Blind mind // 2.

Jungkook

Anyámat végül egy betegszobában találtam az épület végében - az egyik munkatársa igazított útba.
Szorító görcs ült a szívemben, ahogy lenyomtam a kilincset. Akárhogy is, féltem színt vallani: Ez mégiscsak egy kettes dolgozat volt - ráadásul a fontosabbik fajtából -, engem pedig mindig is úgy neveltek a szüleim,  hogy az ötösnél rosszabb osztályzatokat igyekezzek elkerülni - szépen fogalmazva.
Mikor végül összeszedtem a bátorságom, benyitottam, s anyám meglepetten kapta rám a tekintetét.

- Jungkook? Kicsim? Hát te? - Az éppen ápolt beteg ágya mellett állt. Úgy tűnt, valami fontosról beszélgettek épp, mikor megzavartam őket, így én kissé kellemetlenül éreztem magam, ám a személyes miértem sokkal fontosabbnak bizonyult holmi bűntudatnál.

- Anya, beszélhetnénk? - tettem fel a kérdést.

- Adj egy percet nekem és Taehyung-nak - felelte kis értetlenséggel, s felém irányuló rémülettel a hangjában, én pedig akkor először, reflexszerűen az említett fiúra néztem; aztán rögvest a földbe gyökerezett a lábam.

Az ágyon ülő, körülbelül velem egy idős srác zavaros tekintettel meredt a semmibe. Húzottságukhoz képest meglehetősen nagy szemeiben világos, pupilla nélküli íriszek cikáztak apró mozdulatokkal, s én pontosan tudtam, hogy bizonyára vak. Begipszelt lába fel volt pocolva, ám - nem is értettem -nem a sérülési fogtak meg. Furcsa, áramütés szerű érzés járta át a bensőmet, ahogy ránéztem az igazán szép fiúra: Arca lágy, s hibátlan volt, világosbarna tincsei pedig mintha csak az aranytól fénylettek volna, úgy tódultak homlokába. Egyszerű, kórházi pizsamát viselt, de valahogy még így is ragyogott; leírhatatlan kisugárzás vette körül, mely hatására engem kirázott a hideg. Nem tudnám elmagyarázni, mit éteztem akkor. Olyan volt, mintha egy rövid pillanatra meglőttek volna. Azt sem értettem, mit mondd még anya neki, úgy éreztem, egy aprócska percre megállt körülöttem az idő, s én csak meredten bámultam a Taehyung nevű srácot. Fogalmam sem volt, mi történt velem.

- Mehetünk - szólt egyszer csak hozzám az anyám.

Nagyokat pislogva ráztam meg a fejem; ahogy elkaptam a tekintetem, máris kiürült belőle ez a különös, heves érzés. Szó nélkül követtem a nőt a folyosóra.

