Blind mind // epilógus

Hónapokkal később

Jungkook

Taehyung feje a vállamon pihent, miközben néztem, ahogy az utolsó megsárgult levél is a földre hullik kertünk nagy almafájáról.
Csend volt, és hideg. Az őszi szél hűvösen cirógatta az arcunkat, de valahogy a vak fiú közelségétől, attól, ahogy hozzám bújt, meleg áramlott szét a testemben.

- Apukád nem lesz mérges, ha hazaér, és meglát engem? - kérdezte egyszer csak.

Elmélázva fordultam felé. - Lehet, hogy az lesz - feleltem. - De nem fogja kimutatni. - Azutáni nap, hogy megcsókoltam Taehyung-ot, hazamentem. Anyám kisírt szeme, s apám szigorú tekintete fogadott. Nagyon nehéz volt; veszekedtünk. Az elmúlt félévben rengeteget veszekedtünk, de végül muszáj volt beletörődniük, muszáj volt megérteniük, hogy Taehyung mostantól az életem része marad, ha tetszik nekik, ha nem. Megegyeztünk, amennyiben rendesen folytatom a tanulmányaimat, minden rendben lesz; legalább is, anyával ezt beszéltem meg. A másik szülőm a mai napig nem bírt megbékélni a gondolattal, hogy a fia egy tehetős, befolyásos családdal rendelkező lány helyett egy beteg fiúval szeretné leélni az életét - de nem hangoztatta. Kapcsolotom vele különösen elridegült, s a történtek az egész családi mivoltunkat felbolygatták. Nem követtem többé vakon a szüleim tanácsát, de már nem is foglalkoztak velem annyit. Azt hiszem, kissé mindketten kiábrándultak belőlem, ahogy én is belőlük; de azért még egy család voltunk. Koránt sem volt minden vidám, de ha kellett, számíthattam rájuk, s ők is rám. Még a sok vita, és ellentétekbe ütközés mellett is szerettük egymást; furcsán, nem hétköznapian, de szerettük. Ők neveltek fel, ezt pedig nem lehet csak úgy elfelejteni.

- Kisütött a nap - állapította meg most a puha hintaágyon a mellettem ülő Taehyung, az ég felé fordítva arcát, hogy a tompa fényt, s meleget jobban érzékelhesse.

- Ki - bólintottam. - Nagyon szép most a környék.

- Tényleg? - kérdezte, de nem úgy tűnt, mintha rám figyelne. Látszólag elmerült a gondolataiban.

- Igen. Tényleg.

Taehyung

Habár, nagyon féltem, mert ugyan, nem ez volt az első, hogy náluk jártam, s már az anyukája egészen megbarátkozott a gondolattal – vagyis velem –, de az apukája látni sem nagyon akart. Mindig ügyeltünk arra, hogy délután négy órára, amikor ő hazaért a munkából, már ne legyek ott, de Jungkook a mai napon ragaszkodott ahhoz, hogy itt aludjak, a szobájában, az ágyában. Szorongtam a gondolattól, megijedtem, hogyan fog reagálni a férfi, ha egy asztalnál kell velem ülnie, de… igyekeztem ezeket elhessegetni, nem törődni velük, ami elég nehezen ment.
Másra sem tudtam gondolni, csak erre. Azt hiszem, végül is, ez normális. Van okom félni tőle.

– Jungkookie – motyogtam, kissé megemelve az arcomat.

– Igen?

– Segítesz majd matekból? Mostanság nem nagyon értem, amit Nam magyaráz, hiába mondja el vagy háromszor, valami akkor sem okés. Ha van időd, segítesz majd nekem? – tettem fel a kérdést kissé vonakodva, mert ez volt az első alkalom, hogy a segítségét kértem valamiben, ami fontosabb, mint a hétköznapi dolgok, s tudtam jól, van elég dolga, hiszen egyetemre járt; szeptemberben kezdte, rengeteg tanulni valója volt.

– Persze, hogy segítek! – kuncogta, szorosabban ölelve magához. – Mi nem megy?

– A logaritmusok, és a szinuszok-koszinuszok. Akárhogy magyarázza, nem értem – csóváltam meg a fejemet haloványan.

– Majd ma este beszélünk róla. – Hirtelen pöckölte meg az orrom, mire nyüszögve húzódtam el tőle, ráfogva az ujjaira. Utáltam, ha ezt csinálta, de végül is, már valamelyest kezdtem azért hozzászokni.
Persze, halk nevetésben tört ki, s kisebb birkózásba kezdtünk – evidens, hogy én lennék a vesztes fél, mert akárhogyan is van, hátrányban voltam - ő viszont mindig hagyott nyerni. Minden egyes pillanatban. Néha bosszantott, hogy csak úgy győzök, ha engedi, de…végül is, jól esett, mert törődött velem, figyelt rám, gondoskodott rólam, ez pedig… elképzelhetetlenül jó. Persze, én is igyekszem gondoskodni róla, amennyire tudok – tegnap előtt nálunk aludt, és mire felébredt, csináltam neki reggelit, s valóban, a hús kissé tovább pirult, ő áradozott róla, milyen finom lett.
Ennél szebb talán nincs is.

– Szervusztok. – Jungkook apjának mély hangjára mind a ketten megdermedtünk, én pedigfélve elengedtem Jungkook karjait, s mivel rajta feküdtem a padon, nagy nehezen lekászálódtam róla, ügyelve, nehogy leessek a fa szerkezetről. Ezután Jungkook is felült. – Hát te? – célzott rám.

– Elhívtam. Itt alszik – jelentette ki Jungkook, ellentmondást nem tűrően.
Hosszas ideig néma csend állt be közöttünk, majd az apja mély sóhajt hallatott.

– Anyád tud róla?

– Még nem szóltam neki.

– A te anyukád? Tudja? – Biccentettem neki, vonakodva, félve a reakciójától, így nagyot nyelve bújtam közelebb Jungkookhoz, szinte már elbújva a válla mögött, hátha nem lát engem – zavart, hogy nem tudtam, milyen lehet az arckifejezése a komor, szigorú hangjához.

– Egy darabig ne legyen ebből rendszer, sokat kell tanulnotok – jelentette ki, a többes számot hangsúlyozva –, ha lehet, az ilyesmiket hétvégére időzítsétek, mert Jeongguk reggel hatkor kel. A mai napot elnézem, de legközelebb hétvége legyen. Ez kérés.

– Apa, már felnőtt vagyok, és… – Jungkook szavába vágtam.

– Rendben. Így lesz – karoltam bele a fiú kezébe, megcsípve kissé, hogy most kivételesen ne mondjon ellent; megengedte, hogy legközelebb is így legyen, mi pedig dühtől tartottunk.

– Jeongguk, szólok anyádnak, hogy Taehyungnak is terítsen meg. Fél óra, és gyertek be enni. – A férfi lépteinek visszhangzása jelezte, hogy a lakásuk felé indult, Jungkook pedig a hajamba csókolt, közelebb vonva magához, én meg csak élveztem az érintését, ami legalább annyira kellemes volt, mint a forró nap sugarai.