Blind mind // 8.

Taehyung

Nem mondanám, hogy felhőtlen volt a kórházi lét, de lényegesen sokkal jobbnak bizonyult, mint az első napokban. Hogy miért? Jungkook miatt. Majdnem minden nap meglátogatott, ha nem, arra tényleg nyomós oka volt, s előfordult, hogy egész estéjét vagy délutánját nálam töltötte , amikor éppen nem volt semmi dolga otthon, vagy az iskolában - ha az anyukája esetleg szólt neki a látogatási idő lejárta után, általában Jungkook megkérte, hadd maradjon még. Olyankor a fiatal asszony csak fáradt sóhajt hallatott, mondván, sokba fog ez kerülni neki, de lebeszélte a főorvossal, hogy a fia maradhasson. Egy idő után ezt már nem is kellett megemlíteni, automatikusan maradt mellettem, ameddig csak lehetett, én pedig... mérhetetlenül boldog voltam. Az hagyján, hogy volt társaságom, de az, hogy az ő személyében történt, csak még szebbé tette a tényt; Jungkook olyan más volt, mint a többi korombeli, vagy a többi ember. Hogy miért, azt nem tudnám megmondani, tényleg nem, de mellette napok alatt feloldódtam: Nem kellett szoronganom azon, mit mondjak, mit ne mondjak, ugyanis úgy éreztem, nincs szükség rá, hogy megjátszam magam előtte - ha pesszimista hangulatban voltam, utat engedtem neki, ha optimizmus járt át, akkor annak. Ő pedig nem ítélt el azért, ha néha túl borúlátóan láttam a világot, sőt, biztatott, miszerint minden rossz után jön valami jó. Erre az egyik kedvenc példája: Nézd csak, elütött egy autó, kórházba kerültél, de jött utána valami fantasztikusan jó? Tudod mi az? Én! - Ezután elnevettem magam, de igaza volt, még akkor is, ha csak viccelt. Én tényleg így éreztem, s legszívesebben kezet csókolnék az embernek, aki engem elütött, mert ha nem teszi meg, sosem ismertem volna meg őt. Mintha az angyalom lett volna. Egy igazi angyal, aki megmenteni akart engem. - Szélsőséges hasonlat, én azonban tényleg így éreztem. Tényleg így tűnt... 
Egyetlen dolog aggasztott: ha a közelemben ült, ha megsimogatta a kezemet - szokásává vált -, vagy a fülem mögé tűrte a hajamat, esetleg úgy ért hozzám, vagy olyan kellemes, lágy hangszínben intézte felém a szavait, a szívem pulzusa feljebb ugrott, s mintha ezernyi lepke áradt volna szét a gyomromban és a hasamban: A tegnapi napon fáradt volt, mert külön órákra kellett járnia. Ilyenkor az egész napja be volt táblázva, így alig fél órára ugrott be hozzám, hiába mondtam neki, nyugodtan pihenjen otthon. Nem, ő nem, bejött. Tény, jól esett, de kezdtem érte aggódni, nehogy túlhajszolja magát, és... - Tessék. Mikor aggódtam én bárki iránt? Soha! - Szóval, tegnap itt ült mellettem, elmesélte, miket csinált aznap, én pedig mosolyogva hallgattam, azonban, mihelyst végzett, mondta, hogy van egy "maszat" az arcomon. Fogalmam sincs, hogyan kerülhetett oda, mert nem kenhettem össze magam semmivel, semmi olyan nem volt a kezemen, vagy az ágyamon - azért hittem neki, persze, és próbáltam törölgetni, de elnevette magát, mert rossz helyen tettem. Automatikusan éreztem, ahogy puha ujjaival megsimogatja a bőrömet, ezzel leszedve a koszt az orcámról; ekkor ugrott ki majdnem a szívem a mellkasomból. S ami a legrémisztőbb; többet szerettem volna. 
Sajnos, számomra ez az egész szituáció, érzés idegen volt, nem tudtam hová tenni, de megkérdezni sem mertem senkit, mert...nem tudtam, kit lehetne, vagy kit nem, így...csak hagytam.

Gyorsan elment a két hónap, s mire észbe kaptam, rá kellett eszmélnem, lassan nekem is haza kell mennem, itt hagyva a kórházat - féltem ettől. Féltem, ezután nem találkozom majd Jungkookkal, hiába kötötte a lelkemre, hogy akkor is találkozni fogunk, mert kedvel engem - mégis szorongtam. Vagy csak azért, mert elkezdtem kötődni valakihez, holott megtanultam, senkitől nem szabad függeni?

- Kezd már hűvösebb lenni. - Aprót biccentettem.