Taehyung

Szorongva harapdáltam alsó ajkamat, ujjaimmal szinte már kíméletlenül marcangolva a textilanyagot, miközben éreztem, hogy lassan megadja magát akaratomnak, és vagy el fog szakadni, vagy tönkre fog menni a selymes huzat a kínzástól - de ez engem egyáltalán nem tudott érdekelni. Nem akartam pszichiáterrel beszélgetni, sem pszichológussal, hiszen mit tud az mondani? Mit tudna nekem segíteni? Nem is szoktam az érzéseimről szót ejteni, soha, senkinek, és elképzelhetetlennek tartottam azt, hogy a szívemben, lelkemben lezajló túlcsordultságot egy orvosnak beszéljem ki – nonszensz. Biztos, hogy nem. Viszont az ápoló hölgy rengeteget érvelt amellett, hogy csak pár napig hagyjam, hadd nézzen rám a pszichiáter, abból nekem problémám nem lehet – én mégis fenntartásokkal fogadtam ezt, és akárhányszor gondoltam bele a pár minutum alatt, egyszer sem éreztem úgy, hogy nekem tényleg erre lenne szükségem. Nem, hülyeség. Tudtam én, nekem a velem egykorú társaságra lenne igényem, arra, hogy elcsevegjek a lányokról – haha…haha –, vagy a tipikus tinis dolgokról. Olyan üres marhaságok kellenének a lelkivilágomnak, amik minden fiatalnak megadatnak; ivás, haverok, barátok, mit tudom én. Tisztában voltam azzal, mi hiányzik, csak tenni ellene… az már nem olyan egyszerű -meg igazából nem is akarok.
Komolyan, ki vinne el szórakozni egy diszkóba? Ki vinne el kocsmázni? Ki menne el velem randevúra? Ki játszana velem, mikor a szemem világától vagyok megfosztva, ezáltal pedig erőteljesen korlátozva is? Ha valaki el is cipelne bulizni, állandóan figyelnie kellene rám, nehogy felboruljak, vagy elsodorjon a tömeg; esetleg arra, hogy ne igyak túl sokat, mert akkor nem tudnék hazamenni. Randizni meg melyik lány, vagy fiú jönne velem? A másik fél vinne el inkább engem arra a romantikus enyelgésre, nem én őt. Kivitelezhetetlen az egész – vagy csak annak tűnik. Plusz, elképzelni sem tudom magam úgy, hogy társaságban lennék. Még a játszótéren is mindig egyedül ücsörögtem a homokozóban, a gyerekek pedig vagy bántottak, vagy szimplán figyelmen kívül hagytak, és azt véletlenül sem akarnám, hogy megismétlődjön, bármilyen formában. Én elbaszott vagyok, ez van. Félek az emberektől, félek az új dolgoktól, az új érzésektől, attól, hogy valamit ki kellene próbálnom, ami számomra még ismeretlen. Én nem merek kimozdulni a komfortzónámból, akármennyire is tenne az jót - szóval csak tovább ücsörgök a fostengerben, mert az a kényelmes. Nem, ezen a pszichiáter sem javítana. Maximum elmondaná azokat, amiket én is tudok, az meg nem nagy előrelépés, tehát, így végig gondolva, mérlegelve mindent, igazán hagyhatom a sunyiba a dolgot – amíg én nem teszek annak érdekében, hogy lelkileg kiegyensúlyozott legyek, addig senki más nem tud nekem kezet nyújtani, hogy felemeljen a szakadék széléről. 
Én ezt már megszoktam. Ha így is jó, ha nekem így is megfelel, ha így érzem magam biztonságban, kényelmesen, akkor miért akarnak ebből kimozdítani? Most komolyan, kinek hiányozna az életéből egy vak, fogyatékos – kegyetlen, de az vagyok –, tizenhét éves srác, akinek fogalma sincs sem a csókról, sem a szexről, sem a piáról – csak anyám miatt ismerem azt is, de még sosem ittam –, sem a csajokról, sem a pasikról, sem akármilyen tipikus tevékenységről, amik a velem egykorúakat foglalkoztatják? Senkinek. Ez meg soha nem is fog változni. Csak nyűg lennék más nyakán - egy plusz nyűg meg aztán végképp nem kell senkinek sem. Tényleg. Csak púp lennék a hátukon – ez is kegyetlen, de basszus, ez van, ez az igazság, magamnak meg minek hazudjak? Lódítanak nekem eleget az emberek, legalább önmagammal lehetek őszinte.
Ilyen az élet.  Nem kell pszichiáter.

Most, hogy ezt frappánsan végig gondoltam, hanyatt dőltem az ágyban, mély sóhajt hallatva, bebújva a takaróm alá, majdhogynem az orromig húzva azt.
Nem vagyok kiskutya, nem szorulok arra, hogy valaki megsimogassa a buksimat, és másik irányba tereljen, véltem.

Jungkook

- Fiam, ez teljességel elfogadhatatlan! - vágta a fejemhez anyám, mikor befejeztem a neki szánt mondandómat.

- Tudom, sajnálom - feleltem őszintén. - Kérlek, ne mondd el apának!

- Előbb-utóbb magától is rá fog jönni.

A fogaimat csikorgattam. Tudtam, hogy igaza van, de fogalmam sem volt, mit felelhetnék.

Anyám sóhajtott. - Nem tudok mit csinálni, Jungkook. Hazudni nem szép dolog, ráadásul még lusta is voltál, és nem készültél arra a dolgozatra. - Szívesen megmagyaráztm volna, hogy igenis készültem, de inkább csöndben maradtam. Nem akartam vitatkozni. - Ilyen többet nem fordulhat elő, megértetted? Idén érettségizel, ez a legfontosabb éved mindközül! Vagy talán utcát akarsz seperni, hm? - nézett rám azzal a bizonyos, lealacsonyító tekintetével, amit igazán utáltam. A folyosó padlóját bámultam.

