Sound of mind // 10.

- Ébren vagytok már? - Az első amit Jungkook tompán meghallott, Qawé hangja volt. Lassan felé fordította a fejét. Érdekes érzés volt ismét a valóság tudatában lenni - még akkor is, ha ez a valóság egy mágikus kaput jelentett. - Nos, milyen volt, hetek hete? - kérdezte az őr számító hangon, miközben mindannyian felkecmeregtek ültükből.

- Borzalmas - jelentette ki Hoseok egyszerűen. Jungkook nem tudott nem egyet érteni vele.

- Ez olyan szomorú - tette hozzá Jimin letörten. - Minek kellett most ezt látnunk? -  Ezzel fogta magát, és egyenként odalépett a hyungokhoz, megölelte a őket. Kook legnagyobb meglepetésére Ő volt az első. Furcsa volt számára a gyengéd emberi érintés - utoljára a halott nagyanyja ölelte így - azért csak viszonozta.

- Azért kellett - felelte Qawé -, mert így kezdetét vette köztetek a kötelék kialakulása. Gratulálok. 
- Akkor most haza juthatunk? - szólt Yoongi.

Qawé sajnálkozóan pillantott rá. - Innen nem. Ez egy lezárt kapu.

- Gondoltam - mormogta Suga. Jungkook sem lepődőtt meg. Valahogy érezte.

- Viszont, ahogy az előző átjárónál is - folytatta az őr -,  itt is kaphattok egy ajándékot. Ti dönthetitek el, melyik kapuhoz küldjelek benneteket tovább.

- Hol vannak még? - kérdezte kedvtelenül Namjoon. Olyan letörtnek tűnt Ő is.

- Kairo, Oslo, Washington, Budapest, Sydney - sorolta Yoongi.

- Melyiket a legvalószínűbb, hogy nyitva hagyták? - elmélkedett Jimin.

- Gyorsan kell döntenetek - szólt közbe Qawé.

- Budapest - hallatta egyszer csak Hoseok. Mind felé kapták a fejüket.

- Miért? - kérdezte Namjoon.

Hopie megvonta a vállát. - Mert azt a várost még nem ismerem.

- Nem nyaralni megyünk, J-Hope - vágta rá Yoongi. - Meg kell találnunk a...

- Ó, az Isten szerelmére! Döntsetek végre! - parancsolt rájuk az őr. Nem tűnt idegesnek, de elég határozott volt.

- Legyen Budapest. Mi veszíteni valónk van? - szólalt meg Jin is.

- Fantasztikus! Akkor Budapest - bólintott Qawé.

- De hát még nem egyeztünk bele mindannyian! - akadékoskodott Suga.

Az őr csak legyintett. - Jó utat! - Nem csinált semmit, de Jungkookkal ekkor mégis forogni kezdett a világ. Már ismerős érzés volt. A következő pillanatban egy füves réten találta magát. 

___________________________

Hoseok nem csinált semmit. Csak állt ott, nekitámaszkodva annak a magányos fának, és bámulta a lábai előtt csordogáló patakot. Igazából senki nem csinált semmit. Suga ismét úgy döntött,  jó lenne még aznap felkutatni a következő jelet. Így amikor megérkeztek, közölte, hogy lelép.

- Jimin, jössz ve...? - kérdezte volna akkor Yoongi, de Jimin addigra már a közelben sem volt. Leült egy cserlye árnyékába magába fordulni, s azóta sem mozdult onnan.

- Én szeretnék menni - hallatta hirtelen Jungkook. Már egyikük sem lepődött meg annyira, ha hallották a hangját. Már nem is volt idegen ez a fiú, már nem is volt szokatlan. A barátjuk volt, a testvérük, a társuk. Mindannyian azok voltak.

- Jó - bólintott Yoongi. - Akkor... akkor menjünk. - Ezzel ketten elindultak a relytéjes város felé, mit látvanyosan egy folyó vágott ketté.

Hopie most sóhajtva nézett végig az ott maradt hyungokon. Mind letörten gubbasztottak valahol, távol egymástól. Megrázta a fejét. Ez így nem mehet tovább.

- Srácok! - kiáltotta el magát jó hangosan. - Segítség! Gyertek gyorsan ide! - Erre aztán mind a négyen felkapták a fejüket. Namjoon volt az első, aki odaért hozzá.

- Mi történt? - kérdezte a tekintetét kapkodva.

Hoseok elmosolyodott. - Semmi.

- Mi van? - horkant föl Jimin.

- Csak azt akartam, hogy ide gyertek - felelte.

- Miért nem mondtad csak simán, hogy jöjjünk ide? - kérdezte Taehyung kíváncsian.

