Blind mind // 6.

Jungkook

Nem akartam otthagyni Taehyung-ot. Tényleg nem. Amíg a telefonom csörgése fel nem "ébresztett", egészen úgy éreztem magam, mintha csak egy másik világban lennék: A vak fiú kétségkívül a legkülönlegesebb ember volt, akivel valaha találkoztam. Továbbra sem értetem semmit; nem tudtam, mit érzek, vagy miért, mi ez a furcsa, megmagyarázhatatlan gondolatkavalkád a fejemben, ha rá nézek, beszélek vele, vagy egyszerűen csak eszembe jut. Az egyetlen dolog, amiben biztos voltam, az az, hogy szeretném még látni. Még nagyon sokszor.

Sóhajtva siettem ki a kórház ajtaján; apám kint várt rám a kocsijában. Azt mondta, nem sokára fontos vendégek érkeznek hozzánk - valami üzletemberek, akikkel tárgyalást folytatott -, és szeretné, ha otthon lennék, mire megérkeznek.

- Szevusz - bicentett, mikor beszálltam a járműbe. - Mit csináltál a kórházban? Anyád mondta, hogy valószínűleg itt vagy, de más egyebet semmit. Nekem miért nem beszéltél a délutáni programodról?

Eszembe jutott az előző nap, a szidás, amit a matek jegyemért kaptam, meg a későig tartó tanulás; hogy beszélhettem volna olyan csekélységekről, mint hogy mit fogok csinálni másnap délután?

- Ne haragudj - csupán így feleltem, miközben figyeltem, ahogy elhaladnunk a fehér épület, majd sok-sok panel, és felhőkarcoló mellet. - Egy beteg fiút látogattam meg egyébként, mert tegnap láttam, hogy nagyon magányos - vallottam be őszintén. Az apám mellettem egészen felvonta a szemöldökét.

- Ez kedves tőled. Hány éves az a fiú?

- Két évvel fiatalabb nálam.

- Ó, értem. De azért remélem, te nem akarsz ápoló lenni, mint anyád. Te is tudod, hogy nem keres a legjobban.

Sóhajtva néztem az apámra. Már megszoktam, hogy mindenben csak a pénzt meg a karriert látja. Megráztam a fejem. - Nem akarok.

- Láttam az e-naplóban, hogy kijavítottad a matekot - váltott témát hirtelen. Nem dicsért, még csak a hangja sem volt elismerő; csupán közlő. Mint mindig.

- Igen. - Ennyit feleltem, majd visszafordította a tekintetem a magas házakra, meg az emberekkel telt hosszú utcára.

***

Éjszaka ismét nem bírtam aludni. Most nem tanultam, s nem is volt min izgulnom, de valahogy mégsem jött álom a szememre. Akármire is próbáltam koncentrálni, folyton Taehyung jutott az eszembe; a vendégekkel való vacsora közben, a házifeladat írása közben, a hegedűn való gyakorlás közben, s most is - mindenben csak a fiút láttam. A furcsa, pupilla nélküli, szürkés íriszeire gondoltam, melyet mintha csak egy fantasy könyvből lopott volna, a szépvonalú arcára, a lágy, kissé mély hangjára, meg arra, mennyire utálja az életét. Késztetést éreztem rá, hogy jobb kedvre derítsem, hiszen, olyan boldognak tűnt, hogy valaki beszélgetett vele! Még ha csak furcsa kérdéseket is tett fel, meg panaszkodott, de látszott rajta, hogy örül társaságnak - bár  igazán nem értettem: Egy ilyen szép, kedves fiúval miért nem foglalkozik senki? Mindenesetre, én nagyon is törődni akartam a vele, ha már ilyen heves érzelmeket váltott ki belőlem; ha nem láthatnám többet, biztosan beleszakadna a szívem, véltem.
Valóban nem sejtettem. Ha nem egy fiúról lett volna szó, azt gondoltam volna, szerelmes vagyok. De hát nem lehetek az, nem igaz? Nem szerethetek bele egy fiúba, képtelenség. Én nem olyan vagyok.
Meg hát, egyáltalán, nem is szabadna, hogy bárki így elvegye a fejemet: Nekem a tanulásra kell koncentrálnom - ám ahogy ebbe felületesen belegondoltam, már késő volt. Szemeim lecsukódtak a szobámbaba világító Hold fénye alatt, s már elhatároztam; újra elmegyek Taehyung-hoz.

