Blind mind // 15.

Taehyung

Azt akartam, hogy elmenjen innen, de nem, nem tette. Nem tudom, mióta beszélt már az ajtónak, remélve, hallom minden szavát, s én hiába nem akartam érteni őt, hiába akartam befogni a füleimet, egyszerűen… eljutott a tudatomig minden egyes mondata. A szüleiről, arról, hogy eltiltották tőlem, arról, hogy az anyukájának adott egy levelet, amit írt, s hiába nem tartalmazott sokat, búcsúzás nélkül nem akart „elhagyni”. Elmondta, mennyire ramatyul érezte magát, hiányoztam neki, s vagy százszor a tudatomra adta, mennyire nagyon sajnálja a történteket, és ha lehetne, akkor mindent visszapörgetne és megváltoztatna. – Elmosolyodtam egy idő után, majd mikor már észleltem elcsukló hangját is, mély levegővel töltöttem meg a tüdőmet, oldalt fekve az ágyamban.
Morfondíroztam, mit tegyek. Odamenjek, és mondjak valamit vagy ne menjek oda, és csak odalökjem, jobb, ha elmenne? Rizikós, mert hiába beszélt ennyit, nem mondanám, hogy minden szavát el tudtam hinni; szerettem volna, persze, mert minden vágyam az volt, hogy megölelhessem, ennyi idő után, de nehézkesnek tűnt… Lefuttattam agyamban ezerszer a képet – amennyire tudtam –, de egyszerűen… képtelen voltam elképzelni, mert hiába öntötte ki szívét-lelkét, túlságosan sértett, megbántott voltam, de azt hiszem, ez érthető is. Egy emberben sem mertem soha megbízni, ő pedig így játszotta el ezt a nehezen szerezhető kis „kincset”, amit nehéz, nagyon nehéz újraépíteni, s egyenlőre nem is tudtam, akarom-e. 
Mindenesetre, ha már ennyit várakozott, és itt éjszakázott, amellett pedig folyamatosan beszélt hozzám, nem akartam már elzavarni. 
Lassú léptekkel mentem az ajtó felé, ügyesen tapogatva ki mindent, hogy megtaláljam a merev lapot, majd amint elértem azt, lenyomtam a kilincset, kitárva a nyílászárót.

– Nem bocsátottam meg – jelentettem ki mereven, bár koránt sem olyan rideg hangsúlyban, mint ahogyan tegnap beszéltem vele.

– Taehyung…

– Tudod, soha nem voltak barátaim, soha nem beszélgettem senkivel, még soha nem avattam be egyetlen embert sem az életembe, mert féltem. Mindenkitől. Utáltam, hogy nem látom a reakciójukat, az őrületbe kerget, hogy nem tudom, hogyan néznek ki a körülöttem élők, csak sejtésem lehet róla, és a tudattal élni, hogy erre sosem leszek képes, borzasztóan nehéz – sóhajtottam, még mindig a kilincset markolva vékony ujjaimmal. Szótlanul hallgatta a kisebb monológomat, de én egyáltalán nem bántam, mert úgy éreztem, ha elmondom én is, amit érzek, kvittek leszünk. – Mindenit gyűlöltem. Nagyon. Aztán jöttél te – motyogtam, kissé megsemmisülten –, elhitetted velem, hogy érek valamit, hogy fontos lehetek valaki számára, a számodra. Bíztam benned, töretlenül, feltétel nélkül, megszerettelek, hozzád szoktam, ragaszkodni kezdtem, és egyik napról a másikra te belém törölted a lábad, se szó, se beszéd, ott hagytál. Én pedig minden egyes nap reménykedtem, hogy jönni fogsz, csak elfoglalt vagy – nevettem el magam keserűen. – Mondanám, hogy megértem, amit mondtál, de nem, nem tudom megérteni, mert ha ilyen fokú megfelelési kényszered is van, egy nap bejöhettél volna hozzám, elmondhattad volna ugyanazt, amit nemrégiben is. Én vak vagyok, Jungkook, én is félek, sok mindentől, ahogyan te féltél vagy félsz a szüleidtől, én rettegek utcára lépni, mert nem tudom, mi van körülöttem, mégsem futamodok meg, nem bujdosok gyáván az ágyamban, nem dugom homokba a fejemet. Te azt tetted, ha igazat beszéltél, és ezt én nem fogom tudni megérteni.

– Figyelj, én… – A szavába vágtam.

– De megpróbálom. Soha senkiben nem bíztam, senki felé nem nyitottam, te voltál az egyetlen. És bár arra is ráfaragtam, így jobb lenne, ha elküldenélek, biztonságom érdekében, de én nem leszek gyáva – suttogtam. – Megpróbállak megérteni. Egyenlőre ennyi. Semmi több.

