Blind mind // 16.

Jungkook

- Nem érdekelnek a szüleim - feleltem az ágy szélén ülve; nem akartam feküdni. Úgy nem láthattam volna Taehyung egész alakját. - Többé már nem - tettem hozzá.

Kis meglepettség látszott az arcán. - Tényleg?

- Tényleg - sóhajtottam elgondolkodva. - Ezek után semmi sem érdekel.

- Semmi?

- Csak te - mosolyodtam el halványan.

Nem válaszolt, de figyeltem, ahogy kissé elpirul. Hatlmasat dobbant a szívem. - Na és, mi lesz az iskolával? - kérdezte.

- Már csak néhány szóbeli érettségi van hátra - magyaráztam. - Talán elmegyek rá. Nem biztos.

- Tőlem ne függjön az érettségid, Jungkook - horkant fel halkan. Még mindig kissé tárgyilagosan, ridegen beszélt.

- Nem függ - ráztam meg hevesen a fejem. - Csak már nem fontos. - Mivel ezekután nem reagált semmit, egy pillanatnyi csend múlva így folytattam: - El sem tudom képzelni a kínt, amit okoztam neked... De tudod, nagyon örülök, hogy élsz. - Kissé megremegett a hangom.

Ujjaival görcsösen, erősen szorította a kórházi párna anyagát. Szinte marta. - Ha meghaltam volna - hallatta, s egészen úgy tűnt, többé nem tud érzelemmentességet erőltetni magára -, mit tennél?

Pusztán a gondolatra is összerándult az egész testem. Nagyot nyeltem. - Ha meghaltál volna - préseltem az ajkaim közt -, talán már én sem lennék. Én gyáva vagyok a halálhoz, de ez a kín biztosam megölt volna.

Száját elhúzta, de nem láthattam a reakcióját; lágyan a párnájába fordította az arcát. Nagy levegőt vett.

- Félek - mondta aztán egyszerűen, de őszintén. - Félek, hogy újra elhagysz. - Összeszorult a gyomrom.

Taehyung

Nem akartam, hogy miattam ne tanuljon, hiszen az tényleg fontos, s ha már ennyi mindent sikeresen elért az életben, feladnia nem kellene - de úgy tűnt, erről nem kíván tovább beszélni, így úgy döntöttem, majd később tárgyalunk erről. Nem szerettem volna, hogy egy butaság miatt adjon fel olyan dolgokat, amik fontosak lehetnek az életében, hiszen az én szituációm más - nekem nincs túl nagy jövőm, nem lesz belőlem nagy ember, de ő okos, intelligens, keményen tanult, dolgozott az eredményeiért, ezt pedig kár lenne a befutóban eldobni. Ezt még biztosan elmondom neki, csak alkalmat kell rá találnom, hiszen a mostani helyzetben ez érdekli a legkevésbé - kivételesen ez jól esett, mert egészen eddig a tanulás volt az első. Jó érzés volt... hogy lehetek kicsit én is fontosabb. 
Aztán eltört a mécses. Agyamban lefutottak a gondolatok, mi történik, ha újra, ha megint itt hagy, ha történik majd valami, és ismét megfutamodik; ez pedig elszorította a mellkasomat, nem is akármilyen intenzitással. Szívem minden atomja lüktetett, amint arra gondoltam, másnap lehet, nem fog jönni hozzám, elfelejt vagy meggondolja magát. Rettegtem.

- Nem foglak elhagyni. - Hangja kissé megtört volt, én pedig reszketeg sóhajt hallattam, próbálva elfogadni azt, amit mondott, de nem ment.

- Honnan tudhatnám? - kérdeztem alig hallható hangon.
Ezután megint csend állt be közénk, amit nem tört meg sem ő, sem pedig én. Gondolkodtam rajta, hogy mondok valamit, de nem tudtam, mit szólhatnék hozzá vagy akármi máshoz. Túlságosan el voltam kanászodva ahhoz, hogy ezt megtegyem, mert lelki szemeim előtt láttam, hogy ugyan úgy várom majd, mint azokban a napokban, hetekben, a semmiért. Szinte kivetült elém, hogy nem jön... és végül soha nem is fogok vele találkozni, ez pedig megbénított, de nem akartam túl sokat nyafogni, mert azt sem szeretném, ha szánalomból, lelkiismeret-furdalásból lenne mellettem, mert tettem, amit.
Ekkor fogott el egy...szörnyű érzés.

- Jungkook...

- Igen? - kérdezte, éber hangján.

- Ugye... ugye nem azért vagy itt, mert megsajnáltál? Ugye nem azért jöttél ide vagy maradtál itt, mert öngyilkossági kísérletem volt? - kérdeztem, nyelve egy hatalmasat. - Ugye... nem csak a lelkiismeret-furdalás vezérel? Ugye nem csak ez vezérel? - sutyorogtam. - Ugye nem kifejezetten ez vezetett hozzám? Idővel... eljöttél volna hozzám, igaz? Enélkül is.

Jobban belegondolva... 
ez olyan lelki zsarolásnak tűnhet - mármint az, hogy öngyilkos akartam lenni. Hiszen, tudtam én is, a legtöbb ilyesmi csak figyelem felhívás, ám én nem a figyelmet akartam magamra vonni, tényleg el akartam menni, de... nem tudtam, neki hogyan tűnhet ez. Vagy másnak. Bárkinek.

Jungkook

Szavai késként fúródtk a szívembe. Próbáltam megfékezni az akaratlanul is előbukó könnyeimet, de valahogy nem ment - még soha életemben nem sírtam annyit, mint abban a két napban. Őszinte akartam lennni. Megérdemelte. - Szeretlek, Taehyung - suttogtam elszorult torokkal. - De ha nem történt volna az, ami, most nem lennék itt. A világ leghülyébb, legundorítóbb embere vagyok, de hogy elrejtsem a saját fájdalmam, és a hiányod érzését, minden egyes nap arra törekedtem, hogy elfelejtselek. Nem bírtam volna az emlékeddel élni, s tudat alatt tisztában voltam vele, azért, mert nem mertem szembe nézni a saját tettem súlyával. - Nehezen jöttek a beismerő szavak, szinte erővel rángattam ki őket a szívem mélyéről. - Viszont ahogy tegnap meghallottam a neved a szüleim szájából, meg azt, mi történt, teljesen összeomlottam. Ez a borzalmas tetted kellett hozzá, hogy észhez térjek, de kérlek Taehyung higgy nekem: Szeretlek. Tényleg szeretlek. - Ekkor már annyira sírtam, hogy az egész szobát csupán egy elmosódott foltnak láttam. - Te vagy a legcsodálatosabb dolog, ami valaha történt velem. Amíg nem találkoztunk csak egy nagyképű, gazdag srác voltam a gimiben, akit mindenki utál. Soha, senki nem keltett még olyan érzéseket bennem, mint te, senki felé nem viselkedtem még ilyen gyengéden. Miattad tudhattam csak meg, mi az a valódi, feltétel nélküli szeretet és törődés, s a legszomorúbb, hogy ezt mind eldobtam a saját ostobaságom miatt. - Egyre gyorsabban beszéltem, a mondatok már szinte kitörtek a számon. - Te vagy a legszebb, legjobb, legcsodálatosabb ember, akivel valaha találkoztam, és én megbocsájthatatlanul kegyetlen voltam veled. Nem is kérem, hogy megbocsáss...csak kérlek, higgy nekem. Szeretlek. A világ összes szeretetével csak téged szeretlek, Kim Taehhyung.