Blind mind // 14.

Taehyung

Felkavart Jungkook jelenléte. Felkavart, ahogy beszélt hozzám, ahogy éreztem az illatát, hiszen szinte az orromba fújta azt a szél – azt hittem, összeroppanok a mázsás súlyok alatt, s ha anya nem érkezik, ha hirtelen nem jön a közelünkbe, biztosan beleroppantam volna a helyzetbe. – Beleroppantam volna? Meg is történt, nem is akármennyire.
Noha, már régen visszajutottam a kórtermembe, még mindig nem tudtam túltenni magam a másik közelségének hirtelen érzetétől, így amint anya elbúcsúzott tőlem, mondván, már elég késő van, én eleresztettem a könnyeimet. Nem hazudok, ha azt mondom, az egész éjszakát átsírtam, a párnámba hajtott fejjel – az sem érdekelt, ha valaki meghallja, azt sem érdekelt, ha fülelnek a nővérek vagy az orvosok. Úgy éreztem, ki kell engednem azt a gőzt, azt a mérhetetlen fájdalmat, ami majd ketté akarta roppantani a szívemet, a lelkemmel egyaránt: Mintha éppen megsemmisülne, szétfoszlana, apró szilánkokra robbanna, amik a szerveimbe fúródnak, ezzel még több kínt, keserűséget ajándékozva számomra.
A pokolba kívántam az egészet – ne haragudjak? Sajnálja? Annyira sajnálja? Hát persze, gondolom, mennyire bánja a történteket. Ha tényleg érdekelné a helyzetem, az érzéseim, én magam, akkor nem vágott volna át ilyen kíméletlenül, és nem bánt volna el velem úgy, ahogyan. Nem kértem belőle, nem akartam a közelemben tudni, csak tűnjön el, hagyjon békén, ha már megkavarta körülöttem a szart. Hinni is képtelen lennék benne, hiszen egyszer már eljátszotta a bizalmam, azt, amit én nem adogattam az embereknek túl sűrűn – sőt, talán ő volt az első, egyetlen, egyben utolsó, akiben meg mertem bízni. 
Csak hagyjon békén…
Ha eddig megvolt nélkülem, ezután is remekül fogja magát érezni a lényem nélkülözésével, gondoltam.

Másnap reggel nyomottam ébredtem; fáradt voltam, fájt a fejem az egész éjjeli sírás miatt, de mihelyst bejött az orvos vizitelni, ellenőrizni az állapotomat – főként a tegnap felszakadt varratokat –, nem hagyta figyelmen kívül, mennyire pocsékul néztem ki.

– Történt valami? Vörösek, duzzadtak a szemeid, és sápadt vagy, mint a fal.

– Semmi nem történt – hazudtam, azonnal az ágyamba bújva, magamra húzva a takarót, miközben mély sóhajt hallattam, a párnába hajtva a fejemet.
Hagyjanak békén ők is. Az egész világ. Miért nem tudnak leszállni rólam? Miért nem dönthetek én afelől, akarok-e élni vagy sem? Miért kell mindenkinek mindenbe beleszólnia, főleg abba, ami nem is az ő dolguk? – Idegesített. Bosszantott.

– Egy fiú, Jeon Jeongguk egész éjszaka kint aludt az osztály előtt, és azt mondta, szeretne hozzád bejönni. – Felsóhajtottam, grimaszba rándult arccal; bár ezt az orvos nem láthatta, hiszen takarva volt a fejem minden szeglete.

– Én nem akarom látni. Menjen haza – motyogtam, színtelen hangon.

– Ő a baj forrása?

– Csak hagyjon békén – sutyorogtam, megtörten.

Jungkook

Úgy ébredtem, mint akit fejbevágtak, átmentek rajta készert egy traktorral, majd még jól át is mostak egy ulrafunkciós, de vízköves mosópében.
A hátam sajgott a kényelmetlen széktől, s az ülve alvástól, a szám kiszáradt, a koponyám pedig lüktetett.

