Blind mind // 10.

Taehyung

A szombati nap úgy telt el, hogy Jungkook egy percre sem jött be hozzám, de próbáltam úgy felfogni, hogy biztosan dolga volt, mert előfordult; volt, hogy egész szombaton tanul, és vasárnap itt van, esetleg estig is – ez okból úgy vártam a vasárnapot, mint még soha. Tűkön ülve, ugyanis bántam a kirohanásomat előtte, s mindenképpen szerettem volna bocsánatot kérni a viselkedésemért, meg aztán… lassan ugyan, de rájöttem, miért is volt ez. Rájöttem, hogy az érzéseim kuszálódtak össze, s olyasmit érzek iránta, olyasmi emóció fűz az irányába, aminek talán nem szabadna keletkeznie. Azt még nem tudtam, erről szeretnék-e vele beszélni, avagy sem, hiszen minden bizonnyal szerelmes voltam belé, vagy ha az nem is, de több volt ez részemről, mint barátság; mindenesetre, elnézést szerettem volna kérni tőle.
Egész szombat éjszaka alig tudtam aludni, forgolódtam, megfogalmaztam a szavaimat előre, mit, hogyan fogok majd mondani, ha itt ül mellettem, így egy szemhunyásnyit sem sikerült aludnom, de nem bántam, mert reggelre már tudtam, miként fogok elnézést kérni érthetetlen, követhetetlen viselkedésemért – amivel valószínűleg meg is ijesztettem őt. Szégyelltem is magam, mérhetetlenül, de ez a teher majd leemelkedik rólam, ha véghez viszem, amit kellene, gondoltam.
Viszont vasárnap hiába volt már dél, Jungkook még mindig nem volt sehol. Türelmesen vártam, akár egy jó gyerek az anyukájára, s ahogy telt-múlt az idő, úgy kezdtem egyre inkább félni, megijedni, hol lehetett. Nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy… Jungkook merre van? Vasárnap mindig eljött hozzám, ha dolga volt, esetleg, pár órára akkor is elugrott – szorongtam; talán azért nincs itt, mert bepánikoltam? Vagy beteg? 
Kuszák voltak a gondolataim, a paplanomat idegesen gyürködtem, s már bőven öt óra volt, mikor az anyukája jött be hozzám, hogy elintézze a szokásos dolgokat, én pedig az alkalmat megragadva, miközben tette a dolgát, megszólítottam:

– Jungkook…talán beteg? – tettem fel a kérdést, kissé félve, hiszen aggódtam érte, féltettem őt, mert tudtam, milyen sokat tanul, foglalatoskodik az iskolával, és a szüleivel.

– Nem, Taehyung. Nem beteg.

– Akkor… dolga van?

– Nem. Otthon volt egész nap.

– Tanul?

– Tegnap mindent megtanult, amit kellett.

– Értem. – Mintha mellkason vágtak volna, úgy éreztem magam, azonban igyekeztem ezt nem mutatni neki, csak biccentettem egyet, halvány mosollyal; biztos volt valami, hiszen ő… nem olyan, aki csak úgy, egyik napról a másikra nem látogatna meg. Ugye nem olyan?

Jungkook

Péntek éjjel nem tudtam aludni - egy szemernyit sem. Az agyam kattogott az aznapi eseményeken: Hogy történhetett minden ilyen gyorsan?

Hihetetlennek tűnt, hogy ne lássam többé Taehyung-ot - mégis ezt ígértem anyámnak. Folytogatott az érzés, a szobám falai mintha össze akartak volna nyomni, s nem kaptam levegőt.
Arra gondoltam, muszáj elbúcsúznom tőle, de aztán megláttam lelki szemeim előtt azt a gyönyörű arcát, amint kiül rá a csalódottság, s a keserv; amint összeomlik benne az egész együtt töltött két hónapunk emléke - nem bírtam volna elviselni. Ha ezt végig kellett volna néznem, minden bizonnyal nem bírtam volna ott hagyni többé, mégha ez a leghelyesebb döntés is. Elvégre, anyámnak igaza van, nem? Egész idáig fő célom volt, hogy eleget tegyek a szüleimnek, hogy építsem karrierem, hogy előkészítsek mindent egy csodálatos jövőhöz, ami rám vár; a Taehyung iránt keletkezett érzelmeim pedig csupán pár hónaposak. Jól beszélt anyám, tudtam, tisztában voltam vele - csak ha a vak fiúra gondoltam, elszorult a mellkasom, s legszívesebben szíven szúrtam volna magam valamivel. 
Nem, határozottan nem lettem volna képes szemtől szembe megmondani neki, hogy nem találkozhatunk többé.
Sóhajtva felkeltem, s az íróasztlomhoz léptem. Kezembe kaptam egy papírt és egy tollat - nem jöttek a szavak. Háromszor kezdtem neki a levélnek, míg végül csupán ennyit hagytam az üres lap közepén:

