Blind mind // 7.

Jungkook

- Jungkook! - Anyám meglepetten pillantott rám, mikor másnap délután összefutottunk a kórház folyosóján. - Mit csinálsz már megint itt? Ugye nincs ismét valami baj?

Hevesen megráztam fejem. Kivételesen nem akartam a nővel találkozni, nem akartam magyarázkodni. Féltem, ha túl sokat beszélek az embereknek erről, rájönnek, miket érzek az alig ismert vak fiú iránt; rájönnek minden heves gondolatamora - s ettől megmagyarázhatatlan módon tarottam. Azért csak így feleltem, fedett őszinteséggel: - Taehyung-hoz jöttem. Megígértem neki, hogy ma is meglátogatom.

- Ó - vonta össze a szemöldökeit értetlenül. Egészen úgy tűnt, valamiért ellenkezni akar, mondani szeretne valami kifogást; de nem talált semmi komolyat. - Rendben. De siess, tudod, ma lesz a főpróbád a zeneiskolában.

- Tudom - biccentettem, majd rögtön vissza is tértem az eredeti témára: - A szobájában van?

- Igen. - Már épp indultam is volna el, amikor váratlanul folytatta: - Vidd ki onnét, Jungkook. Vidd ki a kertbe. Teljesen be van gubózva, de még csak vacsorázni sem hajlandó kijönni. Rád talán hallgatna.

Furcsálltam a beszédét; nem gondoltam volna, hogy így a szívén viseli Taehyung sorsát. Bár, elvégre ápoló, nem igaz? Ez a dolga. 
Készségesen bólintottam. - Megpróbálom.

Taehyung

Apró sóhajt hallatva szorongattam jobbommal a távirányítót, s gyűrködtem már-már reflexszerűen balommal  a paplan vékony huzatát – legújabb elfoglaltságom a vékony textília agyon gyötrése, de nem érdekelt. Szenvedjen úgy, ahogy én, és akkor kvittek leszünk; érezze csak át azt, amit én, és nem lesz semmi probléma. – A gondolat után azonnal megcsóváltam a fejemet, egy halvány félmosollyal, hiszen ennél nagyobb baromságot ki sem találhatnék. Mit tett ellenem egy pamut takaró, amiért így kínzom az ujjaimmal? Legközelebb majd beszélni kezdek hozzá, és elsírom neki minden bánatomat, amiért eddig soha, senki nem hallgatott meg – részben a saját hibám, hiszen egyik embertársamnak sem próbáltam kiönteni a lelkemet, mert az olyan idegen számomra. Nem létező dolog. Ha párszor próbálkozol, és elutasítanak, egy idő után elmegy a kedved, eloszlik a remény, s feladod, többé meg sem kísérelve azt, amiről tudod nagyon jól, milyen fontos a lelki egészséged érdekében. Ilyen ez. Próba-szerencse, aminek a vége mindig a hatalmas esés. Ezt egy vak tudja a leginkább. Rohadtul sokat esek – elvigyorodtam, már-már nevetni is képes lettem volna ironikus gondolataim „hallatán”, amikor is kinyílt a kórterem ajtaja, s léptek közeledtek felém. Őszintén, kissé csoszogóak voltak, akár az egyik nővéré, így azonnal felszusszantottam, a tévét hallgatva tovább, hiszen nem volt kedvem végig hallgatni a szent beszédet, miszerint ennem kell, vagy infúzióra kötnek. Komolyan, semmi nem volt, amivel ledolgozhattam volna az energiámat, így hogyan egyem magam degeszre?

– Nem vagyok éhes, még mindig; nem akarok enni, csak hagyjon békén. Majd ha éhes vagyok, szólok – pusmogtam, hogy előre elhajtsam a nővérkét, aki körül-belül negyed óránként nyitogatott be rám.

– Hát, ha nem vagy éhes, nem kell enned. Nem azért jöttem, de most, hogy mondod, egy csokit bekapnék szívesen. – Az ismerős hang hallatán megemeltem szemöldökeimet.

– Óh.

– Van egy fasza automata a földszinten. Nincs kedved eljönni velem? – Elnevettem magam, kissé keserűen.

– Mint látod, az nehézkes – céloztam a lábamra.

– Van tolószék. Szólok anyának, és hoznak, nem tart semeddig. – Felsóhajtottam, s már éppen mondtam volna, hogy hagyjon a marhaságaival, nem fog engem toligálni, mint egy öreg embert, de ekkor eszembe jutott a tegnapi nap, s megfogalmazódott bennem valami: nem viselkedhetek bunkón, mert ez a fiú tényleg eljött ma is. Nem hittem neki, és mégis itt volt, de ha elmarom magam mellől, ismét olyan napok következnek majd, amilyenek mindig - elegem volt.

– Jó – motyogtam, magamra erőltetve egy mosolyt. – Végül is, szeretem a csokit. Talán… jól esne. – Próbáltam őszintén beszélni, de nehézkesen sikerült, a lelkiismeretem azonban nyugodt volt. Én mindent megtettem, amit lehetett.

