Sound of mind // 16/2

* Reményvesztett J-Hope ökölbe szorította a kezét, olyannyira, hogy a hegyes eszköz átszúrta a tenyere bőrét. Suga is érezte ezt, de hisz olyan jelentéktelennek tűnt.

- Tedd már meg - suttogta. *

Hoseok letérdelt mellé. 
Most. Yoongi csak a mostra tudott gonolni. Arra, hogy ez élete utolsó perce, arra, mennyi mindent tett Ő. Jót is, rosszat is. A földi életére, amit nem is kellett volna, hogy birtokoljon. Sosem tartozott ide. Aztán szüleire gondolt, akik lemondtak róla, és a barátaira. A barátaira, a testvéreire, a hyungjaira, akik itt maradhatnak, s teljesítik az álmát. 
Szorosan lehunyta a szemét. Egyszer csak megérezte, hogy emelkedik... De valami mégsem  volt rendjén: Tényleg emelkedett - nem csak lelke. Hoseok felemelte.

- Mit csinálsz, hyung? - nézett rá Suga értetlenül.

- A remény hal meg utoljára - felelte J-Hope. - Nem te. - Ezzel amilyen gyorsan csak tudott, futólépésekkel elindult a metróállomás lépcsője felé.

Suga a saját lábára pillantott: A tátongó sebből egyre csak folyt a vér. Teljesen átáztatta a nadrágját, beszínezte az Ő, és Hoseok kezét, végigcsöpögött a földön. Az egész teste zsibbadt.

- Hopie, el fogok vérezni - jegyezte meg erőtlenül, ahogy kiértek az utcára. Az éjszakai órákban nem volt annyi ember körülöttük, s mégis: Aki mellett csak elhaladtak, utánuk fordult. Nem segített, nem adott semmit, amivel leszoríthatták volna a sebet, nem. Csak megnézte őket, s ment tovább.

- Tartsd vissza! - vágta rá Hoseok.

- Ez nem olyan, mint a pisilés! Hogy tarthatnám vissza? - Miközben beszélt, érezte, ahogy minden ereje elhagyja. Szinte mozdulni sem bírt, az összes végtagja ólomsúlyúnk tűnt.

- Próbáld meg. Nem vagyunk messze. Tudom. - Ekkor épp befordultak egy sarkon - legalább is, mintha Suga így látta volna. Forgott körülötte a világ. - Ha odaérünk, az őr majd segít rajtad, akár lezárt a kapu, akár nem. Segítenie kell. - J-Hope most felnyögött. Megrogyott, s egy pillanatra majdnem meg is álltak, de mégsem: A fiú ment tovább. 
De hiszen szenved, emlékeztette magát Yoongi. Talán ugyanúgy szenved, mint én, csupán Ő nem vérzik, nem az Ő sebe.

Összeszorította a fogait. Minden változott. Életben kell maradnia. Csak így segíthet.

____________________________

Jungkook olyan mély levegőket vett, amilyeneket csak tudott. 
Már nem is érezte a fájdalmat, egyszerűen bénult volt.

- Mi történhetett? - kérdezte nyögve Jin. Ő viselte a legnehezebben.

- N-nem tudom. Ink-inább az a kérdés, nekünk m-mit kéne tennünk. Meg kéne keresnünk őket? B-biztos, h-hogy-hogy - itt Namjoon inkább abbahagyta a beszédet, egy kis időre. Túlságosan dadogott. Nyelt egyet. - Biztos, hogy nagyon nagy a baj - fejezte be.

Taehyung erre erősen megrázta a fejét. - Nem mehetünk sehova. Már jönnek. Ide tartanak. Ti nem érzitek? - Midenki elhallgatott. Jungkook megpróbált koncentrálni: Hoseokra gondolt, meg Yoongira, az arcukra, arra, mennyire megkedvelte őket az elmúlt napokban. Odakúszott a rövid sikátor végébe - oda, ahonnét jöttek. Nem bírt felállni. 
- Látsz valamit, Kook? - Jimin kérdezte. Kook igen, látott valamit: Az üres utcát. Közben hallotta a szórakozóhelyről kiszűrődő zenét, s érzékelte a halált. Tudta, hogy amit érez, csak a halál lehet. Mindjárt itt van, gondolta: S itt is volt. Ebben a pillanatban két halált pillantott meg közeledni feléjük - igen csak ismerősek voltak.

Jungkook nyomban elkiáltotta magát. - Gyorsan, az ajtót! Látom őket! Jönnek! - Be sem fejezte, Namjoon már ugrott is fel - illetve, biztos azt akarta tenni, csak hogy az összecsukló lábai miatt, inkább tápaszkodásnak tűnt a mozdulat.Odalépett a fekete bejárathoz, megérintette a jelet. És az kék fénnyel izott fel. Készen állt, hogy befogadja őket.