Alig három órát aludtam. Egész éjjel kétségbeesetten kattogott az agyam;
egyetlen nap alatt minden, de minden összeomlott bennem -  az addigi életem, s a szüleimbe vetett vak hitem egyaránt. Sokat gondolkodtam rajta, helyes-e, amit tettem - hogy veszekedtem velük, s otthagytam őket - de aztán folyton eszembe jutott, ők mit tettek. Az elmémben kavarogtak apám borzalmas szavai Taehyung-ról, meg hogy rávettek, elkövessem életem legnagyobb baklövését - bár az utóbbiért inkább magamat hibáztattam. Azokban a pillanatokban gyűlöltem az egész lényem, s a szüleimet egyaránt; olyan volt, mintha eddig egy kendő lett volna a szemem előtt, melyet ők raktak rám, s mely meggátolta, hogy kilépjek a biztonságosnak tűnő családi diktatúrából. Mindig is azt hittem, apáméknak állandóan igaza van, hisz ők csak jót akarnak - így lettem nevelve. Kár, hogy csak mostanra jöttem rá, hogy a komfortzónámból való kiléphetetlenség, s a megfelelni akarás valójában póráz volt a nyakam körül. Furcsa, és szokatlan volt ellenszegülni, de az erőteljes, mindent elsöprő érzelmeim Taehyung iránt meggátolták, hogy a téves eszem irányítson: Ahogy meghallottam a konyhából a fiú nevét, előtört belőlem minden, s onnéttól nem volt megállás; tudtam, nem is lesz. Többé nincs megállás, ha Taehyung-ról van szó.
S bár fogalmam sem volt, melyik ajtó mögött lehet ő, de már csak az is adott egy csöpp reményt, hogy tudtam, a közelemben van. Akkor sem mozdultam volna onnét, ha lett volna hova mennem. Helyrehozhatatlan, amit vele tettem, de ha utál, ha soha többé nem áll velem szóba, én akkor is vigyázni fogok rá, én akkor is megadok neki mindent. Nem fogom zaklatni, ha nem akar látni, de nem hagyom, hogy többé baja essen - ezt mind elhatároztam. Tökéletesen és megrendíthetetlenül.

- Azt mondja, nem akar magával találkozni - lépett elém a kopaszodó, középkorú orvos, pár perccel azután, hogy megkértem, szóljon Taehyungnak; egy próbát azért megért.

- Értem - bólintottam.

A férfi furcsán mért végig; látszólag magyarázatot várt, de nem kapott. - Nem akar haza menni? - kérdezte végül.

- Nem - feleltem egyszerűen.

- Meddig óhajt itt tartózkondi? - vonta fel a szemöldökét.

"Ameddig ki nem engedik innen Taehyung-ot" - vágtam volna rá legszívesebben, ám ezesetben biztos komplett idiótának nézne, aztán elküldene a francba, gondoltam. Inkább a kézenfekvőbb megoldást választottam: - Amíg nem tudok beszélni vele. Mármint Taehyunggal.

Sóhajtva mért végig. - Nézze. A srác öngyilkos akart lenni, a pszichés állapota borzalmas, ráadásul még vak is szegény. Én lennék a legboldogabb, ha szóba állna magával, tekintve, hogy a pszichiáterünkkel is alig beszél, és úgy viselkedik, akár egy zombi, de én ezügyben nem tehetek továbbá semmit.

- Akkor várok - biccentettem, mire ő csak a plafonra emelte a tekintetét.

- Leglább menjen le, és egyen valamit. Nem óhajtok még egy beteget kezelni - ezzel távozott.

A doki kérésének eleget téve még a délelőtt folyamán bekaptam pár falat - a szemben lévő kisboltból - gyorsan vasárolt ételt, meg ittam a földszinti automata által készített kávét is. Nem mondom, hogy sokkal jobban lettem tőle, de legalább már nem úgy éreztem magam, mint akit kilapított egy úthenger.
Ezen kívül végig a pszichiátriai osztály folyosóján jártam-keltem: Taehyung egyszer sem jött ki, de azért néhányszor bekopogtam hozzá - megfigyeltem hol van.

- Taehyung, megint én vagyok, Jungkook - szóltam a nyílászárón keresztül úgy huszadszorra a nap közben. - Tényleg megértem, ha nem akarsz találkozni velem. Én sem akarnék magammal, a te a helyedben. - Az ajtó falapjának döntöttem a homlokom, úgy beszéltem, miközben biztos voltam benne, minden egyes szavamat tisztán hallja. - Tényleg utálom magam. Nagyon. Túlságosan a szüleim kedvében akartam járni, rettenetesen ostoba voltam; de már ismered a történetet, hiszen az előbb meséltem el neked. - Nem számított, milyen hülyeségeket mondok. Muszáj volt kiadnom magamból a szavaimat.
- Szeretlek, Taehyung. Én...tényleg szeretlek. Szerettelek az első perctől kezdve, de elvakított az a rengeteg belémnevelt hülyeség. Mérhetetlenül bánom, amit veled tettem. Nem gondoltam volna, hogy ezt fogod csinálni, hogy idáig fajul ez az egész... Borzalmas vagyok, tudom. Egy utolsó idióta, és soha, de soha nem foglak téged megérdemelni. Te vagy a legcsodálatosabb ember, akit valaha megismertem. - A végére elcsuklott a hangom. Az iszonyatos megbánás, s a keserv érzése kavargott bennem, miközben azt vártam, ismét csak elküdjön egy "menj innen", esetleg egy "hagyj békén" féle rövid kijelentéssel.

Ám ezesetben másképp törtnét - lassan bár, de a kilincs lenyomódott.
A torkomba szökött a szívem.