Blind mind // 17.

Taehyung

Síri csendben hallgattam a szavait, s elszorult a torkom, mikor már sírt; tisztán kivehető volt, hogy szemei ontják magukból a sós cseppeket, és én egyáltalán nem ezt akartam elérni. Nem akartam, hogy sírjon, s habár, azt kívántam, legalább annyira szenvedjen, mint amennyire én szenvedtem, szörnyű érzés volt ezzel szembesülni. A fájdalmával. Nem akartam, hogy kínlódjon, főleg azt nem, hogy miattam, s emiatt mérhetetlen bűntudat kerített hatalmába – pedig tudtam nagyon jól, nekem kellene haragudnom rá azért, ami történt, nem megenyhülnöm. Viszont elég bizonyíték a könny hullajtása ahhoz, hogy higgyek neki. 
Miért színlelné ezt? Mi haszna származna abból, hogy ne érdekeljék a szülei, a tanulás, az eddig gondosan épített élete? Mi haszna származna a sírásból, aminek hangja az egész szobát betöltötte – semmi. Ezt nem lehet megjátszani, ilyen szinten nem lehet színészkedni; szerintem még egy profinak sem menne.

Lassan ugyan, heves szív fájdalommal, de felálltam az ágyból. Bizonytalanul lépkedtem az övé felé, ami nem messze foglalt helyet mellettem, majd amint elértem azt, leültem rá, próbálva közelebb húzódni hozzá. Mihelyst éreztem a combjaink egymásnak simulását, megálltam, és óvatosan a vállára hajtottam a fejemet, halántékomat a gödrébe illesztve, miközben karommal átkaroltam a felém eső kezét, magamhoz szorítva azt.

– Ne sírj, jó? Nem akarom, hogy sírj – motyogtam magam elé, megcirógatva bőrét, még közelebb bújva hozzá testemmel.

– Ne haragudj. Nem akarok bőgni – szuszogta, szipogó hangján.

– Nem haragszom. Normális, ha sírsz, én is sokat sírtam, csak nem szeretném hallani, mert akkor szorít a mellkasom. Ne sírj. Elhiszem, hogy szeretsz, elhiszem, amiket mondtál, elhiszek mindent – mondtam halkan, tovább simogatva, cirógatva ujjbegyeimmel karjának felém eső részét, nyugodtan, higgadtan beszélve, próbálva őt nyugtatgatni. – Csak ne sírj, mert én is sírni fogok, akkor pedig már elmehetnénk szappanoperába is.

Ennek hallatán halkan felnevetett, tovább szipogva, azonban egy idő után ez a szomorú hang kezdett megszűnni, s már elég ritkán szólalt fel, ami valamelyest megnyugtatott. Ugyan, kicsit bántott, hogy „ez” kellett ahhoz, hogy megkeressen, és… bevallja, amit érez, de már nem éreztem a helyzetemet lelki zsarolásnak, s ez éppen elég volt a nyugalomhoz.

– Békülj ki a szüleiddel, és tanulj rendesen – mondtam halkan, intenzívebben szorongatva kezét. – Menj haza, békülj ki velük, hiszen akármit is tettek, a szüleid, és én mindig azt tanultam, akármit is cselekszenek, sosem a rossz szándék vezérli őket; csak jót akartak neked. Sikert, boldogságot, de ha nem beszélsz, nem tudják, számodra mi az igazi siker és boldogság. Menj haza, és beszélgess velük, indulattól mentesen. Előbb-utóbb meg fognak érteni. A tanulást pedig ne hagyd abba, mert a belefektetett munka, idő, túl sok ahhoz, hogy befejezd. Ígérd meg nekem, hogy megteszed ezeket, rendben? Ha így lesz, én is nyugodtan gyógyulhatok.

Jungkook

Hihetetlen megnyugvás áradt a szét testemben, ahogy a nyakamba fúrta az arcát, s ahogy éreztem bőre illatát, mely leginkább a frissen érett barackéra hasonlított. Egy csodálatosan szép érzés kerített hatalmába.
Elfordítottam a fejem, s lágy puszit nyomtam Taehyung tincsei közé. Puhák voltak, és kellemes, mandulás sampon szagot árasztottak magukból.

