Blind mind // 9.

Taehyung

Nem akartam, hogy elmenjen. Nem akartam, hogy itt hagyjon egy teljes napra, de legalább tudtam, holnap egész délután ráér majd, mert nem lesz semmi programja; már betéve tudtam, melyik napon milyen teendőkkel van ellátva, s melyik nap az, amikor semmi különösebb feladat nem vár rá. Általában még a vasárnap ilyen, ha szombaton minden leckét, tanulnivalót megcsinál, így azt a napot, meg a csütörtököt  vártam a leginkább minden héten. Addig viszont nem sok időnk van – pár óra, vagy csak egy, esetleg fél, ha annyira be tud ugrani, én persze, annak is örültem, csak… telhetetlenné váltam az idő elteltével. Nem is tudtam, viselkedtem-e így valaha, bárkivel – nem, még egyszer sem, de nem bántam, örültem a változásnak, annak, hogy tudtam valakivel együtt nevetni, tudtam valaki mellett mosolyogni, végig tudtam hallgatni valakit, s az a személy engem is meghallgat, bármivel álltam elő. 
Már most elkezdett hiányozni, pedig épp, hogy beléptünk a kórház ajtaján. Hogy honnan tudom? A jellegzetes, nyikorgó hangról, és arról, ahogy Jungkook kinyitotta előttem a nyílászárót, s óvatosan maga elé tologatott. Mindig ilyen figyelmes, és őszintén, melengette a szívemet, mert hiába vagyok vak, az emberek nem figyelnek a körülöttük élőkre, lévőkre, s általában fellöknek, észre sem veszik a pálcámat, bevágnak elém, de ő…ő annyira más. Mint egy angyal.

– Jungkook, jó lenne, ha igyekeznél, mert nem szereti az angol tanár a késést, tudod jól!

– Anya, tudom, igyekszem. Felkísérem, és rohanok is. – Ezután az anyukája nem mondott többet. – Hívom a liftet, jó?

– Tudom, hogy sietsz, és nem akarlak feltartani, de… nem mehetnénk inkább lépcsőn? – kérdeztem halkan, kissé félve a választól. – Mármint…

– Szívesen mennék lépcsőn is, de…

– Tudom, persze. Ne haragudj – mosolyodtam el zavartan, erősebben fogva ujjaimmal a mankómat, s ezután beállt közöttünk a néma csend.
Szerettem volna még mellette időt nyerni, mert ha lépcsőzünk, annál több percecskét tölthettem vele, s tudtam, fontosabb lesz az angol tanára – a tanulás az első –, de valahol mélyen reménykedtem, hogy egyszer kivételt tesz. Nem, nem csalódtam, nem járt át annyira rossz érzés, pusztán ki akartam használni a lehetőséget, mert tény, ha lépcsőzünk, sokkal többet vesz igénybe a folyamat, elnézve, milyen sérülésem volt még mindig. 
A lift gyorsan jött, mi gyorsan szálltunk be, s utána gyorsan száguldott a doboz felfelé – a percek elröpültek, a szívem egyre hevesebben vert; legszívesebben sírva kérleltem volna, csak egyszer maradjon itt velem, csak egyszer mondja azt, hogy kivételesen fontosabb vagyok…csak egyszer legyek valakinek első - de nem volt hozzá pofám. Egyrészt azért, mert hiába nem beszél nyíltan, kivettem a szavaiból, az apja mennyire szigorú a tanulást illetően, s ha az kimarad, annak a vége nem tartogat semmi jót; másrészt pedig szánalmasnak tűntem volna.
Már gondolkodtam azon is, hogy hirtelen összeesek, beadom a hattyúk halálát, hátha marad, de az meg olyan lelki zsarolás lenne – szörnyű vagyok.

– Csendben vagy nagyon. Miért? – Kivezetett a liftből, miután az halk kattanással jelezte érkezésünket.

– Csak gondolkodom – mosolyogtam, lassan haladva mellette.

– És min?

– Hát…dolgokon. Mindenen. Sok mindenen – motyogtam, alig hallhatóan.

