható legyen a blogom. Próbálkoztam már csomó mindennel, de nem értek hozzá :(. Nem lehet rákeresni a blogra. Ha valaki tud esetleg segíteni, kérem írjon.

Éééés -

Iratkozzatok fel a blogra, vagy lépjetek be a blog facebook csoportjába, hogy mindig értesülhessetek az új történetekről: 

https://www.facebook.com/groups/1979819088974949/
És ha tetszett a rész, ne felejtsetek el hagyni egy kommentet! Nagyon sokat jelentene nekem. :)