Sound of mind // 14.

V megragadta Jungkook kezét, és kisegítette a csatornából - nem mintha magától nem tudott volna kimászni. Kifulladva rogyott le a talajra.

- Soha többet nem megyek a föld alá - közölte Taehyung.

- Igazából, most sem magadtól kerültél oda - jegyezte meg Jungkook, miközben leporolta a ruháját. Nem sokat segített az anyagon.

Taehyung körbevezette a tekintetét. Az ég kezdett sötétedni, esteledni, ők pedig egy kihalt utcácskában voltak. Meglehetősen szegény környéknek tűnt, még a házak faláról  is bomlott a festék. 
De legalább nem volt ott senki.

- Gyere - szólt egyszer csak Jungkook.

V meglepetten kapta felé az elkalandozó szemeit. - Hova?

- Akárhova, ahol a következő jel van - felelte.

Ennél nem is kellett több, Taehyungnak leesett a tantusz. Megérezte Jungkook gondolatát: - A többiek is oda fognak menni!

- Valószínűleg - biccentett a másik. - Elvégre, a kötelék fogalma szerint egyre jár az agyunk.

Taehyung bólintott. Hagyta, hogy Kook felsegítse, úgy, ahogy az előbb fordítva történt. Jungkook rámosolygott:

- Mehetünk?

- Persze - válaszolta. - De... - Aztán eszébe jutott valami, ám a barátja már el is indult. Azért kérdőn pillantott vissza rá. 
V megvakarta a fejét. Kicsit zavarban volt, a még fel sem tett kérdéstől - mégis megkérdezte: - Hogy vagy ilyen bátor, Jungkookie?

A másik fiú erre a homlokát ráncolta. - Hogy érted?

- Úgy... Ah, hát olyan... - Taehyung sosem volt a szavak embere. - Olyan határozott vagy! Olyan bátor. Na.

A társa erre csak elsomolyodott. - És nem nézted volna ki belőlem?

- Nem - vágta rá. Aztán a szájához kapta a tenyerét. - Vagyis... Ó, már! Nem úgy értettem.

Most Jungkook felnevetett. - Semmi baj. Tudom mire gondolsz, V. De már jól vagyok. Az első perctől kezdve, hogy megismertelek téged és a hyungokat, egyre inkább kezdem visszanyerni önmagam. Tudod, sosem volt igazi családom, és most mégis van. És akármi történhet, akármilyen akadályokkal kell szembenéznünk - tárta szét a kezét -, ezen már semmi sem változtathat. Nem vehetnek el tőlem titeket. Szóval, azt hiszem,  köszönöm - így fejezte be.

Taehyung egészen meghatódott. 
- Aww, Jungkookie - biggyesztette le az ajkait gyerekesen. - Olyan aranyos vagy - ezzel merő egyszerűséggel megborzolta a barátja haját.

- Hé! - horkant fel Kook. - Most már nem is vagyok határozott, hanem csak aranyos?

- Határozottan aranyos - vágta rá Taehyung. Aztán kitört belőle a röhögés. Ezt nem hagyhatta ki.

______________________

Jimin megmondta. Megmondta, hogy a hyungok isten bizony, hogy nem lesznek semmiféle erdőben. Ehhez képest, ők mégis ott voltak. A nagy semmiért.

- A faszom beléd, meg a hülye ötleteidbe, Namjoon! - Jimin közölte is. Ideges Jimin. - Két óránkba telt, hogy ideérjünk, és be is sötétedett! Olyan hülye vagy! - Megdobta egy faággal.

- Hé! Fej-e-e-ezd b-b-be! - És Namjoon már megint dadogott. Ő is ideges volt.

Sőt, Seokjin is. - Ezzel tényleg csak az időnket vesztegettük - jelentette ki.

Erre aztán Jimin csak mégjobban felháborodott. - Na, te csak meg se szólalj, Mr. "Lehethogynekivanigaza"! Te is hülye vagy!

- Mi van?!  Mindenki hülye, csak te nem? Menj a... - Jin megsértődött. Persze, hogy meg, gondolta Jimin, Ő csak ahhoz ért. 
- Nem ezt mondtam - vágta rá. - De ha már itt tartunk, nem én öltöztem hercegnőnek tizennégy éves koromig. - Azt sem tudta miért mondja, de kimondta. 

Seokjin arca mintha egyik pillanatról a másikra elsötétült volna.  - Az apám egy pszichopata volt, te érzéketlen barom! - kiáltotta. 

- Neked legalább volt apád! - Namjoon vágott közbe. Már nem is dadogott. Hadart. - Az én szüleim meghaltak, engem, meg mivel mindenki azt állította, hogy egy életképtelen senki vagyok, bedugtak az intézetbe!  - Talán még folytatta volna, ám Jimin félbeszakította:

- Téged csak mások neveztek életképtelen senkinek. Én úgy is kezeltem magam. Így éltem az életem!  - hallatta.

- Jimin, kussolj be! - szólt rá Jin 
indulatosan. - Neked mindened megvolt! Te csak simán hülye vagy! Ezért is nem értem, miért minket nevezel...

›› Egy vér, egy kötelék, egy bűn, egy cél. ‹‹ Ezt mondta a hang, megszakítva mindent. Aztán elhallgatott. Minden elhallgatott. Ők is elhallgattak.

Jimint mintha egy óriási arculcsapás érte volna. Itt veszekednek, és olyan dolgokat vágnak egymás fejéhez amilyet ezelőtt soha, ahelyett, hogy arra törekednének, hogy újra együtt legyen a csapat. Hogy megtalálják végre azt a közös célukat, hogy megbánják a közös bűnüket... Tudta, hogy a másik két fiú is ugyanezt érzi. Közös vér, közös kötelék. Nem kellettek nagy szavak.

- Sajnálom - csak ennyi. Jimin mondta. 

- Én is sajnálom - Namjoon volt a második.

- És én is - Jin.

Jimin nagyot sóhajtott, miközben lehunyta a szemét. Sírni akart, és mégsem tudott. Egyszerűen átölelte a két barátját, azok pedig viszonozták azt.

- Menjünk. Keressük meg a jelet - szólt halkan Namjoon. Ezzel a kijelentéssel végre mindannyian egyetértettek.