Hungarian Idols // 2.

Lola az agyába hirtelen ömlő sokktól szinte alig vette észre, hogy az anyja mellette halkan felsikkant egyet, majd zöld trutyis arcát letakarva kimenekül a nappaliból. 
A lány némán meredt a bejárat előtt megtorpanó idegenekre, meg a bátyjára - millió kérdés fogalmazódott meg benne a pillanat tört része alatt.

- Ők lesznek a csapat - mosolygott Minhyuk bárgyún, a srácok mögötte meg olyan kifejezéstelenül kémleltek körbe a lakásban, hogy Lolában felmerült a kérdés, vajon önszántukból lehetnek-e itt, vagy a testvére esetleg átváltott pszichopatába, és megfenyegette őket valamivel. A semmitmondó arcok közül csupán egyetlen kivétel volt; egy fülbevalós, festett szőke fiú - egyedül neki volt festve a haja - kedvesen integetett a lánynak, majd mire ő akár pislogni is tudott volna, máris ott termett előtte, és egyszerűen kezet csókolt neki.

- Üdvözletem hölgyem, becses nevem Shin Hoseok - hallatta nyájasan, egy megnyerő kacsintás kíséretében. Lola talpig elvörösödött; igazán helyes srácnak tűnt így első ránézésre.

- Öhm - eresztett el válaszul egy kínos mosolyt, majd a bátyjára nézett. - Minhyuk, válthatnánk pár szót a konyhában?

- Miért a konyhában? Itt is nyugodtan mondhatod - felelte a testvére.

Lola amolyan fáradtan sóhajtott. - Úgy értem, négyszemközt.

- Ó! - esett le neki. - Persze. Addig, srácok... - fordult a jövevények felé, akik továbbra is ugyanazzal a robotarccal meredtek rá -...hát, mindjárt jövünk - fejezte be végül, megvonva a vállát.

A lány azonnal felpattant a kanapéról, majd elnézést kérve, berángatta a bátyját a nem sokkal odébb lévő étkezőbe - nem mondhatni, hogy nagy házban éltek. Karbafont kezekkel dőlt neki a világoskék falnak. - Minhyuk! - suttogta, hogy véletlenül se hallhassák. - Kik a faszomok ezek?

- A srácok, akikkel megyünk Koreába - felelte boldogan. Sötét szemei csak úgy csillogtak az izgatottságtól, s homlokába tóduló fekete tincseivel, meg magasan ülő járomcsontjával jelenleg pont úgy festett, mint egy aranyos kis mesebeli tündér; Lola máig nehezen barátkozott meg a gondolattal, hogy ez a srác két évvel idősebb nála.

- Na de... - akadt el a szava. Egészen hihetetlenül érezte magát, ahogy arra gondolt, pár perce még azon siránkozott, ők miért nem vehetnek részt a műsorban; nem mintha jelenleg elhitte volna, hogy ezekkel a fura fiúkkal ez lehetséges volna. - ... Hogy lehet, hogy mindegyik ázsiai? - szakadt ki aztán belőle az első dolog, ami csak eszébe jutott. - Honnét  csempészted őket, hülye gyerek?

- Még éjszaka láttam instán, hogy a Domonkosék indulnak a No border-ben, szóval elkezdtem agyalni, hogyan lehetnénk extrábbak, mint ők. Tudod, hogy kell egy titkos fegyver - felelte egyszerűen.

- És arra jutottál, hogy a magyarul beszélő ferdeszeműek a "titkos fegyver"? - kérdezett vissza Lola furcsa hangnemben. - Na meg, egészen idáig úgy volt, hogy nem jelentkezel!

- Igen, de miután megláttam, hogy a Domonkosék mennek, ez megváltozott. Le kell nyomni őket.

- Na, ebben az egyben legalább egyetértünk - bólintott a lány elgondolkodva, miközben megvakarta a fejét. - De... - jutott ismét eszébe - de most komolyan, honnét szerváltad ezeket? És mi a keret rá, hogy énekelni meg táncolni is tudnak?

- Ezt a sztorit talán majd később elmesélem. Az éneket meg a táncot pedig mindenki meg tudja tanulni - válaszolta, mintha csak a világ leglogikusabb dolgát ejtette volna ki a száján.

A húga a tenyerébe temette az arcát. - Minhyuk...