- Nem.

- Akkor igyekezzél! Soha többé nem akarok hallani ilyen jegyekről. Holnap szépen megkéred a tanárnőt, hogy javíthass, és mindent megteszel az ötösért. Megérttetted?

- Igen - feleltem halkan.

- Rendben - kissé ellágyult a hangja, aztán az ápolókra jellemző gyengédséggel a vállamra tette a kezét. - Örülök, hogy legalább megosztottad velem. Most pedig menj, nehogy lekésd az angol órádat.

Bólintottam, elhaló mosolyt eresztve felé - ám mielőtt megfordulhattam volna, hirtelen még feltettem az agyam felszínét kapargató kérdést: - Ki az a fiú a szobában?

Anya látszólag meglepődött ezt hallván. - Kim Taehyung - felelte majd megfontoltan. - Vak, nemrég pedig elütötte egy autó.

- Ez borzalmas - ejtettem ki rögvest, belegondolva a szavaiba.

- Az. Sajnálom szegény srácot, igazán kis magánakvaló, az anyja pedig alkoholtól bűzlik. Nem hiszem, hogy vannak barátai egyáltalán.

Úgy éreztem görcsbe ugrik a szívem, abogy a fiúra gondoltam. Továbbra sem értettem, mi zajlik le bennem, de nem is igazán foglalkoztam vele. Úgy véltem, egyszerűen sajnálom ezt a beteg, törékenynek tűnő egyént.

- Anya... - hallattam, hirtelen ötlettől vezérelve, az ajkaimat harapdálva. Nem tudtam, meg merjem-e kérdezni, de végül mégis megtettem: - Majd beszélgethetek vele?

A velem szemben álló nő megint csak döbbent képet vágott. - Persze, biztosan örülne neki. De csak miután minden dolgodat elvégezted. Ma már nem hiszem, hogy lesz rá időd.

- Tudom. Majd holnap. Holnap délután nem lesz semmilyen programom.

Anyám igazolásképp elgondolkodott. - Nem, tényleg nem lesz, leszámítva a matekra való készülést, ugyebár.

- Igen - helyeseltem, nő pedig aprót bólintott.

Már esteledett, mire végeztem az angoltanárnál. Az iskolában heti öt órában tanultam a nyelvet, de a szüleim mégis beirattak hozzá, hogy a felsőfokú nyelvvizsgát mindenképpen, sikeresen letudjam majd tenni még ebben az évben. 
Fáradtan értem haza, de tudtam, még arébb van a pihenés. S hogy úgy mondjam, apám egészen fel is ébresztett, mikor otthon ismét találkoztunk.

- Szervusz, Jeongguk - köszönt. Ő sosem volt hajlandó becézni.

- Szia.

Úgy tűnt, a dolgozószobájából jött ki épp. Komor tekintete azonnal elárult számomra mindent. Nagyot nyeltem.

- Tudom, hogy hazudtál nekem. - Így kezdte. Nem hittem volna, hogy ilyen hamar rájön; bár ezelőtt még nem is fordult elő ilyesmi, s én nem voltam egy gyakorlott hazudozó. - Megnéztem az e-naplót.

- Bocsáss meg, apa, én csak... - hadartam, de a szavamba vágott.

- Komolyan azt hitted, egy percig is titkolhatod előlem az igazságot? Ilyen hülyének nézel engem? - Gúny csöpögött a hangjából. Hevesen dobogott a szívem; nem mertem felelni sem. - Most azonnal behúzol a szobádba, és megtanulod az egész tananyagot, minimum egy hónappal előre! - kiáltotta. - Holnap pedig ne merj hazajönni, amíg ki nem javítottad ezt a förmedvényt, érthető? - Közelebb lépett hozzám, s lekevert egy akkora nyaklevest, hogy azt hittem, rögtön lángba borul a tarkóm. - Húzás tanulni, és ne merészelj még egyszer ilyet hazudni! Gyerünk, két órád van! Ha hazajöttél a zeneiskolából, folytatod.

Fejemet lehajtva spuriztam be gyorsan a szobámba. Pár évvel ezelőtt egy ilyen után a sírás kerülgetett volna, ám most csak hatalmas szégyenérzet ült a szívemen. Úgy gondoltam, borzalmasan viselkedtem. Hibáztam.