Blind mind // 3.

Taehyung

Végtelenül unalmasan telt a nap. Jóformán semmi nem kötötte le a figyelmem: Nem volt miben elfáradnom, így nem elég, hogy minden időm eredménytelenül telt, még elaludni sem tudtam éjszaka, ez pedig merőben megnehezítette az agyam dolgát. Egész éjjel kattogtam mindenfélén, köztük olyanokon is, amikről azt hittem, már rég elfelejtettem, de nem; kis mozzanatképek ugrottak be, éppen elalvás előtt, amik később nyugodni sem hagytak. Láttam pár pillanatot a gyerekkoromból, amikre eddig nem is emlékeztem, és hiába próbáltam elszenderedni, hiába stresszeltem rá arra, ha alszom, hamarabb kijutok innen, képtelenség volt. 
Forgolódtam. – Forgolódás? Kissé oldalra dőltem, vagy hanyatt, hiszen a lábam fel volt polcolva, mozgáskorlátozottságban szenvedtem. Persze, nem elég a vakság, most már mozogni sem tudok – csoda, hogy hallok még, véltem. Az lesz a következő: levágják a fülemet, vagy megsiketülök – a gondolatmenetet persze egy halk, keserű nevetés követte, mihelyst elképzeltem, hogyan beszélnének hozzám az emberek, vagy én hogyan kommunikálnék velük; sehogy. Nem látom a reakciójukat, de akkor még a hanglejtésben sem tudnék kivenni egy-egy emóciót, amit azért jelen esetben még meg tudok ejteni. Bár, tény, vicces lenne a szituáció. 
Talán nem is lenne olyan rossz. Talán. Végül is, ha jobban visszatekintek az életem eddigi szakaszaira, nem beszélgettem túl sok emberrel anyán kívül, így azt hiszem, nem is fosztanám meg magam semmi érdekestől. – Aludnom kellene, ehelyett ilyen badarságokon töröm a fejem. Aztán csodálkozom, ha egy-egy nővérke a pszichiáterrel hozakodik elő, mert nekem arra lenne szükségem nyomorúságomat tekintve. Persze. Nem is kellene ezen megilletődnöm, talán teljesen normális…

Semmit nem aludtam éjszaka. Egy másodpercet sem, ennek pedig napközben ittam a levét, hiszen a reggeli vizit közben már igen-igen kókadt a fejem, de a főorvos úr nem hagyta ezt annyiban – megértem, meg kell vizsgálnia, ilyen az élet. A nővérkék sürögtek-forogtak körülöttem, vettek tőlem vért, megmérték a vérnyomásom, meg fene sem tudja, mit csináltak velem. Látni nem látok, a dolgokat meg annyira azért nem ismerem. Még elmondták gyorsan, hogy a nap folyamán csinálnak a fejemről egy CT vizsgálatot, mert. Nem figyeltem, a lényeg, hogy kell nekik, valamiért. 
Ilyen ez. Éjjel nem alszom, nap közben meg hurcibálnak ide-oda, ilyen-olyan vizsgálat gyanánt, de legalább eléggé elnyűtt leszek ahhoz, hogy amint leteszem a fejem a párnára, el is sötétüljön előttem a világ. Haha, így is sötét előttem minden, mégis miről beszélek? Azaz… nem mondanám. Igazából, magamnak mindig elképzelek valamit, hely-szituáció függően; erről a teremről is van elképzelésem. Biztosan van ablak, van egy ágy, a csempe hűvös – biztos sötét, ijesztő. Rideg… félelmetes. Sötét, árnyas, elhagyatott… 
Bár, az mindig érdekelt volna, milyenek a színek. Milyen a piros, a kék, a sárga, a türkisz, a zöld... Anyától gyerekkoromban mindig kérdeztem, de sosem tudott válaszolni, és ha mondanék valamit, ami fájdalmas pont a vakságban, az, hogy tudom, milyen színes az élet, előttem pedig nincs semmi, és még csak definiálni sem lehet a színpompát, amiről beszélnek az emberek.
Ha csak egyszer láthatnék szivárványt, boldogan halnék meg.

– Az eredményekkel a doktor úr majd vissza fog hozzád jönni – közölte a kedves nővérke, miközben segített visszamászni a fekvőalkalmatosságra, majd el is kezdett betakargatni, de inkább felültem, magamra húzva a paplant: Csak a lábam béna, a kezem nem.