– Még van időnk beszélni, míg a kórteremhez érünk, nyugodtan mond… – Fogalmam sincs, mi történt. Lövésem nem volt róla, hiszen nem láttam semmit, de ekkor érzékeltem Jungkook halk nyögését, puffanását, és egy ijedt, vékony, egércincogáshoz illő női vinnyogást. Körül-belül ennyit fogtam fel, mielőtt a padlóra kerültem volna, s Jungkook pedig rám.
Csilingelt a fülem, a szívem a torkomban dobogott, ahogy hanyatt fekve, kiterülve nyöszörögtem, ugyanis a lábamat is beütöttem – érzékeny volt –, emellett a fejemre sikerült esnem, így az sem volt kellemes. Mégsem ezek zavartak a leginkább, hanem Jungkook forró lehellete, ami egyenesen a nyakam érzékeny bőrére csapódtak – a hideg futkosott a hátamon, folyamatosan libabőrössé váltam, a pulzusom felugrott, már-már visszhangzott a fülemben minden egyes dobbanás. Szinte éreztem az ajkait a bőrömön… perzselt. Forró volt. Remegtem, akár a nyárfalevél, ziháltam, mintha maratont futottam volna le, a pillangók a gyomromban megőrültek, keringőztek, mérhetetlen sebességgel – bukfencezett a hasam, hányingerem volt, de nem a rossz érzéstől, nem kellemetlen volt ez, inkább… varázslatos?

– Jaj, drágáim! Annyira sajnálom! A kis unokámhoz siettem, kivették a manduláit, és rossz osztályra jöttem! Ne haragudjatok! – A vékony hang érces volt kissé, idős, s rémült, ijedt.
Jungkook lassan felemelkedett rólam, éreztem, ahogy távolodik tőlem, én pedig oldalra hajtottam a fejemet, próbálva szabályozni a légzésemet – kevés sikerrel. Legszívesebben sírtam volna, s úgy éreztem, ezt nem fogom tudni elfojtani; mi ez az egész? Miért érzem magam boldognak, mikor mellette valami szurkálja a szívemet? Miért jár át örömteliség, mikor valami szorongatja a mellkasomat?

– Megütötted magad? – Jungkook aggódó hangjára nem tudtam válaszolni, csak nagyokat nyelve ültem fel; zsibogott a fejem, sípolt a fülem, a pulzusom szabályozhatatlanná vált, össze voltam zavarodva, nem értettem magam, sem a szituációt, főleg nem a reakciómat. Remegett a testem, kimelegedtem. Ha hasonlítanom kellene valamihez az érzést, akkor a pánikos félelem jutna eszembe. De miért? – Taehyung?

– Nem. Jól vagyok. Menj, elkésel. – Képtelen voltam többet beszélni; nem láttam őt, merre lehetett, így hátrább csúsztam, hogy fel tudjak kelni, de hiába tapogatóztam, nem találtam a mankómat, s alig kerestem pár másodpercig, éreztem, ahogy szemeim megtelnek könnyel, s csalódottan dőltem el a hűvös padlón, karjaimra fektetve a homlokomat.
Nem értettem magam. Mi a bajom egyáltalán? – Én nem gondoltam komolyan, hogy rosszul legyek.

– Taehyung, megütötted magad? – Jungkook a vállamra fektette ujjait, én azonban a fejemet ráztam, de nem voltam képes több válaszra. Nem ment. – Miért nem válaszolsz?

– Aranyoskám, hívok neked egy orvost. – Sietős léptek visszhangzottak, kopogó cipőtalpak – minden visszhangzott a fejemben, mintha víz alá kerültem volna.

– Taehyung, mondj már valamit! – rázogatta Jungkook a vállaimat.

– Jungkook, annyira tudtam, hogy még nem indultál el! Nem megmondtam… mi van itt?! – Jungkook anyjának hangjára a gyomrom még inkább összerándult, s azt kívántam, bár eltűntem volna a Föld színéről. Hányingerem volt. Alig kaptam levegőt. – Mi történt? – Zavart a sötét. Zavart, hogy nem látok semmit. Életemben először éreztem kínzó gyötrelmet, hogy nem tudtam, mi folyik körülöttem – mintha ezer szem szegeződne rám, mintha minden engem nézne, mintha összenyomnának a falak, és a mázsás súlyok.

