Hungarian Idols // 21.

Jooheon igazán nem tudta, mit tehetne: Nagyon sajnálta az egész helyzetet, azaz leginkább Minhyukot. Maga sem értette, mi történhetett, de szinte biztos volt benne, hogy ők csupán rosszkor érkeztek rossz helyre: Látta az értetlenséget és a zavartságot Hyungwon szemében, így teljesen biztos lehetett abban, ez csupán egy félreértés, s a fiú egyáltalán nem érdeklődik Bendegúz iránt. Azt kívánta, ezt bárcsak Minhyuk is látná.

Mikor mindannyian visszaérkeztek a szállásra, arra gondolt, talán Lolával kellene beszélnie erről, hisz mégis csak a bátyjáról van szó - ám ahogy megpillantotta a lányt belépni az ajtón Changkyunnal az oldalán, rögtön el is vetette az ötletet. Furcsán festettek, vigyorogtak, s Jooheon meg volt győződve róla, valami történt köztük az elmúlt pár órában, vagy percben. Elmosolyodott a gondolatra, s egyben meg is fogalmazódott benne: Hiba lenne most ilyesmivel tarkállni Julit.
Szemeit körbevezette a szobában: Kihyun aludt, Hyunwoo feldúltnak tűnt, a "Hoseok kártyát" pedig egyszer már eljátszotta. Sóhajtva vezette a tekintetét Minhyukra, majd Hyungwonra. Az előbbi mindenféle előzmény nélkül lefeküdt a matracára, magára húzta a plédjét, miközben szinte vibrált belőle a depresszió, az utóbbi pedig épp akkor lépett ki a fürdőszobából, pizsamában. Jooheon fogta magát, s intett egyet a magas fiúnak, hogy jöjjön oda hozzá; a bökkenő, amire még a rapper sem számított csupán az volt, hogy ehhez szabályosan át kellett lépnie Minhyukon. Miközben Hyungwon megejtette a mozdulatot, és elmotyogott egy "bocsit", ránézett a fekvő fiúra, s úgy tűnt, egészen meglepődik - felvonta a szemöldökeit.

- Minhyuknak mi baja van? - ez volt az első kérdés, ami kiszaladt a száján, mikor letérdelt Jooheon elé. - Olyan, mintha sírna - pillantott vissza az említettre. Jooheon reménykedve próbált olvasni a szavaiban, vagy mimikájában, de sajnos nem érzett, látott mást, mint egyszerű, baráti szánalmat. Arra gondolt, talán mégsem kéne elmondania, hiszen ez nem az ő dolga, s lehet, csak ártana vele - ám ebben a pillanatban Hoseok huppant le melléjük.

- Miről van szó? - suttogta, kíváncsian közelebb hajolva hozzájuk, ennek hatására pedig szőke haja szinte teljesen előre tódult. Egészen mókásan nézett ki.

- Minhyukról - vágta rá Hyungwon, mire Jooheon rögtön elhúzta a száját. - Te tudod, mi baja lehet?

Wonho készségesen bólintott. - Persze. - A következő pillanatok nagyon lassan történtek: A rapper próbálta megfékezni, beszuggerálni a srácot (még hátba is vágta), de a szavak túl hirtelen jöttek, egy megakadályozhatatlan lavinát indítva el. Hoseok egyszerűen kimondta: - Minhyuk szerelmes beléd.

Csend állt be. Jooheon beharapta az ajkait, majd összeszorította a fogait: Félve nézett Hyungwonra, ki csak értetlenül pislogott a modell felé.

- Ha ez egy vicc akart lenni... - kezdte, de Wonho a szavába vágott.

- Nem vicc. Tényleg.

Hyungwon Jooheonra tekintett, s ő tehetetlenségében nem tudott mit csinálni; megerősítően biccentett. A kifejezés, mi ekkor a magas fiú arcára ült ki, leírhatatlan volt: Meg sem rezzent, ám szinte hallani lehetett az agya beinduló fogaskerekeinek kattogását, és sötét szemeiből ezer, s ezeregy dolgot lehetett kiolvasni. A felismerés hurrikánként söpört rajta végig, elsöprő kétségbeesést hagyva maga után. Egy ideig nem is szólt, s mikor megtette, akkor is csak ennyit hallatott színtelen, gyenge hangon:

- Ezért kérdezted a kávézóban, hogy...? - nem fejezte be a mondatát, ám Hoseokra sandított, ki mintha csak most vette volna észre, hogy talán rosszat tett, félénken bólintott.

- Sajnáljuk - ejtette ki Jooheon, komor arccal. - De ez az igazság.

