Blind mind // 13.

Taehyung

Idillien szarnak éreztem mindent, hiába melengette lábaimat a nap sugara, s hiába lengedezett a lágy szellő, cirógatva a ruha alól kivillanó bőrömet; a fény ugyan forró volt, engem mégsem öntött el melegséggel, a szél kellemes lehetett, nekem mégis Hűvösnek tűnt. Magányosnak éreztem magam, rettenetesen, ezen pedig semmi sem tudott volna változtatni.

Lehajtottam a fejemet, mély sóhajt hallatva, miközben öntudatlanul gyürködtem a kórházi pizsamám anyagát ujjaimmal, mit sem törődve az utasításokkal, miszerint nem szabad túl hirtelen mozdulatokat tennem a karjaimmal, mert felszakadhatnak a varratok. A héten egyszer már felszakadtak, mert körözgettem a csuklóimmal, a varrás pedig nem bírta sokáig – eszembe jutott, talán nem kellene ezt újra megkísérelnem, de nem voltam túl gondolkodóképes állapotomban. Csak tettem, amit. Piszkáltam a ruhámat, piszkáltam a kötésemet, idegesített, mérhetetlenül. Bosszantott, le akartam tépni, szét akartam szedni, hátha elvérezhetnék még, hátha… 
Összerezzentem. Nem a hűvös szél volt az oka, nem is a rám rossz hatást gyakorló időjárás, hanem egy túlontúl ismerős hang, ami messziről szólt ugyan, de éppen elég hangosan ahhoz, hogy hallhassam; nagyot kellett nyelnem, mikor lépteket, sietős lépteket hallottam, majd megállt előttem az illető. Megdermedtem, kővé változtam, s érzékeltem egy halk puffanást is, de nem tudtam reagálni, beszélni hozzá – talán nem is akartam. Mit mondtam volna? Ő mit mondana? Minek van itt egyáltalán? 
A gondolatok után elnevetném magam, mégsem tettem.

– Taehyung, én… – A szavába vágtam.

– Te? Miért vagy itt? – kérdeztem színtelen hangomon, miközben egy sóhajt hallattam; nem akartam szívélyesen beszélgetni vele, hiába ugrottam volna legszívesebben a nyakába, nem ment. Talán a túlzott sértettség, megbántottság, az az elszenvedett jó pár hónap, ami részben miatta történt, nem engedte.
Egy normális helyzetben biztosan a nyakába borulnék, elmondanám neki, mit érzek, mennyire… erős az, ami a szívemben van, de abban a pillanatban ez nem ment volna – büszke is voltam hozzá. Eltaposott, meggyötört, csak hagyjon békén, ne akarjon tőlem semmit. Eleget tett már. Túl sokat is.

– É-én csak…én…hallottam, amikor a szüleim beszélgettek, és… Taehyung, ez bonyolult, én… – Felsóhajtottam. – Ne haragudj rám – suttogta, meggyötört hangon.

– Nem haragszom. Nem vagyok haragtartó ember, nem haragszom rád – vontam meg a vállaimat –, csak elmondhattad volna szépen is, ha nem kérsz belőlem, mert ez mocskos játék volt, főleg úgy, hogy tudtad, soha, senkinek nem nyíltam még meg. Te voltál az első ember, akivel beszélgettem, magamról. Mindegy, igazából. Leszartad, leszarom én is. Nem haragszom rád, eddig is elvoltál nélkülem, tégy úgy most is.

Valójában, ordítani szerettem volna. Üvölteni, felpofozni, megráncigálni, amiért magához édesgetett, majd egyik napról a másikra eltűnt, hagyva bennem reményt, egy utolsó szikrát, egy aprócskát, amiben bízhattam, s utána pedig pofátlanul kaptam egy hatalmas ütést, amit nem érdemeltem volna meg.

– Kicsim, nem tudtam, mit vegyek, így hoztam egy jeges teát, és… Taehyung! – Anya hangja idegessé vált. – Megmondta az orvos, hogy ne mozgasd túl a kezed! Nézd meg, átvérzett a kötés teljesen, így sosem gyógyulsz meg! – szidott le óvatosan, miközben a csuklóimat a kezébe vette, gondosan, törődően. – Ki ez a fiú? Hozzád jött?

– Nem. Nem hozzám jött – sóhajtottam. - Összekevert valakivel.

Jungkook

Taehyung szavai szíven szúrtak, de nem annyira, mint a véres karjainak látványa, s ebből adódóan a tény, mely az információtöredékekből lassan eljutott az agyamaig; hogy öngyilkos akart lenni. Taehyung. A világ legszebb, legjobb, legcsodálatosabb fiúja véget akart vetni az életének - s tudtam, ez az én hibám. 
Megérkezett az anyja, és ő azt mondta, nem ismer engem; nem érdekelt. Utáltam, egyenesen gyűlöltem magam, s a hibám súlya, melyet hónapokig próbáltam hárítani, egyszerre zúdult rám. Olyan nehéz volt, hogy szinte összroppantam alatta, minden porcikám, minden sejtem sajgott, s azt ordította, mekkora kegyetlen balfék vagyok. Nem szoktam sírni - apám szerint egy igazi férfi nem bőg -, de ekkor könnyeim úgy áztatták az arcomat, mintha csak zuhanyoznék.