Tudom, hogy nélkülem is képes vagy a boldogságra. Kérlek, légy az.
                                         -JK

Másnap reggel anyám kezébe nyomtam a fecnit, gondosan egy borítékba bújtatva. - Ezt fel tudnád olvasni, és odaadni Taehyungnak? Búcsúzásképp - mondtam.

Furcsán mért végig, miközben átvette a levelet. Nem szólt semmit, mégcsak nem is bólintott; köszönt, majd kisétált a bejárati ajtón. S én így is biztos voltam benne, hogy átadja az üzenetem. Miért ne tenné?
Hisz mindig is olyan gondoskodással bánt Taehyung-gal, ennyit biztos megtesz érte - vagy ha másért nem, akkor azért, mert a fia megbízta vele.

Beharaptam az ajkaimat, ahogy ott maradtam a csendes, üres nappailnkban. A vak fiú képe kísértett folyamatosan; a csodálatos, furcsa szemei, a mosolya, a hangja...
Jobb, ha nem is gondolok rá többet, véltem hirtelen. Mi értelme volna? Csak megnehezíti ezt az egészet; muszáj kivernem őt a fejemből. Örökre.

Taehyung

Hitegettem magam. Hétfőn is. Kedden is. Szerdán is. Csütörtökön is. Következő héten is, s azutáni héten is; hogy ő nem olyan, biztosan jön, csak rengeteget kell tanulnia, dolga van, de be fog köszönni, itt lesz majd, hiszen két hét, és a kórházat is elhagyhatom – ő nem olyan, aki csak úgy elengedne. 
Ezzel hitegettem magam, s hiába sírtam át majdnem minden éjszakáz a hiányától, bíztam abban, tényleg csak elfoglalt, és nem azért nem jött be hozzám, mert… hanem egyszerűen csak el van havazva, s egy nap majd mellettem fog ülni, sűrű bocsánatkérések közepette. Mindegyik éjjel ezzel a gondolattal bőgtem magam álomba – már, amikor sikerült. Viszont mikor már a zárójelentésemet írta az orvos nagy boldogan, hogy immáron meggyógyultam, s csak hetente egyszer kell visszajárnom hozzá – szerdán – gyógytornára, akkor összetört bennem minden. Minden. Az eddig felépített remény, a szeretet, ami hozzá fűzött, a röpke, két hónapos boldogság… minden. Mintha nem is létezett volna, de ott lüktetett a mellkasomban, csak immáron nem örömtelien, hanem fájdalmasan. 
Anya nem jött el értem, mikor kiengedtek a kórházból; nehezen, de hazajutottam, s amint beléptem az ajtón, akkor jöttem rá: Jungkook is ugyan olyan, mint a többi. Keserűen öleltem magamhoz a kutyámat, majd letérdelve, halkan pityeregve bújtattam arcom a bundájába, összeroppanva; engem mindig bántottak a gyerekek, mert vak vagyok, és nem tudok velük játszani, fogyatékosnak hívtak, ufónak, de így még soha, senki nem bántott. Így még egyszer sem. Azt hittem, bele fogok halni abba a fájdalomba, ami végig futott a gerincemen, s anya hiába szaladt az ajtóhoz ijedten, kérdezgetve, hogyan jutottam haza, miért sírtam, miért nem hívták a kórházból, hogy menjen értem és mi a bajom… nem tudtam válaszolni. Csak sírtam, kétségbeesetten ölelve a kisállatot, az egyetlen élőlényt a világon, akire talán még számíthattam. 
Bántam. Bántam, hogy elkezdtem nyitni Jungkook felé, és bántam, hogy azt hittem, ő más, mint a többi ember, vagy korombeli fiú, esetleg lány. Ugyan olyan. Még rosszabb – legalább azok szemtől szembe vetnek meg, de ő magához édesgetett, s ha még ez azért is történt, mert megijesztettem, legalább utoljára eljöhetett volna hozzám, hogy a képembe dörgölje: nem kér belőlem többé. 
Elárult. Nem kívántam rosszat eddig soha, senkinek, de reméltem, ő szenvedni fog. Legalább annyira, amennyire most én szenvedek miatta.