- De...ti honnét tudjátok? - Hyungwon íriszei cikáztak; nem tudta, hova kaphatná a szemeit, s elfelhősült fejében milliónyi gondolat kezdett áramlani.

Jooheon lesütötte a pilláit. - Látszik. Egyértelmű.

- Egyértelmű? - suttogta értetlenül. - Ha olyan egyértelmű, én miért nem vettem észre?

Egyikőjük sem válaszolt. Hyungwon egyre jobban vívódott magában, úgy érezte, mintha összenyomnák a falak, és rászakadna minden; a plafon, a felettük lévő emeletek, a tető, majd az egész égbolt is. Sötét örvény kavargott az elméjében, mely mázsás súlyként telepedett a szívére, s tudta, ha nem történik valami, egész lényét felemészti. A tenyerébe temette az arcát.

- Borzalmas vagyok - motyogta elkeseredetten, leginkább magához beszélve. - Hogy nem vettem észre?

- Nem a te hibád - ingatta a fejét Jooheon. - Nem tehetsz róla.

- De ha tudtam volna erről - hallatta -, akkor most nem lenne ilyen szomorú. Akkor ügyeltem volna rá, hogy ne okozzak neki fájdalmat.

- Igazából - szólalt meg Wonho, mindkettejük meglepetésére -, ha nem tudod viszont szeretni, tök mindegy. Akaratlanul is folyton fájdalmat fogsz neki okozni.

Hyungwon beleremegett a gondolatba. - De én nem akarom bántani. Mit tehetnék?

- Beszélj vele - javasolta Jooheon. - Mondd meg neki, hogy te nem tudsz úgy érezni iránta, ahogy ő, viszont szereted őt, és szeretnéd, ha barátok maradnátok.

- És ha mégis tudnék iránta úgy érezni?

- Ha hazudsz, azzal ártasz a legtöbbet - válaszolta Jooheon, mire Hyungwon csupán bólintott, jelezvén, felfogta a kijelentést. Ezután bágyadtan felállt, és bár forgott vele a világ, elindult Minhyuk felé.

***

Az éjszaka csendes volt a környéken: Egy autó sem járt arra, csupán a távolból lehetett hallani némi zajt. Hyungwon félve nézett az előtte álló személy fekete szemeibe, ki millió kérdéssel a tekintetében meredt rá vissza - kihívta Minhyukot a ház elé, hogy időt nyerjen, ám most mégis a torkán akadt minden szó.

- Mi az? Mi történt, Hyungwon? - kérdezgette a fehér hajú fiú.

Társa lesütötte a pilláit. Mit kellene mondania? Marta a tudat, égette, fájt neki; annyi embert megbántott már életében, annyi mindenkinek okozott már csalódást, s nagyon nem akarta, hogy Minhyuk is közéjük tartozzon. Kedvelte a fiút, hisz biztatta, törődött vele, amikor más nem. Magányosnak érezte magát az elmúlt napokban, ám most valahogy tudatosult benne; ő volt az, aki elzárkózott. Ő az, aki mindentől fél, s mindenkit visszautasít. Ő az, akinek még sosem volt kapcsolata, mert retteg az emberektől, az elutasítástól, vagy egyszerűen csak attól, hogy igent mondjon - túl sok lány és fiú felkérését hagyta már figyelmen kívül, ezzel mélységesen megbántva őket. Egész életében elzárkózott a világ elől, csak mert képtelen volt szeretni magát, vagy elégedett lenni azzal, amije van: Rossz volt ebbe belegondolnia most, de így igaz. Az egyetlen, amitől Hyungwon valójában fél, az önmaga. Folyton azt mondogatta, azzal hitegette a saját elméjét, egyszerűen szociális fóbiája van, ám ez koránt sem valós. Eszébe jutott, hogy mit mondott neki egyszer az anyja: Elsősorban magadat kell szeretned ahhoz, hogy másokat is tudj. Akaratlanul is megérintette utált, szőke fürtjeit. Ez csak festék, gondolta. Egész végig magába fordult, csak befelé nézett, s hagyta, hogy a negatív gondolatok belülről felemésszék, miközben a körülötte történő eseményeket észre sem vette, vagy csupán egy torz tükrön keresztül szemlélte. Ezért nem látta meg Minhyuk érzéseit sem.

- Szeretsz engem? - ejtette ki aztán, kevés idő elteltével. - Szeretsz engem, Minhyuk?

Társának elakadt a lélegzete, s úgy érezte, meg fog fulladni. Különös volt hallani ezeket a szavakat Hyungwon szájából, miközben ő még csak a gondolataiban sem bírta kiejteni őket. Lefagyott, megdermedt; biztos volt benne, még a szíve is leállt egy percre.