– Rendben – kuncogta, lereagálva az előbbi tevékenységem. – Bekapcsoljam neked a tévét?

– Megköszönném – biccentettem óvatosan, s ezután meg is hallottam a televízióból kiszűrődő zajt, ami ugyan, nem nyújtott nekem túl sok vigaszt, de legalább volt valami… valami csekélyke, ami nem a síri csendet jelentette.

Jungkook

Késő éjjelig tanultam. Az pár órácska is, amit alvással töltöttem, borzalmasan telt; álmaim nyüzsgő kavalkádja zsongott a fejemben. Képek villantak fel matematikafeladványokról, az iskoláról, mint egy komor, elhagyatott, ilyesztő helyről, s még saját magamat is láttam közmunkásként - végig szorongás és stressz ült bennem. Ám, mielőtt felébredtem, egy újabb álomkép fészkelte be magát a fejembe; ekkor a kórházban sétáltam. Később nem emlékeztem sokra, de a annyiban biztos voltam, az a furcsa, vak fiú szerepelt benne, kivel nemrég találkoztam.

Kómásan ébredtem a telefonom ébresztőjének idegesítő, csipogó hangjára. Tompán zsongott az agyam, ám nem volt időm gondolkodni: Reflexszerűen pattantam ki az ágyból, s miután felöltöztem, meg magamra kaptam a táskámat, reggeli nélkül indultam rögvest útnak. Tudtam, hogy apám már elment, anyám pedig még alszik a későig tartó műszak után, így velük nem is foglalkoztam. Egyetlen cél lebegett a szemem előtt: Hogy javítsak matekból.

Sikerült? Nos, hulla fáradtan hagytam el a gimnázium épületét délután három órakor. A friss, októberi levegő megcsapta az arcom, s én jólesően szívtam be azt. Elégedett voltam. A tanár úr megengedte, hogy írjak még egy dolgozatot, és ez véleményem szerint - az előzővel ellentétben -  igazán jól sikerült - legalább is, mindent tudtam. Azért még így izgultam egy csöppet, de ezt a legkevésbé sem mutattam volna, főként nem az osztálytársaim felé. Sosem kedveltek, amiért jobb voltam náluk; amiért jobban teljesítettem, okosabb voltam. Amíg ők a neten lógtak szabadidejükben, én tanultam - és erre igazán büszke voltam. Büszke voltam, s örökké az a bizonyos felsőbbrendűség érzés ült a vállamon. Minden kellemetlenség ellenére, hálás voltam a szüleimnek, hogy hajtottak.

Aznapra nem volt több kötelességem. Amíg az iskolában voltam, nem engedtem, de délutánra igenis előtörtek azon gondolataim, melyek nem a tanulásról szóltak: Ismét eszembe jutott Taehyung, meg a tegnapi elhatározásom, miszerint meglátogatom őt:
Hátizsákomat meghúzva a vállamon indultam el gyalog anyám munkahelye felé, és egészen szokatlan érzés fogott el, mikor odaértem. Görcs ült a szívemben, de nem az a fajta, mint amikor egy dolgozat miatt izgulok. Kissé féltem is, hogy ismét az a különös érzés fog majd el, ha fiúra nézek, mint előző nap - s mégis látni akartam. Megmagyarázhatatlan dolog volt ez; olyasmi, mint amikor az ember megtapasztal valami újat, ami megrémiszti, ám mégis többet, és többet akar belőle, mert még sosem érzett ehhez foghatót. Ezt persze, nem vallottam be magamnak. Azt mondogattam, csak sajnálom a  fiút, én pedig túl jó vagyok ahhoz, hogy ne próbáljam meg jó kedvre deríteni a hallottak után. Igen, pontosan ezzel nyugtattam magam, ha az igazság merőben el is tért.

Óvatosan kopogtattam be azon a kórházi szobaajtón, ami előtt tegnap beszélgettem anyámmal - aznap nem találkoztam a nővel, hiszen majd csak az éjszakai munkaidőre volt elkötelezett. Miután nem érkezett semmi felelet, halkan benyitottam: Nem csalódtam. A vak fiú pontosan ugyanott ült, ahol előző nap is, s érkezésemre egy szokatlan mozdulattal felkapta a fejét - ami egy vaktól meglehetősen furcsának tűnt -, s látványosan össze is rezzent.