- Nyugiii - legyintett a fiú vidáman, ahogy esetlenül magához szorította a nála körülbelül másfél fejjel alacsonyabb lányt. - Így az összes költséget nyolc felé tudjuk osztani, simán minden király. Jó lesz, majd meglátod - próbálta nyugtatni a testvérét, de az valahogy csak még idegesebb lett.

Mélyen beszívta a levegőt, amit Minhyuk valószínűleg a beleegyezés jelének tudott be, így elégedett tekintettel elengedte a húgát. - Szedd össze magad, még meg kell szervezned a csapatot is, meg minden - hallatta.

Lola gyilkos tekintettel meredt rá, ahogy a szavak hallatán megugrott a gyomra. - Ide csődítesz hat idiótát, én meg csináljak belőlük K-pop csapatot, mi? - fújtatott, ahogy fejét rázva, nagy lendülettel tárva ki az ajtót, kivonult a konyhából.

A helységből, amit csak néhány perce hagytak el, most hat kíváncsi szempár meredt rájuk. Kettő közülük a kanapén ült - jó távol egymástól -, egy a földön, és a tévé sötét képernyőjét bámulta (Lola nem tudta, mit gondoljon), újabb kettő a telefonját nyomkodta a nappali két végében, az utolsó meg - egy jó magas, vékony fiú - épp az anyja egyik drága porcelánját tartotta a kezében, a televízióállvány melletti kömyvespolc előtt állva.

- Azt tedd le, légyszi - biccentett a lány, felé. A nyúlánk srác egy darabig értetlenül figyelte őt, szóval hozzátette: - Az a cucc a kezedben többe kerül, mint az életed.

- Ó, mekkora off! - vihogott fel az egyik telefonnyomkodó, kinek a lány szerint igazán sunyi arca volt, miközben a  másik fiú elvörösödő arccal letette azt a porcelánt. Talán nem kellett volna rögtön megbántani, gondolta magában Lola, de azért csak így folytatta:

- Mindenki figyeljen rám, plíz! - ezzel felállt  az ülőgarnitúra előtti kis dohányzóasztalra, s csak remélni merte, hogy nem szakad le alatta. (Az kissé kínos lett volna.) - Nem tudom, Minhyuk honnét szalajtott össze titeket - pillantott jelentőségteljesen a bátyjára -, de itt most komoly dologról van szó. Mindannyian biztosak vagytok benne, hogy hajlandóak vagytok Koreába utazni, és részt venni a No border nevű műsorban?

- Haver, a főnyeremény átszámítva tizenöt misi' - vágta rá a sunyi arcú tag. - Hülye lennék!

A lány megforgatta a szemeit. - Nem vagyok a haverod. Amúgy meg: komolyan? Csak a pénz miatt?

A telefon nyomkodó lazán bólintott, Lola pedig megdörgölte a halántékát. - Többiek?

- Minket érdekel a műsor - felelte határozottan a földön ücsörgő, mire mindenki más helyeselni kezdett. A lány ekkor kissé megnyugodott.

- Szuper. Akkor, mivel nincs sok időnk - folytatta -, gyorsan mutatkozzunk is be egymásnak, aztán térjünk a tárgyra. Én Várhegyi Lola vagyok, de hívhattok Julinak is. Én nem vállalok semmilyen énekes, vagy táncos szerepet, viszont tapasztalt blogger révén nagyon jól tudok szervezni, ebben fogok a segítségetekre lenni.

- Milyen komoly - nyögte be gúnyosan a "sunyi", a lány pedig felvont szemöldökökkel kapta felé a fejét.

- Akkor talán lehetnél is te a következő! - hallatta.

A srác megvonta a vállát. - Magyar nevem Dániel, koreai Changkyun. Lim Changkyun - mondta.

- Zene terén, milyen vagy? - tette fel a kérdést Lola.

- Hat évesen jártam egy hetet zene iskolába, az számít? - röhögte el magát válaszul. Juli már azt sem tudta, sírjon, vagy inkább nevessen-e ezen a srácon, szóval inkább gyorsan valaki másra kapta a tekintetét.

- Son Hyunwoo - biccentett a kanapén helyet foglaló, szőke, széles vállú srác. Igazán férfias testalkattal rendelkezett, Lolát azonnal megfogta a kinézete. - Tánciskolába járok - zárta le ennyivel. Úgy tűnt, a beszéd viszont nem-igen megy neki.