- Igen. Anya hozhatna nekem egy kabátot - nevettem el magam zavartan, fázósabban húzva össze magamon a kórházi inget, és egy kötött pulcsit, amit még Jungkook adott nekem pár hete.
Már nem kellett tolószékben kijönnöm, elég volt a mankó is, és az orvosok szerint egy hónap, és már az sem fog kelleni. Szóval, örültem, hogy szorosan Jungkook mellett tudtam ülni a padon, így érezve kellemes, férfias illatát, amit egész álló nap tudtam volna szagolgatni. Ezért szerettem a pulóverét, s sajnáltam, hogy már átvette a kórház szagát - eleinte azt ölelgetve aludtam el.

- Várj. - Felállt mellőlem, majd hallottam a halk susogást, motoszkálást, s pár másodperccel később meleg anyag terült szét a hátamon, én pedig megremegtem a kellemesség hatására, halványan elmosolyodva. - Én nem fázom, két pulcsi van rajtam, anya miatt - nevette el magát.

- Biztos nem fázol? - kérdeztem, összébb húzva magamon az anyagot.

- Biztos.

- Szeretem az illatod - motyogtam, oldalra döntve a fejem, hogy a vállamra simuló kabátot szaglászhassam.
Megint azok a baszott pillangók.

Jungkook

- Szeretem az illatod - mondta halkan, miközben óvatosan beleszagolt a kabátomba.

Hatalmasat dobbant szívem, s egész testemet átjárta valami különös ragyogás; egy érzés, mely annyira kellemes volt, hogy már szinte fájt.
Persze, Taehyung az első perctől kezdve furcsa, szokatlan dolgokat mozgatott meg bennem, de az utóbbi időben ez mintha csak mégjobban erősödott volna: Az érzés folyamatosan ott lebegett bennem. Nem telt el nap, sőt, nem telt el egyetlen olyan óra sem, hogy ne jutott volna eszembe a fiú. Igazán megnehezítette a dolgomat a tanulással vagy a koncentrálással kapcsolatban, hiszen folyton ő járt a fejemben - de nem bántam. Mikor vele voltam, úgy éreztem, ragyogok belülről. Minden mozdulata, minden apró megnyilvánulása hihetetlen impulzus volt számomra, és bármit csinált, rettentően gyönyörűnek, s édesnek találtam őt. Olyan volt, mint egy kis megtépázott virágszál, akinek szüksége van a szeretetre és a törődésre - s én mindennél jobban meg akartam ezt adni neki. Szerettem, de fogalmam sem volt milyen fajta szeretettel, és ez eleinte folyamatosan kecsegtette a fantáziámat. Végül arra jutottam, nem számít. Talán a világ összes szeretetével szerettem őt.

- Én is bírom a te illatodat, Taehyung - feleltem végül, s szinte teljes testemmel felé fordultam. - Figyelj csak - jutott hiretelen eszembe -, tudod te egyáltalán, hogy nézel ki? Mármint, hogy milyen a külsőd.

- Anya azt mondta, barna hajam van és kékes szemem - válaszolta vállat vonva. - Csak az a baj, hogy fogalmam sincs milyen az a barna, vagy a kék - nevetett. - Egyébként nagyjából el tudom képzelni magam. Ovális arcom van, meg ilyenek.

Ekkor kissé keserű mosolyra húztam a számat. Úgy beszélt a saját szépségéről, mintha átlagos volna. - Igazán sajnálom, hogy nem láthaod magad - mondtam. - Nagyon szép vagy.

- Így gondolod? - kacagott halkan, kissé zavarba jőve.

- Nem csak én gondolom. Ez így van - válaszoltam határozottan. - Tényleg gyönyörű vagy. Kevés embernek van ilyen csodálatos arca. - Vonásai értetlenséget tükröztek, de én csak folytattam: - Szinte teljesen szimmetrikus az ábrázatod, a szemeid, és a szemöldökeid vonala pedig épp csak annyira íves, hogy gyengédséget sugározzanak. És a bőröd is hibátlan. Tökéletes vagy.

Értetlenül kuncogott fel. - Úgy beszélsz, mint a TV-ben a szappanoperák szereplői.

Én is elnevettem magam. - Lehet. De ez az igazság.

Pár pillanatig elgondolkodott, majd hirtelen egyszerűen a tenyerébe temette az arcát. Hihetetlenül aranyos volt a reakciója, s legszívesebben még napestig figyeltem volna; csakhogy anyám szólt a hátsóbejárat felől.

- Jungkook, mindjárt három óra! Lekésed az angoltanárt!

Sóhajtva pillantottam Taehyung-ra. Felálltam, majd őt is felsegítettem a padról, s együtt, lassan besétáltunk az épületbe.