Blind mind // 11.

Taehyung

Elvesztem. Sosem hittem volna, hogy egyszer ennyire össze fogok törni, hogy ekkorát fogok csalódni valakiben, akit ilyen mérhetetlenül megszerettem – bár, nem csoda, hiszen ő volt az egyetlen ember, aki felé mertem nyitni, s tudom, hiba volt, visszacsinálni mégsem tudtam. 
Hosszú hetekig próbáltam túltenni magam a dolgokon, igyekeztem tanulni; a magántanárom rendszeresen járt hozzám, s el akartam terelni a gondolataimat  Jungkookról, de egyszerűen nem ment. Minden pillanatban eszembe jutott a sok beszélgetés, az apró érintések, simítások, a kedves szavak, amikkel engem illetett, a hangjának jellegzetessége, mindene. Meg tudtam volna őrülni, veszni a gondolattól, hogy kaptam valamit, adott nekem valamit az a bizonyos ismeretlen erő, aztán el is vette tőlem, a képembe röhögve; olyan volt az egész, akár egy igazi rémálom. Nem tudtam magam túltenni rajta, képtelen voltam a felejtésre, képtelen voltam arra, hogy magam mögött hagyjam azt a két hónapot, ami ugyan bearanyozta a kórházban töltött létemet, az itthonit megkeserítette.
Anya szinte állandóan kérdezte, mi a bajom, mi gyötör, de nem tudtam neki elmondani: Ha szólásra is nyitottam a számat, végül meggondoltam magam. Képtelen voltam a beszédre; nem is tudom, társalogtam-e azóta valakivel is. Talán csak a magán tanárommal, Namjoonnal, de vele is keveset, s Jungkookról, az érzéseimről, fájdalmaimról neki sem beszéltem – el akartam nyomni. Azonban, minél intenzívebben próbáltam a szőnyeg alá seperni a vele kapcsolatos problémákat, minden annál gyötrelmesebb lett. Utáltam a szabadba járni, utáltam emberek közelében utazni, gyűlöltem, ha hallanom kellett a hangjukat, és rosszul voltam, ha átléptem a kórház küszöbét – aztán az is megszűnt, már oda sem kellett járnom, ez a szörnyűség viszont nem múlt el, akárhogy telt az idő. Minden csak egyre és egyre rosszabb lett. Nem volt étvágyam, nem volt kedvem énekelni, pedig mindig szerettem, mindig szívesen fakadtam dalra, de akkor még az sem vidított fel. Semmi sem derített jó kedvre.

Hűvös volt az idő, már tavasz közepén jártunk, s egyre csak közeledett a nyár, mikor egy éjszaka elegem lett; elgondolkodtam azon, mi értelme az egésznek. Mi értelme itt lennem? Mire fogom vinni az életben? Örökre magányos leszek, örökre egyedül leszel, mert egy vak ember senkinek sem kell – hitegettem magam a Jungkookkal eltöltött idő alatt, de feleslegesen, hiszen ő dörgölte a képembe a leginkább, mennyire hasznavehetetlen egy olyan személy, mint én, gondoltam. Mindenből elég volt. Nem akartam tovább cipelni a terhet, ami a vállamat nyomta, nem akartam többé sírni, nem akartam felkelni éjszaka – aludni akartam, az idők végezetéig. Máshogyan őt sem tudom elfelejteni, máshogyan nem fogok tudni kilépni az életnek gúnyolt, hatalmas szarból. Nem gondoltam át a tetteimet, nem gondoltam bele semmibe, automatikusan botorkáltam a konyhába, mit sem törődve azzal, hogy a kutyám minden léptemet követi. Nem érdekelt semmi. Üresnek éreztem magam. Elegem volt ebből. Az egészből. 
Fájt, ahogy a konyha hideg kövén ülve a penge a bőrömbe mélyedt – halkan nyögtem, s utána ugyan sajgott az egész alkarom, valahogy… megnyugodtam. Pityeregtem ugyan, de a megkönnyebbültségtől – könnyebbnek tűnt minden a tudattal, hogy itt hagyhatom az egész világot; anyámnak is könnyebb lesz nélkülem. Melegség járt át, idill és békesség, miközben a konyhapult szekrényeinek dőltem, bevackolva magam kissé a sarokba, hagyva, hogy tompuljon az elmém. 
Ki akartam lépni. 
Nem akartam többé csalódni senkiben, mert azt nem viseltem volna el. 
Igen, így szerettem volna, de mint mindig, az élet megint bemutatta a középső ujját; egyszer csak felébredtem. Pittyegő hangok szóltak mellőlem, kis zörej, csoszogás, léptek… fertőtlenítő szag. – Amint tudatosult bennem, hol vagyok, minden létező dolgot letépkedtem magamról, s kihúztam az infúziót a kezemből, hisztérikusan, majd sírni, sőt, ordítani kezdtem. Olyan hangos voltam, hogy a nővérek ijedten szaladgáltak körülöttem, mert nem tudtak megnyugtatni, bármivel is próbálkoztak. Bőgtem, akár egy gyerek, és utána…utána nem éreztem semmit. 
Amint beadtak egy kisebb adag nyugtatót, csak szipogva, oldalt fekve pihentem az ágyban, felhúzott lábakkal, arra gondolva, én még erről sem dönthetek. Nekem még ezt sem lehet. – Ha kijutok innen, a vasútállomásra megyek, kiugrok a vonat elé, onnan már senki nem fog visszahozni, véltem. Senki.