Eközben Jungkook, Jin, Jimin és Taehyung Yoongiék elé sietett. Fájdalmas volt minden lépés, halálszerű, de Kook ezt most mellékesnek tartotta. 
Hoseok teljesen elsápadva tartott feléjük: Jungkook már tudta, hogy nem Ő sérült meg. 
Jimin azonnal átvette Yoongit: Vér áztatta, s csukva volt a szeme. Kookie csak annyiból tudta, hogy a görög mitológiai alakok még nem vágták el az összes fonalát, hogy mindenki más talpon volt.

- Siess, hyung! - Taehyung hangja igen elcsuklónak tűnt.

Már a kapu felé tartottak, amikor homályosodni kezdett minden. Homályos volt Jungkook előtt a többi fiú alakja, homályos volt az ajtó, a fénylő jel... Ő pedig nehéz. Nehéz és könnyű egyszerre. Itt van. Az igazi halál is megérkezett, mégis, küzdött ellene. Mindannyian küzdöttek ellene. Még egy lépés, még egy. 
Már csak egy karnyújtásnyira volt a kapu. Egy karnyújtás, csak egy...

___________________________

Tompa volt minden. Yoongi tompán hallott, tompán látott. Tompán érzékelte a többi hyungot, Jimin karjait maga alatt, s tompán haladt előre. Szinte hívogatták. Hívogatta a megpihenés - hisz annyira fáradt volt. De nem hagyhatta. Még nem pihenhet. Tudta, hogy még ki kell tartania, harcolt, ellenállt... S hirtelen könnyebb lett. Könnyebb lett minden. Könnyebb lett a teste, a lelke, a fájdalma... Azt hitte meghalt. Meghalt, annyira meghalt - és nem halt meg. Mikor kinyitotta a szemeit sötétséget látott, majd világosságot, de nem a pokol sötétsége, s nem a menny világossága volt ez.

Egy gyönyörű alak lépett eléjük. Lehetett volna Isten, mégsem Ő volt: - Üdvözletem hetek hete - szólt csengő hangon. - Hena vagyok. Én őrzöm ezt a kaput.

__________________________

Taehyung teljesen kifulladva rogyott le a semmibe. Mély levegőt vett, mielőtt megszólalt volna. - Azt a kurva élet - még sosem beszélt így, ám most valahogy kiszaladtak a szavak. - Sikerült- hallatta.

- Sikerült, bizony. - Vágta rá az őr, aztán elmosolyodott, a világ legkellemesebb mosolyával.

Mind a heten Őt nézték. Már Yoongi is állt. Nem vérzett többé. 
Hena biccentett. - Földi sérülés - utalt Suga eltűnő sebére. - Itt nincs hatalma semmi földinek. - Kivételesen senki sem szakította félbe. Tovább beszélt. - Kiáltátok a próbát - mondta. - Szétszakítottunk benneteket, megfigyelvén, méltók vagytok e a visszafogadtatásra. Sok generáció itt bukott el. S nektek mégis sikerült. - Közelebb lépett hozzájuk. Széttárta a karját, mintha csak megakarná ölelni őket, de egy tapottat sem mozdult többet. - Megtaláltátok a helyes kaput - hallatta. - Hazatérhettek a több mint kétezer éve tartó száműzetésből. - Ebben a pillanatban mintha szél támadt volna - szél, mely felülről jön. V megemelte a tekintetét: Örvénylő, színes fényesség tátongott a fejük felett. 
- Készen álltok a hazatérésre,  hetek hete? - kérdezte Hena. - Készen álltok, hogy belépjetek saját világotokba, melynek neve Equa? Készen álltok magatok mögött hagyni minden emberi javat, és szenvedést? 

Taehyung épp teljes szívéből készült volna rávágni, hogy "igen", amikor Hoseok szólalt meg:

- Várjunk egy percet. - Mindannyian felé kapták a fejüket. Többnyire értetlenül, s rémülten. - Megfogadtam, hogy mielőtt elhagyom ezt az életet, az utolsó mondtaom egy vicc lesz - közölte.

Suga felvont szemöldökökkel meredt rá. - Komolyan, ezek u... - nem fejezte be. Úgy tűnt meggondolta magát: Visszafolytotta szavait, s inkább csak megrázta a fejét. - Halljuk azt viccet - sóhajtotta.

Hopie önelégedetten vigyorodott el. - Miért állítja le a zenét a migrénes DJ?

- Na miért? - kérdezte azonnal Jin, somolyogva.

- Gondolja, ne szólj szám, nem fáj fejem - vágta rá J-Hope, majd rögvest nyerítés szerű hahotázásba kezdett. Ahogy Taehyungnak leesett a poén, csatlakozott hozzá. Közben azért a szeme sarkából látta, hogy a többi hyung, de még az őr is elmosolyodik.