Jungkook

Szorosan lehunytam a szemeimet. Szavai fájdalommal átitatottak voltak, olyannyira, hogy minden porcikám belesajdult, ám az az apró nyitás is, amit felém intézett, felért a megváltással. Még a könnyeim is eleredtek az impulzus hatására.

- Nagyon köszönöm - suttogtam. - Teljesen igazad van. Mérhetetlenül gyáva voltam mindenhez. Ahhoz is, hogy elbúcsúzzak tőled, mert tudtam, ha ezt megtenném, képtelen lennélek elhagyni. Nem várom, hogy megbocsáss. De köszönöm.

Vonásai csupán aprót rezdültek beszédem közben. Fogalmam sem volt, mi járhat az agyában. - Mi volt a levélben? - kérdezte hirtelen. - Amit anyukádnak el kellett volna olvasnia nekem.

Lesütöttem a pilláim. - Tudom, hogy nélkülem is képes vagy a boldogságra. Kérlek, légy az - idéztem; sosem lettem volna képes elfelejteni a sorokat. - Ennyi - préseltem össze az ajkaimat.

Vártam, hogy Taehyung felhorkanjon az irónikus mondatok hallatán, ám nem történt semmi ilyesmi. Csupán bólintott, én pedig keserű mosolyra húztam a számat.

- Itt leszek a folyosón, ha...ha bármi van. - Csupán ennyit mondtam, mielőtt beletörődve az érdektelen némaságába megfordultam volna.

Taehyung

A torkom a szívemben dobogott, s nem gondolkodtam, szinte reflex-szerűen léptem egy párat, hogy utána menjek, mert nem akartam hagyni elmenni. Túl őszintének tűnt ahhoz, hogy kegyetlenkedjek vele, s nem arról volt szó, hogy bármi lenne köztünk, éppen csak… a megbocsátásomért teper, ezt pedig nem hagyhattam figyelmen kívül. Próbálkozott, elég erősen, ráadásul már meg sem merte kérdezni, maradhatna-e, pedig tudom, maradna, hiszen nem hagyta el a kórházat eddig sem.
Ha másért nem is, akkor azért maradjon, mert nem tudok szívtelenül viselkedni senkivel – nem tudnék a gondolattal együtt élni, hogy kint ül, a kényelmetlen, kemény széken, arra várva, mikor enyhül meg a lelkem.
Sajnos a nagy lendülettől, amivel megindultam, sikeresen neki ütköztem, így egy halk nyögést engedtem meg magamnak, s ha hirtelen nem fordul hátra, hogy elkapjon, minden bizonnyal el is estem volna – mielőtt még mélyebb lehetett volna a kontaktus, elhúzódtam tőle. A szívem heves tempóban verdesett, még a légvételem is felgyorsult, hiszen közvetlen közelből érezhettem az illatát, az pedig szinte azonnal hatással volt minden egyes érzékemre. Elgyengültem volna, legszívesebben átkaroltam volna a nyakát, de még időben megálltam minden mozdulatban; még nem tudtam volna benne megbízni. Képtelen lettem volna rá, nekem ahhoz… még kell idő. Hogy mennyi, azt nem tudom, de kell, gondoltam. Hátráltam gyorsan egy lépést, zavartan tördelve az ujjaimat, nem tudva, mit is akartam még ezelőtt. Pár percen belül eszembe jutott, s kissé kellemetlenül érintett, hogy egészen eddig némán, teljesen idiótaként ácsorogtam, de nem tehettem róla. Hatással volt rám…és én még nem akartam, hogy így legyen. Még mérges akartam lenni rá.

– Maradj nyugodtan. Anya a mellettem lévő ágyban szokott ülni, vagy aludni, gondolom, miattad sem lesz cirkusz. – Nem mondtam többet, véletlenül sem. Ezután csak az ágyam felé haladtam, magam előtt tartva az ujjaimat, hogy ha esetleg valamibe beleütköznék, ki tudjam kerülni, de szerencsére zökkenőmentesen értem el a matrachoz, majd ültem le rá, el is dőlve rajta, oldalasan fekve.
Egy ideig síri csend volt a kórteremben, s ezt Jungkook cipőjének kopogása törte meg, ami felém haladt; nem sokkal a mellettem lévő ágy nyikordulását is hallottam, ami arra engedett következtetni, hogy leült rá, vagy jobb esetben elfeküdt rajta.

– Köszönöm.

– Nincs mit. – Felsóhajtottam, magamhoz ölelve a kispárnámat, felhúzva magamhoz a lábaimat. – A szüleid nem lesznek mérgesek, hogy itt vagy? – kérdeztem, alig hallható hangomon.