- Engem már ismersz - kacsinott ezután Shin Hoseok. - Én jól éneklek, bébi, ha akarod, rögtön megmutatom.

- Majd arra is sor kerül - intette le őt Juli, ismét elpirulva, aztán a földön ülőre nézett.

- Yoo Kihyun - mutatkozott be készségesen. Az ő ábrázatát leginkább egy aranyos kölyök rókáéhoz tudta hasonlítani a lány. - Gyerekkorom óta énektanárhoz járok, három hangszeren játszok, és...

- Jó Kihján? - vágott közbe hirtelen Changkyun. - Haver, yolo neved van.

- Fogd már be, te idióta! - szólt rá Lola; már igazán kezdte idegesíteni ez a fiú. -Folytasd nyugodtan, Kihyun.

- Igazából ennyi - húzta el a száját, a lány pedig beletörődve bólintott.

- Jooheon - mutatott felé ezután békejelet a másik telefon nyomkodó, kinek érdekes módon, arca két-két oldalán mély gödröcskék jelentek meg, ahogy beszélt. - A zene az életem.

- Ó, te is énekelsz? - kérdezte Juli.

Jooheon megrázta fejét. - Rappelek.

- Na, az mégjobb! Van rapperünk is - mosolyodott el a lány. Szeme sarkából látta, hogy a testvére valami olyasmit tátog a kanapé háttámlája mögül, hogy "az én érdemem", de nem igazán figyelt rá. Inkább a sorban következő utolsó tagra összpontosított; a magas fiúra, akit az előbb úgy beoltott.

- Az én nevem Chae Hyungwon - mutatkozott be a srác. Egészen halkan beszélt, s úgy tűnt feszeng; a lányban lelkiismeretfurdalás keletkezett. Tényleg nem kellett volna beszólni neki, vélte, de abban a pillanatban nem tudta megállni - 
egészen pontosan, ahogy Minhyuk mondaná: Zsigerből jött az oltáska.

- Hyungwonnal egy suliba jártunk, rá is átragadt a tehetségem, nyugi - vágott közbe Hoseok. - Úgy énekel és táncol, mint egy kis angyalka - formázott aztán kört hüvelyk és mutatóujjából, non-verbelális jelekkel is megtoldva a mondandóját.

Juli ekkor kissé kínosan elmosolyodott, s látta azt is, ahogy Hyungwon színe rákvörösre vált; egészen megnyugodott, hogy nem csak őt tudja zavarba hozni a szőke hajú srác.

- Nagyszerű. Akkor most, hogy ilyen meghitten megismerkedtünk egymással - kezdte Lola, ám a bátyja viccelődve közbeszólt.

- Én még nem mutatkoztam be!

A lány idegesen sóhajtott. - Ne fárassz, Minhyuk. Na szóval - folytatta rögtön, miközben pont úgy érezte magát, mint valami főnök; és nagyon is élvezte. - Kevesebb, mint egy hónapunk van a műsor kezdetéig. Nagyon bele kell húznunk. Valakinek van esetleg valami ötlete az előadásunkat illetően?

- Nekem van egy jó dalom! - vágta rá Jooheon, mire mindenki kérdőn fordult felé. - A címe Kopp-kopp K-pop - vigyorodott el.

Juli a tenyerébe temette az arcát. - Ez már rosszul hangzik.

- Miért, meg sem hallgattad! - akadékoskodott a fiú.

- Tesó, nem értek a zenéhez, de ilyen dalcímmel lerángatnának minket a színpadról - hallatta Changkyun, s Lola most először hálás volt neki, amiért nem maradt csöndben.

- Valami más ötlet, esetleg? - érdeklődött továbbra is, de az előbbi ismét közbeszólt:

- Ezt talán nem rögtön most kéne megbeszélni, amúgy.

- Hát akkor mikor, Mr. Dániel? -fonta össze a karjait maga előtt. - Ha nem hallottad volna, az imént mondtam, hogy kevesebb, mint egy hónapunk van!

- Okés, de még azt sem tudjuk, hogy... - vitatkozott volna tovább, ám ahogy kimondta a szavakat, Juli és Minhyuk anyjának távoli hangja hangzott fel a hálószobája felől:

- Lola, elment már az Ázsia hadsereg? Már teljesen rászáradt az arcomra ez a szar! - kiáltotta.

Az összes fiú nevetésben tört ki.