- Megpróbálom - feleltem halkan. - De mostantól te vagy számomra az első.

Aprót sóhajtott, s mégközelebb bújt hozzám; olyan volt, akár egy hízelgő kiscica. Vajon mennyire vágyhatott egy öelésre az elmúlt hónapokban?
Gyengéden magamhoz szorítottam vékony, törékeny testét: Én sem voltam soha egy kigyúrt állat, de Taehyung még nálam is sokkal vékonyabb volt. Rengeteget fogyott ősz óta, s ezt érzékelve ismét gombócot éreztem a nyelőcsövemben - arra gondoltam, még bizonyára nagyon sokszor fog ez előfordulni.
Homlokomnak döntötte döntötte homlokát, kékes-szürkés szemeire pedig árnyék vetült. Gyönyörűbbet el sem tudtam volna képzelni.
Megcirógattam haját, tarkóját, ő pedig aprókat pihegve, lágyan mosolygott vissza rám.

- Emlékszel, amikor megkérdezted, milyen érzés csókolózni? - hallattam óvatosan.

Megrándult a szája széle, de egy szemernyit sem húzódott távolabb. - Persze, hogy emlékszem.

- Még mindig kíváncsi vagy rá?

Halkan felkacagott. - Csókolj meg, Jungkook.

Taehyung

Éreztem a légvételeit ajkaimon, de nem mozdult, jó ideig csak így voltunk, szorosan egymás előtt; a torkomban dobogott a szívem, s épp megszólaltam volna, amikor ő végre lépett egyet. Ajkainkat összeérintette, s velem abban a szekundumban fordult meg a világ. A gyomrom bukfencezni kezdett, liftezett, még a hideg is kirázott, de koránt sem a negatív, rossz érzéstől, sokkalta inkább a pozitívtól. Testem majdnem minden porcikája remegett, hiszen ajkai édesek voltak, akár a méz, és a frissen érett eper egyvelege; illata még finomabbnak, érzékibbnek tűnt, mint előtte. 
A világ teljesen megszűnt létezni körülöttem, amikor óvatosan, kissé félve fogott a derekamra, hogy jobban  felé fordíthasson, de nem is volt szükség erre; fordultam én felé magamtól is. Ujjaimat a vállaira tapasztottam, belé kapaszkodva: Úgy éreztem, ha ezt nem teszem meg, el fog nyelni a föld a hirtelen érzések tömkelegétől – bújtam hozzá, akár egy kismacska, becézgetve, puszilgatva száját, hiszen egyenlőre többet nem mertem tenni. Nem tudtam, mit, hogyan kellene csinálnom, így nem tudtam lépni sem, azt sem tudtam, ezután vajon mi következhet.
Halványan elfogott a pánik, de Jungkook ezt szétoszlatta bennem – vagy csak jobban előhozta belőlem, amikor nyelvével simogatta szám peremét. Megdermedtem, de olyan nyugalmat árasztott magából, aminek következtében ez szerte is foszlott. Szempillantások alatt fúrta ízlelőszervét a számba, minek hatására halkan, meglepetten felnyögtem, borzongva a pozitív energiától, amit magából árasztott.
Nem tudtam, hogyan kell csinálni, így csak hagytam neki, amit kellett, s mikor kissé felbátorodtam, viszonoztam a csókját; égett az arcom, zavarban voltam, amikor elvált tőlem. A szívem a torkomban dobogott, már füleimben is visszhangzani hallottam, mégsem tudtam a mosolyt levakarni az arcomról. Olyan volt, akár egy álom. Egy mesebeli álom… 
Még egy könnyed, apró puszit hintett a számra, ujjaival lágyan a hajamba túrva, megsimítva a tincseimet, minek következtében újra felfelé ívelő görbület bújt meg szám szegleteiben, homlokomat az övének döntve, egy pillanatra sem szakadva el valójától.

– Jungkook – sutyorogtam halkan, orrom hegyét az övének nyomorgatva, összedörzsölgetve kettőnkét, s ezután hallgattam édesen csilingelő kuncogását.

– Igen? – simított bele tincseimbe, beléjük túrva.

– Szeretlek – hintettem egy újabb, finom puszit nedves ajkaira.