- Mert így érdekesebb volt - vont vállat J-Hope. - Amúgy meg, tök izék vagytok. Mint akiktől elvették a cukrukat.

Jimin felnyögött, ahogy ismét letette magát a talajra. - Miért, milyennek kéne lennünk, hyung? Neked talán tetszett az, amit láttunk?

- Persze, hogy nem - vágta rá Hoseok, ahogy leült a fiú mellé. -De hé, ez csak a múlt volt. Már elmúlt, nincs okunk szomorkodni rajta. És amúgy meg, így legalább jobban megismertük egymást. Eddig úgy sem beszéltünk ezekről soha - mondta, ahogy átölelte a társa vállát. Jimin apró mosollyal az arcán nézett rá.

- J-Hope-nak igaza van - mondta Jin. - Eddig tényleg nem beszéltünk ezekről.

- Talán épp ideje - tette hozzá Taehyung. Ők is leültek köréjük a fűbe.

Aztán hosszú percekig nem szóltak semmit. Hopie olyan furcsán érezte magát, hogy felnevetett. - Na - hallatta. - Akkor beszéljünk már!

- Csak olyan nehéz - felelte Taehyung. Vele párhuzamosan Namjoon is megszólalt:

- Néha olyan bénának érzem magam - jelentette ki. Mindannyian felé fordultak. - Tudjátok, olyannak, aki semmihez sem ért, ronda és még beszélni sem tud normálisan - folytatta, miközben a fűszálakat tépkedte. Egyszer sem nézett fel. - És bár az intézményben, veletek sokkal jobban éreztem és érzem magam, ezek az érzések folyton újra előjönnek. Sokszor azt kívánom, bárcsak tudnám szeretni magam.

- Én szeretlek, Namjoon - felelte erre Jin.

- Én is - Taehyung.

- Mindenki szeret - mondta Jimin. Namjoon erre végre felpillantott rájuk.

- És szerintem aranyos, ahogy néha beszélsz - folytatta Seokjin, mire Nam egy hálás pillantást küldött felé.

Hoseoknak is meg kellett szólalnia: - És szerintünk szép vagy - közölte, a többiek meg azonnal helyeselni kezdtek. Namjoon valóban szép volt. A külseje sosem volt átlagos, de ez csak különlegessé tette. A kerek arca, a gödröcskéi, az egészen világosnak mondható barnás haja, minden olyan különleges volt rajta. Hopie nem is értette hogy tarthatja magát egy ilyen ember rondának.

Namjoon erre megint lehajtotta a fejét szégyenlősen, de Hoseok így is látta, hogy mosolyog. - Köszönöm - hallatta. - Tényleg.

- Jin, kérdezhetek tőled valamit? - Jimin volt az, aki hirtelen "témát" váltott.

- Persze - bólintott Jin, kissé talán meglepetten.

- Fáj? - Ennyit mondott, de így is mindannyian megértették.

Seokjin felpillantott az égre. A felhők néha-néha eltakarták a napot. - Minden nap. Minden éjszaka, de próbálok pozitív maradni. Ez tényleg csak az elmúlt múlt.

Hoseok teljesen átérezte. - Nekem is fáj.

- Pedig, az ember nem is gondolná - hallatta Taehyung. - Olyan boldognak tűnsz.

- Megígértem, hogy az leszek - válaszolta Hopie. - Ennyivel tartozom anyának. - Most az jutott eszébe, amikor az anyja halála után egyetlen csalátagja sem volt hajlandó magához venni, mivel bolondnak tartották. 
Bolondnak tartották Őt, és a megboldogult szüleit is. "Az egész család flúgos." Mondta az egyik rokon. Hoseok ezekben az időkben legszívesebben sírt és ordított volna, mégsem tette. Akkor is mosolygott amikor bevitték az intézetbe, és azóta folyamatosan. Már teljesen természetesnek tartja. Nem is nehéz.

- Örülök, hogy vagytok nekem - szólt egyszer csak Jimin, ismét. - Legtöbbször borzalmas ember vagyok, ti mégsem mondtatok le rólam soha, mint a szüleim.

J-Hope erre felelni akart valamit, ám ami történt, meggátolta benne. Jeges borzongás futott végig az egész testén, és egy szempillantás alatt hatalmába kerítette valamiféle izgatott, furcsa érzés: Tudta. Fogalma sem volt honnét, de tudta, hogy Jungkook-kal és Yoongival történt valami.

- Ti is érzitek, igaz? - kérdezte Taehyung. Rémült volt a hangja.

- Igen - válaszolt Namjoon, majd nyomban felállt. - Azonnal oda kell mennünk. - Nem mondott mást, elindult a folyó által kettészelt város irányába. A többiek kétségbeesetten kezdték követni.