Blind mind // 5.

Taehyung

Soha nem hittem volna, hogy valaha is  társalogni fogok egy velem egykorú tinédzserrel – legalábbis, ez elég elképzelhetetlennek tűnt eddig a pontig. Egészen eddig a momentumig. Zavarban voltam ugyan, sokszor nem tudtam, mikor mit kellene mondanom, mire reagálnom, de igyekeztem természetes maradni, s úgy beszélni, ahogyan azt például anyukámmal tenném. Nem füllentek, ha azt mondom, még nem kerültem ilyen szituációba, és úgy gondolom, ez teljesen rendjén is van; nem sok ember beszélgetne egy vak fiúval, hacsak nem sajnálja, márpedig éreztem a fiú hangján, hogy ő bizony-bizony, sajnált engem, nem is akármennyire. Kicsit feszengtem ennek érzetére, de igyekeztem elengedni, nem törődni vele – az ő helyében azt hiszem, én is éppen ennyire lennék sajnálkozó. Ha nem jobban.

Pár percre beállt közénk a néma csend. Nem beszélt ő sem, és én sem. Ujjaimmal ismételten a paplan anyagát kezdtem gyűrködni, gyötörni, miközben alsó ajkamat harapdáltam; mit kellene mondanom? Mit kellene csinálnom? Mit kérdezzek? Nem akarok megint egyedül lenni, de egy bizonyos idő elteltével egyre inkább lengett a fejem felett a rettegés; ha nem kezdek el gyorsan szót fosni, el fog menni, hiszen ki maradna egy unalmas, vak fiú mellett, csak úgy? Igen. Senki. Hülye az, aki nem szedné a sátorfáját, s nem hagyna itt.
Mély levegőt vettem résnyire nyitott ajkaimon keresztül, majd megálltam a takaró kínzásával, kiejtve az első szavakat számon, amik eszembe jutottak:

– Volt már barátnőd? – Kicsit feszengtem a kérdés feltétele után, főleg, hogy az arcát, reakcióját nem láttam; talán nem ez a legfontosabb, amit tudnom kellett volna, de nekem ezzel más célom volt. Sokkal másabb, mint amit el tudna képzelni egy egészséges ember – vagy csak én tartom magam különleges hópehelynek, ki tudja.

– Még nem. Neked? – Elnevettem magam, gunyorosan, kissé talán szarkasztikusan is, de gyorsan kapcsoltam, hogy lehet, ez nem a legjobb megoldás, így sietősen abba hagytam a maliciózus kacagást, mielőtt még félreértette volna a dolgot.

– Ne haragudj, rossz szokásom a szarkazmus, és az ahhoz hasonló nevetés, gúnyolódás… mindegy – ráztam meg a fejemet reflex-szerűen. – Tudod, nekem még barátaim sincsenek, nemhogy barátnőm. Soha nem is lesz, azt hiszem. Nem azért, mert vak vagyok, inkább azért, mert rohadtul zárkózott, és nehezen beszélek. Most éppen nagyon nem akarom, hogy itt hagyj – nevettem el magam –, így megpróbálok mindent megtenni, beszélni is, de normális esetben szerintem nem szólalnék meg.

– Pedig lehetnél nyitottabb a világra, akkor az is nyitna feléd.

– Jogos – vontam meg a vállaimat –, de én bizalmatlan vagyok, ez meg normális. Nem látom az emberek arcát, ha nem beszélnek, nem tudom, hogyan néznek rám, és ez zavar, így inkább kerülök mindent, és mindenkit. Akkor könnyebb – gondolkodtam el egy pillanatra. – De nem is erre akartam kilyukadni, hagyjuk ezt.

– Mire akartál akkor kilyukadni? – Hallottam a hangjában a kíváncsiságot, így elmosolyodtam, beharapva az alsó ajkamat, merengve, hogyan tegyem fel a következő, fejemben megfogalmazódott kérdést mindenféle bonyolult magyarázkodás nélkül..Végül az egyszerű utat választottam; nem érdekel, mit gondol majd. Nincs semmi rossz abban, ami érdekel…

– Csókolóztál már?

Készeégesen felelt: – Azt igen, jó párszor, de az utóbbi nem volt nagy kunszt, a csaj dobott pár nap után, szóval… – A szavába vágtam.

– Elmondod nekem, hogy milyen?

– Mármint mi?

– A csók – túrtam a hajamba zavartan. – Nem muszáj, ha nem akarod, csak érdekel, milyen. Undorító, vagy jó érzés, esetleg édes, vagy keserű a szájszag miatt… milyen? Milyen az?

Jungkook

Furcsa kérdéseire nem tudom, hogyan kellett volna válaszolnom. Nem tűnt félénknek, mégis, valahogy különlegesnek éreztem magam, amiért nekem megnyílik. Persze, ez badarság, hiszen, mivel nincsenek barátai - vagy ilyesmi -, akárkivel így beszélt volna, ha meglátogatják. Gyönyörű volt, és magányos; összeszorult a torkom.

- A csókolózás, hát...nem is tudom - kezdtem aztán, felelvén a kíváncsiskodására. - A partnertől is függ, milyen, de általában egy nagyon kellemes érzés. Az idegeid olyankor mind a másik ajkaira fókuszálnak, és kicsit olyan, mintha össze lennétek kötve valami láthatatlan zsinór által. Különleges érzés az biztos, főként, ha szereted is az illetőt - fejeztem be.

Pár másodperc után, nehézkesen bólintott. - Nem tudom elképzelni.

Elkuncogtam magam. - Majd egyszer úgyis megtudod.