- Annyira sajnálom - nyögtem ismét. Mást nem tudtam mondani.

Taehyung anyja rémülten nézett hol rám, hol a fiára. - Kicsim, komolyan ki ez a srác, és miért... - kérdezte volna, de a vak fiú a szavába vágott.

- Senki, anya. Menjünk be - hallatta a lehető legszíntelenebb, legridegebb hangszínén. Szép arca merev volt, érzelemmentes, mintha csak egy robot szólalna meg; megértettem. Megértettem a viselkedését, s meg is érdemeltem. Gyűlöl, gondoltam, de nem is akartam, hogy szeressen. Én is utáltam magam; csak egyszerűen jóvá akartam tenni a borzalmas bűnömet. Ha kell, egész életemben szolgálom, vigyázok rá, hogy megfizessem azt a rettenetesen nagy árat, amit kihívtam magamnak, gondoltam. Hirtelen, mintha csak egy villám csapott volna belém, tudatosult bennem minden eddig elkövetett ostobaságom. Legszívesebben addig vertem volna a fejem a betonba, ameddig ki nem száll onnan az élet is.

Taehyung-ot elvezette az anyja. A nő értetlen volt, s rémült; igazán sajnáltam.

Hosszú percekig térdeltem egyedül a földön, mire végül rávettem magam, hogy felkeljek. Komótosan battyogtam be a kórház hátsóbeháratán; csak hogy az első dolog, amit megláttam, azok a saját, felém igyekvő szüleim voltak.
Minden izmom megfeszült.

- Jeon Jeongguk! - Apám idegesen száguldott felém, s lendületből egy akkora pofont kevert le, hogy még az egyensúlyom is megingott. - Mégis mit képzelsz magadról? - sziszegte. Nem mert ordibálni nyilvános helyen. - Elvitted a kocsimat! Meg is halhattál volna! - Karon ragadott, majd elkezdett húzni a folyosón. - Otthon szépen...

Kitéptem kezem a szorításból. - Otthon mi?

A férfi egy pillanatig meglepetten, illetődötten pillantott rám, de aztán visszatért a tekintetébe az a mérhetetlen ingerültség. - Kihallgattad a beszélgetésünket, aztán fogtad magad, és jogosítvány nélkül áthajtottál a városon - közölte. - Tiszteletlen voltál a portással és káromkodtál. Tudod te, hogy ezzel nem csak a családunk hírnevét, de anyád munkahelyét is veszélyesztetted? - szűrte a fogai közt. Anyám végig mellette állt, s komor arccal bámult engem.

- Nem érdekel - jelentettem ki, mintha csak jegesen higgadt volnék. - Hallottam mindent, amit mondtál. Azt mondtad, az sem érdekel, ha Taehyung meghal, csak mert nem a mi dolgunk. Azt mondtad, nem szerethetem, mert beteg, azt mondtad...azt mondtátok - pillantottam jelentőségteljesen a nőre -, hogy nem lehetek vele, mert hátráltatná a karrierem. - Sértődöttebben beszéltem, mint ahogy szerettem volna, de a szavak csak úgy előtörtek belőlem. - Taehyung majdnem megölte magát, miattam! - Ekkor saját szavaim hallatán ismét elszorult a torkom, s könnyeim is útjuknak eredtek. - És ti azt akarjátok, hogy ne tegyek semmit. Mindig arra neveltetek, legyek illedelmes, és alázatos az emberekkel... Vagy ez is csak felettem valókra a vonatkozik? Azért kellett eddig jónak lennem a tanáraimmal, meg a többi felnőttel, vagy gazdag gyerekkel, mert vártunk tőlük valamit?

Apám arca meg sem rezdült. - Ezt majd otthon megbeszéljük.

- Nem - ráztam meg hevesen a fejem. - Én itt maradok.

Anyám vonásai megfeszültek ezt hallván, de a férfi továbbra is csak ridegen, mégis ingerülten meredt rám. - Ha most nem jössz haza - mondta -, soha többet nem jöhetsz.

Felhorkantam, de nem feleltem.
Egyszerűen sarkon fordultam, s ott hagytam mindkét szülőmet a földszinten. Hevesen cselekedtem, nem gondolkodtam, de pontosan tudtam, mit akarok:

Beszálltam a liftbe, majd letettem magam a pszichiátriai osztály folyosólyán az egyik székre. Elhatároztam, hogy ha huszan próbálnak is elrángatni, én már nem mozdulok onnan.