Ezután Jungkook eltűnt, hallottam a kicsi lépteket, majd két nővér óvatosan, ügyesen segített bele a tolószékbe, s éreztem, ahogy Jungkook mögém állt, és tolni kezdett előre – ahogy elhaladt mellettem, megismertem az illatát, és tudtam, ő az.

– Elég furcsa ez a szituáció. Sosem voltam tolószékben – jegyeztem meg, feszengve egy kissé. – Úgy érzem, öregedtem ötven évet.

– Ne mondj ilyet. Pár hónap és úgy szaladsz, mint még soha. – Éreztem a beszéd stílusából, hogy mosolygott, s ennek hatására nekem is felfelé ívelődött ajkaimnak vékony vonala.

– Nem tudok szaladni amúgy sem. Vak vagyok.

Jungkook

Miután vettem Taehyungnak és magamnak csokoládét, anyám tanácsához híven, kiültünk a kórház kertjébe.
A sárgult falevelek már javában hullottak a fákról, s mintha a fű zöldje is fakóbbnak tűnt volna, de azért még így is kellemes volt kint; körülbelül tizenhat-tizenhét fok lehetett. 
Mosolyogva pillantottam Taehyungra, amint szemeimmel körbepásztáztam a nem túl nagy, de csendes kis parkot. Én egy padon foglaltam helyet, ő pedig mellettem, a tolószékben; onnét már igazán nem akart kiszállni.

- Nem fázol? - kérdeztem tőle. Pizsamát viselt, igaz, hosszút, de azért aggódtam.

Megrázta a fejét. - Nem.

- Akkor legalább azt a csokit egyed - vigyorogtam, a még mindig el nem fogyó szeletre pillantva. - Kell rád egy kis háj, ami melegítsen.

Ekkor halványan elmosolyodott, s készségesen harapott egyet az édességbe. 
Meg akartam nevettetni. Boldoggá akartam tenni, nem szerettem volna, ha továbbra is szomorú dolgokon agyalna - mint bizonyára magányában egész nap -, így csekélységekről kezdtem csevegni vele: Megkérdeztem, mi a kedvenc étele, hogy hívják a kutyáját, sőt, meséltem neki néhány viccet is; egyik-máskinál sikerült belőle kicsikarnom egy apró kacajt. Rettentően jól esett. Gyönyörű, sőt, egyenesen csodálatos volt, ahogy nevetett.

- Mesélsz magadról megint? - kérdezte egyszer csak. - Még olyan keveset tudok rólad. Mesélj mondjuk az iskoládról. Az osztálytársaidról, vagy a barátaidról.

- Húha - gondolkodtam el. - Nos, igazából nem túlságosan kedvelnek engem az osztálytársaim. Van néhány barátom az iskolából, de valójában senkivel sem vagyok olyan jóban.

- Hogy-hogy? - lepődött meg.

- Mert féltékenyek rám, amiért mindig jó jegyeim vannak - feleltem egyszerűen. Ez volt az igazság.

- Igen? És...hogy csinálod, hogy mindig jó jegyeid legyenek? Szeretsz tanulni? - érdeklődött kedvesen. Úgy tűnt, ő is sokkal inkább nyitottabb, mint előző nap. Ennek igazán örültem.

- A szüleim mindig nagyon figyelnek rám, hogy elegendőt tanuljak - válaszoltam. - De megéri.

- Értem - bólintott. - És...jó kapcsolatod van a szüleiddel?

- Hát - húztam el a számat; őszintén akartam neki felelni. Úgy gondoltam, megérdemli. - Apukám elég szigorú velem. Anya nem annyira.

- De szeretitek egymást, ugye? - felém fordult, így rálátásom nyílhatott élettelen szemeire. Igazán szép volt, ahogy barna tincsei kontrasztott nyújtottak világos íriszeihez. Festményre illő.

- Igen - bólintottam határozottan, ám utána egy percre elgondolkodtam a kérdésén. Rossz emlékek jutottak eszembe, kiabálások, pofonok; de mindezt elfolytottam magamban. Mi egy jó család vagyunk. Biztosan így van - így kell lennie, gondoltam.

- Testvéred van? - kíváncsiskodott tovább.

- Nincs. És neked?

- Nekem sincs. Anyukám az egyedüli rokonom, akit ismerek.

- Sajnálom - biggyesztettem le az ajkaimat, de aztán terelve a szomorú témát, így szóltam: - Nagyon aranyos srác vagy, amúgy. Kedvellek.

- Tényleg? - ismét meglepettség villant a hangjában.

- Persze. Minden nap meglátogatlak majd, amíg itt vagy, okés? Mármint, ha szeretnéd.

- Én...én persze, hogy szeretném - felelte kissé talán zavartan. Úgy láttam, elpirult, amitől nekem is pír szökött az arcomba. Azért csak biztatóan rámosolyogtam, s hogy érzékelje is, lágyan végigsimítottam a karján. Kellemes érzés fogott el.