- É-én... - nyelnie kellett. Nem bírt beszélni sem, viszont interakciójától Hyungwon is zavarba jött. Erőt kellett vennie magán: Ezt a szituációt most neki kell irányítania, vélte határozottan.

- Nem kell válaszolnod, ha nem megy - ingatta a fejét. - Semmi baj.

- De...ho-honnét tudod? - bökte ki Minhyuk. Utálta, hogy remeg a hangja.

- Azt...még egyenlőre talán nem kellene elmondanom - felelte, ajkait beharapva. Minhyuk is hasonlóképp tett.

- Most...haragszol rám? Utálsz? - sandított oldalra. Hyungwon érezte, ahogy a kérdés hallatán valami megszakad bensőjében, a mellkasa környékén.

- Dehogy utállak - hallatta, belefúrva a tekintetét a társáéba. - Hogy mondhatsz ilyet?

- Sajnálom.

- Én sajnálom... Tényleg.

Az éjszakai, nyári szellő lágyan lengedezett körülöttük, néha beletúrva mindkettejük tincseibe. Hyungwon Minhyuk arcát fürkészte: A barátja keserűnek tűnt. Arcáról lefagyott a mindig ott virító mosoly, szemei beestek, mintha csak beteg volna. Bőre sápadt volt; majdnem olyan fehéren világított, mint a jelenleg kissé hullámos fürtjei. Mindezek ellenére, szép fiú volt. Magasan ülő járomcsontja erősen kidudorodott, fekete pillái árnyékot vetettek szintén sötét szemeire, s haja tökéletes formában keretezte az ábrázatát - úgy festett, akár egy mesebeli tündér. Hyungwon elképzelte, ahogy megcsókolja őt: Erősen koncentrált a gondolatra, s bár pontosan ezt várta, még sem undorodott el - képtelen volt gusztustalannak, kellemetlennek gondolni a jelenetet. Aztán elképzelte, ahogy megfogja Minhyuk kezét, vagy hozzá bújik, megsimítja a haját; furcsa volt, de az utóbbiakra mintha vágyott is volna egy kissé.

- Valaki ma megkérdezte tőlem, milyen a szexuális beállítottságom - kezdte Hyungwon. - Nem tudtam rá válaszolni. Tudod miért? - Nem várt választ, de azért Minhyuk megrázta a fejét, felelet képp. Folytatta: - Mert nem tudom. Most sem tudom, ezekben a pillanatokban sem. Még csak nem is gondolkodtam ilyesmin soha, mert képtelen voltam bárkivel is komolyabb kapcsolatot létesíteni.

- Mit akarsz ezzel mondani? És...Bendegúz? - kérdezte színtelenül a társa.

Hyungwon ekkor halványan elmosolyodott. - Még csak nem is ismerem a srácot. Figyelj... - vakarta meg a tarkóját - nem akarlak kihasználni, Minhyuk. Ez az utolsó dolog, amit veled tennék, hiszen nagyon kedvellek téged. Komolyan. Egy csodálatos srác vagy, és fáj látnom, hogy miattam nem mosolyogsz. - Észrevette, ahogy a társa ekkor kissé eltátja a száját. Talán szólni akart, de ő csak tovább beszélt: - Eddig túlságosan el voltam foglalva magammal, meg a saját, kicsinyes bajaimmal ahhoz, hogy kinyissam a szemem, és végre rendesen lássam a világot. Ezt valahogy tudom már pár éve, csak...nehéz változtatni, tudod. De szeretnék. Tényleg. És...talán...arra gondoltam, ha te is akarod, talán megpróbálhatnánk...hm - harapta be az ajkait - randizni, vagy valami. Oké, ez szánalmasan hangzott - nevette el magát kínjában. - Megértem, ha nemet mondasz. Rád uszítottam ezt az egészet, mikor te nyilván még csak azt sem akartad, hogy tudomást szerezzek róla. Ráadásul, még önzőnek is tűnök, hogy...

- Igen - hallatta hirtelen Minhyuk, a járdát bámulva, majd lassan, különösen csillogó tekintettel, mintha csak most jutottak volna el a tudatáig az imént hallott sorok, Hyungwonra emelte az íriszeit. - Randizhatnánk.

A magas fiú félénken elmosolyodott, mire a másik is ugyanígy viszonozta azt. Egyikőjük sem tudta, mi fog következni, most hogyan kellene cselekedniük, vagy mire vállalkoztak, de megtették. A szavak ki lettek mondva.