Blind mind // 4.

Taehyung

Nem gondoltam volna, hogy bárki be fog jönni hozzám – mikor meghallottam a kopogást az ajtón, összerezzentem, s arra gondoltam rögtön, biztosan egy orvos az, vagy egy nővérke; így a kezdeti megilletődöttséget elnyomtam magamban, egy apró sóhaj kíséretében. Nem válaszoltam, nem reagáltam a kopogásra, csak tovább hallgattam a televízió zaját, ami ugyan, egyáltalán nem kötött le, mégis jó érzéssel töltött el valamelyest, hogy nem a síri csend őrjít meg. Ilyenkor még a zaj is áldás. Legalább hangosabbak, mint a gondolatim, kissé elnyomja őket, megszabadít tőlük – mintha valami feloldozna, persze, ezt is csak beképzeltem, mint mindig mindent.
Hallottam a cipő sorozatos koppanását a talajon, s tudtam, hogy az illető közeledik felém. Nem gyorsan, nem is lassan, olyan átlagos tempóban – talán a vakság ártalma, de a lépések hangjából is képes voltam felismerni, ki lehet a másik, ez viszont idegen volt a számomra. A nővérek, akik ápolgattak, papucsban közlekedtek, csoszogós hangot hagytak maguk után, az orvosok szint úgy – mégis megvolt mindegyiknek a jellegzetessége –, anyámé pedig "kip-kop" volt, hiszen magassarkúban járt. Nem ismertem fel, ki lehet ő. Nem szokott csak úgy meglátogatni engem senki: Sűrűn voltam kórházban, és anyámon kívül egyetlen egy ember sem volt, aki rám nézett volna. Hogyan lenne? Nincsenek barátaim, ismerőseim, nincs senkim anyukámon kívül, így elég furcsa is lenne, ha valaki ide tévedne – ez is az volt.

– Szia. – Ismerősnek hatott a beszéd, úgy éreztem, valahol már fültanúja lehettem társalgásának, de nem tudtam volna megmondani, mikor, vagy hol, így csak elgondolkodtam. Elmeredtem magamban, az agyam fogaskerekei folyamatosan kattogtak, mígnem bevillant: A kedves nővérkéhez jött be valamelyik nap, a fia lehetett. Sőt, biztosan az is volt.

– Anyukád nincs itt, ha őt keresed – válaszoltam, nem is köszönve vissza neki.
Mellém ért. Éreztem a friss öblítőillat, és a férfi parfüm keveredését, ami rögtön beszökött az orromba, mintha a szívemig is elhatolt volna – valamiért odanyomtam volna a fejem, hogy tovább szaglászhassam őt. Jó illata volt. Kellemes.

– Tudom, hogy nincs itt. Hozzád jöttem. – Az ágyam alatti szék lába hangosan csikorgott, ahogyan azt kihúzta a helyéről, majd tompa puffanást is véltem felfedezni, utána pedig a suhogásból azt ítélhettem meg, hogy leült mellém.

– Hozzám? – Arra kaptam a fejem, ahonnan gondolhattam, hogy  lehet. Miért? Reflex-szerű. Anya arra tanított, hogy ha vak is vagyok, fordítsam a fejem abba az irányba, ahonnan az embereket, vagy a beszélgetőpartneremet vélem, mert ha én nem is látom, ő lehet, engem látni akar. Szimpla nevelés kérdése, semmi több. – Miért jöttél te hozzám? – gyűrtem meg ujjaimmal a paplan gyenge anyagát, zavartan.

– Mert láttam, hogy egyedül vagy. Én sem szeretek egyedül lenni, annyira. – Éreztem, hogy elmosolyodott, bár, ebben nem lehettem biztos. Milyen lehet egy mosoly valójában?

– Szóval, eljöttél hozzám úgy, hogy nem is ismersz; csak azért, mert sajnálsz? Nem kell engem sajnálni, jól vagyok – mosolyogtam, előre fordítva a fejemet.

– Jeon Jeongguk vagyok, de nyugodtan hívhatsz Jungkooknak.

– Kim Taehyung, és nincs becenevem, szóval… Taehyung, de hallgatok bármire – vontam meg a vállaimat. – Ne haragudj – fordultam mindenbizonnyal felé.

– Miért?