- Azt nem hiszem - mormogta az orra alatt, én meg a fejemet csóválva sóhajtottam. Kezdtem oldódni, ahogy egyre többet beszélgettünk; akármiről is volt szó, egyszerűen élveztem, hogy egy ilyen különös, ám gyönyörű fiúval társaloghatok. Szinte el is felejtettem minden mást.

- Taehyung, ne legyél ennyire passzív. Igazán csodálatos ember vagy, biztosan megtalálod majd a hozzád illő lányt - mondtam, amennyire csak lehet, kellemes hangnemben (valahogy úgy, ahogy anya szokott beszélni a betegeihez). - Vagy fiút - tettem gyorsan hozzá, gondolkodás nélkül. Nem akartam megbántani a feltételezgetéssel; habár ebbe így is belefutottam. Összeszorított ajkakkal vártam a reakcióját.

- Talán - de csak ennyit mondott.

Szólni akartam. Meg akartam győzni róla, hogy egy olyan csodálatos kisugárzással rendelkező, csodaszép, kedves, törékeny fiúnak mint ő, nincs olyan, hogy ne legyen egy szerető párja. Nem létezhet. Azt is el akartam mondani neki, mennyire szép, és igazán szerethetné magát  - de mint egy rosszul időzített bomba, megcsörrent a telefonom.
Apám hívott.

Taehyung

Akartam még szólni valamit, szívesen beszéltem volna, de hallottam a zenét, ami a fiú felől érkezett, majd miután elnézést kért, és felállt, felsóhajtottam. Messziről szólt a beszéd dallama, így feltételeztem, hogy telefonált, és a mobilja zavarta meg a diskurzusunkat, de azt hiszem, nem is bántam annyira – talán nem nyafognom kellene, nem azt kellene megmutatnom, mennyire negatívan állok hozzá az élethez, gondoltam. Nem igen tudtam ezt visszafogni, mert szokatlan volt a szituáció, majdhogynem ismeretlen, de mikor félrehúzódott, akkor elgondolkodtam rajta; talán ez így nem lesz jó. Nem vártam én vigaszt, sem kedveskedő szavakat, vagy olyasmiket, amikről megváltoztassa a véleményem; a panaszkodás általában értelmetlen, mint ebben a helyzetben is, így jobb, ha nem folytatom ezt a tevékenységet, határoztam el. Tudok én pozitív lenni, nem mondanám, hogy annyira pesszimista vagyok, csak az olyan dolgokban, mint barátok, lány, vagy pár… hát, abban azt hiszem jogosan nem tudok vidám fonalakat összeszőni a fejemben. Túlságosan sűrűn hallottam, hogy nem kellek így senkinek, és már annyira elhittem, hogy ezen senki és semmi nem is tudott volna változtatni – meg (mint már említettem), nem is akarom, hogy így legyen. Addig vagyok biztonságban, amíg az emberek távol vannak tőlem, és nem bántanak úgy, ahogyan azt gyerekkoromban tették; talán trauma, talán más, lényegtelen is, de így úgy érztem, nincs, ami sebet ejtsen a szívemen. Igaz, attól még hiányzott, szerettem volna, ha lett volna mellettem valaki, egy-egy ember – talán ezért örültem ennek a fiúnak is –, de a kockázatokat én sem kedvelem. Valószínűleg, ha kikerülök a kórházból, őt sem látom majd soha többé, de addig legalább nem vagyok egyedül, nem vagyok magányos, és nem őrülök meg attól, hogy nincs senkim, véltem. Anya mellett azért nem volt ilyen látványos a dolog, nem érztem ennyire a kínzó, maró elhagyatottságot, de itt a kórházban, szinte nulla-huszonnégyben egyedül lenni a kórteremben, elég feltűnő, még egy vak embernek is.

– Ne haragudj, de mennem kell. Apám hívott. – Csak biccentettem egyet, csalódottan.
Túl szépek az ilyen dolgok ahhoz, hogy igazak legyenek. Talán az az elképzelhetetlen mértékű bizalmatlanság az oka, ami mindig, minden pillanatban bennem volt, de úgy éreztem, csak kibúvót keres, nehogy tovább kelljen velem beszélgetnie a „nehezebb” dolgokról. Kezdtem úgy hinni, elcsesztem ezt is a befordultságommal; nem kellett volna nyavalyognom semmis dolgokon, vagy makacsul kötni magam a rosszalló elképzeléseimhez, de azt már nem tudom visszaforgatni, nem tudok már mit tenni, így csak elfogadhatom. 
Ha kicsit nyitottabb lennék, vagy ha nem említenék olyasmiket, hogy "nem hiszem, hogy lenne bárkim valaha is az életben", akkor talán maradt volna, vagy elmondta volna az apjának, hogy majd később megy. Ilyesmit véletlenül sem hallottam, túl könnyedén vágta rá az „azonnal megyek”-et, ami összefacsarta a szívemet. – Mindig mindent elrontok, megint egyedül leszek a kurva kórteremben, csak azért, mert hülye vagyok.
Ez van. Nem elég, hogy vak ez a fiú, még lelkileg nyomorék és pesszimista is. – Én sem szívesen beszélgetnék ilyen emberrel, ha jobban belegondolok. Csak lehúzna, mindenkinek megvan a maga problémája, gondja, baja, nem kell mellé másoké is.

– Persze, menj csak – mosolyogtam, megrántva a vállaimat tanácstalanul, arra fordítva a fejem, ahol valószínűleg ő is ácsoroghat.

– Majd még benézek. – Akartam mondani rögtön, hogy na persze, gondolom, menyire fog benézni, de elharaptam, és csak mosolyogva biccentettem újból.

– Rendben.