Taehyung

A poklok poklát éltem át minden egyes minutumban – szerettem volna hinni neki, miszerint majd ismét meglátogat, de képtelen voltam erre. Minden lejátszódott az agyamban, újra és újra, minden „megjelent” előttem, s tudtam; ugyan olyan magányos leszek, mint előtte, ha csak nem hat majd ez még kínzóbban, elnézve, mennyire igyekeztem volna most valakit magam mellett tartani. Az én szerencsém az ilyen, nekem ritkán sikerülnek, jönnek össze dolgok, ha mégis, az szökő évente egyszer fordulhat elő. Ha sűrűbb, akkor már gyanús a dolog.

A délután nagy részét a semmit tevéssel töltöttem. A nővérkék ugyan behozták nekem a vacsorát, de nem tudtam enni egy falatot sem; akármilyen intenzíven próbáltam leküzdeni a torkomon az ételt, nem ment, csak kín keserves áron. Három falatnál nem jutottam tovább, az is tíz percenként történt meg, így egy óra múlva feladtam a próbálkozást, és nem ettem többet – felesleges, ha egyszerűen nem tudom lenyelni. Amennyit lehetett, leküzdöttem a gyomromba, a többihez meg szuper erő kellett volna, amiben én igazán szűkölködöm; ha lenne, már rég láthatnék. 
A „vacsora” után vizit volt, a kezelőorvosom meglátogatott, s amennyire kellett, megvizsgált, előírta a nővéreknek a következő napi, avagy a ma éjszakai gyógyszer adagolását – a fájdalmaimat illetően –, majd még pár szóváltás, pár beszéd után kisétált a kórteremből, hiszen máshol is volt dolga; bár én ennek a néhány percnek is örültem, mert legalább addig sem voltam egyedül.
Peches vagyok, de úgy igazán. Legalább lehetne egy szobatársam, vagy valamim, de nem, és le merem szögezni, egyetlen egy ágy van ide bent, abban is én fekszem – még belegondolni is undorító, pedig én mindig azt vallottam magamról, jobb egyedül lenni, mint emberek között. Ezt az állításomat eme szent pillanatban meg is hazudtolom, ha szabad: kurva szar ennyi időn át magányosan rohadni, főleg egy kórházban.
Legalább anya bejöhetett volna néha, de nem – tudtam, azért nem látogatott, mert szégyellte magát, de nekem szükségem lett volna rá - akkor is, ha megint tacsak részeg -, mert rajta kívül nincs senkim, s ha az utolsó kéz is elengedi ujjaimat, én összeroppanok. 
Éjszaka ugyan aludtam, de sokkal többet nem sikerült, mint az előző napon – túlzok, azért sikerült egy-két órával megtoldanom –, viszont ez sem volt sok. Nem tehetek róla, nem voltam hozzászokva a sorozatos fekvéshez, én még annak ellenére is, hogy vak vagyok, sokat sétálok, sűrűn megyek utcára, vagy épp tevékenykedek az udvaron, esetleg a lakásban, amennyi tőlem tellett. Sosem lustultam el, vagy henyéltem órákon át, és ez a rengeteg fekvés kezdett kikészíteni. Az aznapi reggelen már sírni tudtam volna, mert fájtak a vállaim, kellemetlen volt a hátamnak, a fenekemnek már az ülés is fájt, semmi nem volt jó, s ha kicsit oldalra is tudtam fordulni, az is kényelmetlenné vált a furcsa testtartástól, hiszen a lábam fel volt polcolva.
Minden gyötrelmes volt, és erre rátett a kibaszott egyedüllét is. 
Egyedül annak örültem, hogy a nyolc órai vizit előtt elvittek megfürdeni, meg elkísértek vécére is, így egy kis mozgásom volt, de az is halottnak a csók a szervezetemnek. Sokkal többre lett volna szükségem… – Megőrülök, gondoltam. 
Hogy még örömtelibbé válhasson előre iszonyatosnak ígérkező napom, a reggeli is külön hányásnak felelt meg – így azt sem ettem, éhesen fortyogtam magamban, ajak harapdálva hallgatva a tévét, azon elmélkedve, vajon mi lesz, ha megbolondulok a következő napra? Még pszichiátriai problémával is kezelhetnek; poén lenne. Nagyon poén lenne.

– Ha bármire szükséged van, csak nyomd meg a nővérhívót. – Egy ápoló szólt hozzám.

– Akkor hozzon egy kötelet, hogy felköthessem magam – sóhajtottam.

– Hogy mi? – hallottam meg az értetlen, kissé ijedt hangot, mire megcsóváltam a fejemet, próbálva kissé komfortosabban helyezkedni a kemény matracon – reménytelenül.

– Semmi – motyogtam, kapcsolgatva a tévét, hátha találok valamit, aminek hallgatása kicsit leköt. Csak van olyan, nem?