– Egy… hölgy miatt elestünk, én ráestem, de…

– Ennyi elég is. Jungkook, indulj el, mert késésben vagy. – A vékony ujjak a vállaimra fonódtak, s felemeltek, ülő pozícióba húzva, de én nem akartam. El akartam tűnni. – Taehyung, megütötted magad valahol? Fáj valahol?

Megrémültem. Összezavarodtam. Nem jöttek a szavak, nem tudtam őket megformálni, csak sírtam, mint egy gyerek, miközben remegtem, és ziháltam, próbálva hátrább húzódni, menekülni, eredménytelenül. Elveszettnek éreztem magam. 
El akarok tűnni innen, egyre csak ez járt a fejemben.

Jungkook

A lábaim a földbe gyökereztek, s egész testemet átjárta a pánik. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak hogy Taehyung-nak komoly baja esett; miért nem szólal meg? Miért sír? Mi ez az egész?

- Jungkook, menj már! - szólt rám ismét hevesen anyám, miközben megpróbálta felsegíteni a földön ülő fiút. Szinte már kiáltozott.

- De... - közelebb akartam lépni a hozzá, ám ebben a pillanatban feltűnt a folyosó másik végén az idős hölgy, aki az imént ment el, egy orvossal a jobbján. Azonnal elkezdtek intézkedni; Taehyung-ot tolószékbe rakták, sürögtek-forogtak - de én továbbra sem mozdultam. Hallottam, ahogy anyám szüntelenül, idegesen mondogatja, hogy induljak már el, mert dolgom van, s hogy nem történt semmi komoly; a szívemben mégis hatalmas lyuk keletkezett, egy mélyen tátongó, forgó, fekete örvény, ami úgy mart, mint még soha semmi. Ha ez az egész attól van, hogy ráestem szegény fiúra, én megőrülök, gondoltam pánikszerűen.

- Jungkook! - Anyám erősen megrázta a vállam. - Indulj el, most! Lekésed azt a rohadt angolórát, mi a franc bajod van?

Rémülten pillantottam körül; mindenki más eltűnt. Taehyung-ot elvitték, belőlem pedig egy szempillantás alatt szakadt ki a kérdés: - Mi történt vele?

A nő rettentő ingerülten nézett a szemeimbe; valahogy úgy, mint kiskoromban, ha rossz fát tettem a tűzre. - Semmi, fiam! - hallatta határozottan, s elég hirtelen ahhoz, hogy szinte ilyesztőnek tűnjön a hansúlya. - Sokkot kapott az eséstől, mert nem tudta, mi történik! Vak a gyerek, érted? Egy szerencsétlen! Minden átkozott délutánodat itt töltöd, hogy pátyolgasd a lelkét, apáddal elegünk van, Jungkook! - kiáltotta. Némán tűrtem a szavait. - Eddig nem szóltunk, mert nem romlottak a jegyeid, de most már igazán rád fér, hogy megmondjam: Nem tudom, mi köt ehhez a sráchoz ennyire. Ha szerelmes vagy, az sem érdekel, de hagyd őt békén - szűrte a fogai közt. - Ha ezt tovább folytatod, semmire sem fogod vinni. Mégis mit akarsz? Ez a fiú csak hátráltat, egy púp a válladon! Felejtsd el őt, különben én fogom elfeledtetni veled, megértetted?

Pislogás nélkül meredtem a szülőmre. A torkom elszorult, a mellkason szorított, legszívesebben bőgtem és toporzékoltam volna, mint egy óvodás... De bólintottam. Ő az anyám. Ha rá nem hallgatok, ha neki ellenszegülök, azzal meghazudtolnék mindent, amiben eddig hittem. Anya mindig csak jót akar, neki mindig igaza van. - Rendben - feleltem rekedt hangon.

Komor tekintettel, ám elégedetten biccentett felém. - Most pedig menj - szólt. - Kérj elnézést a késésedért. Mondd, hogy forgalmi dugóba keveredtél.

Nem mondtam semmit. Életemben még soha nem fájt ennyire, hogy helyesen cselekedjek - de sarkon fordultam, s végül elhagytam kórházat.