Jungkook

Tavasz volt, s az életem végre kezdett visszatérni a rendes kerékvágásába. 
Érettségi előtt rengeteget tanultam, többet, mint életemben valaha; és nem csak azért, mert nagyon fontos vizsgágnak néztem elébe. A tanulás elterelte a gondolataimat, s míg egy-egy történelem, vagy irodalom tétel fölé görnyedtem, egészen úgy éreztem, mintha minden rendben lenne. Mintha az őszi, Taehyunggal eltöltött néhány hét csak egy délibáb lett volna; valami, ami nem valós.

Most, ahogy az írásbeli vizsgákon túl voltam, egészen üresnek éreztem magam: Fáradtan botorkáltam le a konyhába az egyik áprilisi hétvége reggelén. Mivel nem volt mit bemagolnom, éjszaka a kimerültségik sorozatokat néztem; mindig este felé jutottak eszembe a fájó emlékek, s ezeket muszáj volt elrejtenem, elbújtatnom az agyam egy nagyon távoli, nagyon mély pontjába.

- Nos, mit gondolsz erről? - hallottam anyám hangját az étkező ajtaja mögül. Egyszerűen be akartam lépni, ám a következő mondattól  ledermedtem:

- Jungkook nem tudhatja meg - szólt apám. Földbe gyökerezett lábakkal álltam meg a nyílászáró előtt. Tudtam, hogy nagyon nem szép dolog hallgatózni, de túlságosan kíváncsi voltam ahhoz, hogy ezt a gondolatomat a felszínre is hozzam.

- Nem tudom, drágám... Sokat agyaltam ezen az egészen. Szegény Taehyungot teljesen kicsinálta ez az egész - mondta anya. A szívem hevesen kezdett verni a név hallatán.

- Nem a mi dolgunk - felelte megfontoltan a férfi. - Legfőképpen pedig nem Jungkooké. Egy ilyen szerencsétlennel foglalkozzon pszichiáter.

- Szerintem Jungkook szerette őt.

Apám hangos, ingerült sóhajának hangja szűrődött ki, majd kissé halkabban, óvatosabban kezdett beszélni: - Ezt már megbeszéltük. Örültem, hogy te mondtad meg neki, hogy többet ne találkozzon azzal a sráccal, hisz rád jobban hallgat, de valahogy tudtam, egyszer viszakozni fogsz. Túl gyenge a lelked a munkád miatt - hallatta. - Jungkook nem lehet szerelmes egy ilyen emberbe, érted? Ha lány volna, akkor sem, de ez még ráadásul fiú is. Egy vak, pszichésen beteg fiú. Felfogtad ennek a jövőre, vagy akár a mostra gyakorolt súlyát? Jungkook eddig remekelt az érettségin, de ha továbbra is ezzel a fiúcskával foglalkozott volna, biztos vagyok benne, hogy nem lett volna így. Az én fiamat márpedig nem fogja lehúzni egyetlen öngyilkos hajlamú babaarcú srác sem! - jelentette ki, kissé hangosabban. - Ha meghal, az sem érdekel! Felfogtad? Ne merészeld elmondani Jungkooknak! - Már szinte kiáltozott.

Forgott velem a világ. Miről van szó?
Miről beszél? Hányni akartam, a légcsövem elszorult, úgy éreztem, rögtön összeesek. Miről nem tudhatok? Mi történt Taehyunggal? Kérdések tömkelege árasztott el a másodperc töredéke alatt, s az emlékeim, meg a szívem köré gondosan épített falam oly hirtelen omlott le, hogy szinte észre sem vettem.
Nem gondolkodtam: Elkezdtem rohanni. Felkaptam apám dohányzó asztalan hagyott kocsikulcsait, s egyszerűen kifutottam a házból.