– Ezért – bizonytalanul ugyan, de az arcához nyúltam, miután sikerült kitapogatnom. Éreztem, hogy kissé hátrább húzódott, de én nem engedtem. Megfogdostam az orrát, az ajkait, végig simítottam arcélén, és még a szemhéján is, mikor azokat lehunyta. – Valahogy el kell képzeljelek, nem beszélgethetek valakivel, akiről fogalmam sincs, márpedig eléggé úgy tűnik, hogy te azt szeretnéd – motyogtam, megnyomorgatva picit a szaglószervét, majd ujjaim újra ajkaira siklottak, hüvelykemmel simítva azokat végig, követve az íveinek lágy vonalát.

Jungkook

Kedvem támadt elmenekülni, mikor elkezdte tapogatni az arcomat. Persze, nem azért, mert annyira visszataszító érzés lett volna - sőt, pont az ellentetje: Kirázott a hideg, ahogy ujjaival végigsimított az arcélemen, a járomcsontomon, meg az orromon. Mikor ajkaimhoz ért, egész testem megremegett - bepánikoltam. Furcsa volt. Nem csupán, mert nyilvánvalóan még senki sem ért így hozzám, s nem csupán a bennem ismét lángrakapó érzések miatt - egyszerűen furcsa volt látnom őt. Arca közel volt az enyémhez, de ha a különös, örvénylően szürke, pupilla nélküli szemeire is pillantottam, azok nem néztek vissza rám. Hosszú pillái árnyékot vetettek oda, ahol a tekintetének kellett volna lennie, s szemhélyait is kissé leeresztette. Ujjai orvosi figyelmességgel szántották végig a bőröm minden pontját - neki az érintés volt a látás. Elképzelhetetlennek tűnt számomra.

- Szép arcod van - jelentette ki végül merő egyszerűséggel, mikor leeresztette a karjait.

Nagyot nyeltem. Mit felelhettem volna? Az én kinézetem igazán átlagos volt az övéhez képest; lágy vonásai, s hibátlan bőre gyermekies ártatlanságot sugároztak, világosbarna tincsei pedig igazán különlegesen csillogtak, ahogy kintről rájük sütött az őszi nap fénye. Igazán szokatlan volt, de azok az élettelen, kék és szürke árnyalatban úszó szemei is mintha csak még gyönyörűbbé tették volna őt, s hatalmas, vibráló kisugárzása  egészen a bensőmbe ívódott. Hihetetlen szomorúság fogott el, amikor belegondoltam, hogy ő sosem tudhatja meg, milyen csodálatosan is fest valójában.

- Anya mondta, hogy baleseted történt - mondtam inkább, nem reagálva az előbbi megjegyzésére. - Nagyon fáj a lábad?

Megvonta a vállát. - Már gyógyul. De ha már itt vagy, inkább te mesélj magadról. Az én életemben igazán nincs semmi érdekes.

Aranyos volt, ahogy beszélt. Nagyon közvetlennek tűnt, olyannak, akiből hiányzik az a bizonyos tanult tartás, vagy rosszindulat, mely szinte mindannyiunkban ott él. Elmosolyodtam. - Mit szeretnél tudni?

- Bármit - vágta rá. - Először is...hány éves vagy?

- Tizenkilenc - feleltem. - Idén érettségizek. És te?

- Én tizenhét. Hova jársz iskolába?

- Nem messzire innen, a Katolikus gimnáziumba.

- Vallásos vagy? - lepődött meg.

Elkuncogtam magam. - Nem igazán, de ez egy nagyon erős gimnázium, és a szüleim ragaszkodtak hozzá, hogy itt tanuljak.

- Anyukádék együtt élnek? - kérdezett ismét.

- Igen. Neked talán nem?

Ekkor kissé beharapta az ajkait. Megint a fehér paplanhuzatot kezdte gyűrögetni kezeivel; látszólag kellemetlenül érintette a kérdés. Újra kétségbeestem. Nem akartam megbántani; azt kívántam, bárcsak visszaszívhatnám a szavaimat.

- Nem - felelte aztán. - Apám elhagyott minket egy másik nőért, amikor még kicsi voltam. Azóta nem nagyon tartjuk a kapcsolatot.

- Sajnálom - sütöttem le a tekintetem. - Biztos nagyon nehéz így neked.

- Nem számít - húzta halvány mosolyra az ajkait. - Sokkal rosszabb is lehetne.

Hirtelen valami szöget vert belém, ahogy kimondta ezeket a kifejezéseket. Vak. Nincs apja. Az anyja alkoholista. Nincsenek barátai. S ő mégis azt mondja, lehetne rosszabb - ami persze nyilvánvaló. Mindig lehetne rosszabb. Amin meglepődtem, az a hangjából sütő beletörődött keserűség, s a szavai közti ellentét volt; hihetetlenül összeszorult a szívem.