Sound of mind // 6.

Jungkook teljesen ki volt. Nem sejtette mennyi ideje lehettek talpon, csak annyit tudott, hogy már nagyon le akart ülni.

A Yoongi nevű fiú szerint, az a bizonyos kapu amit keresnek egy jellel van ellátva, mit ha meglátnak, tudni fogják, hogy jó helyen járnak. Ez minden. 
Szöul hatalmas városában mászkáltak össze-vissza, keresve valamit, amiről azt sem tudták mi az. Mind éhesek és szomjasak voltak már, ráadásul az sem segített a helyzeten, hogy a járókelő emberek mind megbámulták őket. Úgy tűnt, Taehyung volt az egyetlen, aki nem értette miért: - Mit néznek annyira rajtunk? - kérdezte egyszer csak. Jungkook belül elmosolyodott. V olyan aranyos és ártatlan.

Suga már kevésbé. - Szerinted?  Egyáltalán nincs semmi furcsa hét pizsamás srácban az utcán?

- Ráadásul, már nem azért, de én nem néznék tükörbe, elég szakadtnak tűnünk - tette hozzá Namjoon.

- Éhes vagyok - szólalt meg Seokjin is.

- Tudjuk Jin, de mit tehetnénk? Nincs pénzünk, soha nem is volt. Meg kell találnunk kaput -jelentette ki Yoongi.

- És akkor amúgy mi lesz? Mármint, ha megtaláljuk? - Most Jungkook kérdezett. Tényleg kíváncsi volt. Suga erre persze fura arckifejezéssel pillantott felé, amit Kook betudott annak, hogy eddig nem gyakran szólalt meg - minek beszéljen feleslegesen.

- Nem tudom- válaszolta végül. Jungkook sóhajtott. Biztató.

Ezek után még egy ideig bolyongtak, aztán úgy látszott, Jimin megelégelte a helyzetet. Megtorpant a téglafalú épület előtt, mi mellett épp elhaladtak volna, majd merő egyszerűséggel letette magát a földre. - Én feladom - hallatta. - Elegem van.

- Hé! Ne csináld ezt, Jimin - ingatta a fejét Yoongi.

- Haza akarok menni - felelte erre a másik.

- De hiszen oda megyünk!

Jimin fájdalmas mosollyal az arcán nézett fel Sugára. - Úgy értem, haza, az intézetbe. Miért kellett egyáltalán eljönnünk onnan?

- Igen - bólintott Jin. - Ott legalább kaptunk ételt.

- És amúgy is, már biztos keresnek minket - tette hozzá Hoseok.

- Ja, csak nem Szöulban.  Ahonnét jöttünk, egy kisváros.  Biztos nem jut eszükbe, hogy mi Yoongi idióta varázskönyvével átteleportáltuk magunkat az ország másik felébe - közölte Jimin. Passzív Jimin. Aztán megbanó Jimin ismét Sugára pillantott, s hozzátette: - Ne haragudj.

Yoongi felnyögött. - Srácok, ne mondjatok ilyeneket... - még folytatta volna, de ekkor mindenki legnagyobb meglepetésére Taehyung vette át tőle a szót.

- Csak a gyávák adják fel - jelentette ki V bosszúsan. - Vagy így akartok élni tovább? Egész eddig mindenkitől csak azt hallottuk, betegek vagyunk, bolondok! Lenéztek minket, úgy kezeltek mint egy buta gyereket.   Most itt vagyunk heten, itt van ez a könyv, és valahogyan ide kerültünk, szóval itt a bizonyíték is ennek az egésznek a valóságáról. Vagy nem akartok többek lenni? Nem akarjátok megtudni, valójában kik vagyunk mi, vagy honnan jöttünk? Tudom, hogy mind rühellitek az életetek, tudom,  hogy így van, mégis maradnátok, csak mert egy kis akadályba ütköztünk? - Így fejezte be. Jungkook döbbenten bámult rá. Mindenki döbbenten bámult rá.

Aztán Jimin felállt. Arca kifejezéstelen volt, csak a bal tenyerét tartotta határozottan előre. Jungkook először azt hitte, megakarja ütni V-t, de aztán ránézett a fiú kezére, s rájött, hogy valójában a tenyerét mutatja: A majdnem teljes kör alakú minta, minek tetejéből két nyíl húzódott lefelé, pont olyan volt, mintha beleégették volna a tenyerébe.

Feszült csendben pillantott egymásra a hét fiú. Mintha egymástól várnák a választ.

Jungkook volt az, aki először észrevette: A helyen, ahol korábban Jimin ült, ott izzott halvány vörös fénnyel ugyanaz a jel, mi a fiú tenyerén is látszott. Valószínűleg véletlen megérintette, s úgy került a bőrére.

Kook lassan letérdelt a mintázat elé. Tudta, hogy meg van.  Megtalálták a jelet.

Erős vonzást kezdett érezni, kívülről, s belülről is. Mintha csak ki akarnák tépni a szellemét, és bennakarnák tartani egyszerre. 
A többiek mind köré gyűltek.

Jungkook lehunyta a szemét, és amikor újra kinyitotta - akár a mesékben -, sötétség vette körül. Nem volt eleje, sem vége, alja, vagy teteje. Csak a vak sötétség.

- Hyungok! - hallotta meg egyszer csak Hoseok kétségbeesett hangját.

- Én itt vagyok - szólt valahonnan Jin. A többiek is jeleztek. Mind ott voltak. Közel egymáshoz, távol egymástól.

- Mi-i a fra-a-anc tör-örténik most? - tette fel a kérdést dadogva Namjoon.

Mintha csak erre várt volna, ebben pillanatban vakító fény gyúlt. Nem olyan átlagos fény volt ez, színe meghatározhatatlan, füst szerű. Nem tartott sokáig, két másodpercnél nem tovább, s mikor kihunyt, mintha csak felkapcsolták volna a lámpákat. Illetve, továbbra is fekete sötétség uralkodott mindenhol, de Jungkook ekkor már látta a többi hat fiút. Pár méterre álltak csak egymástól. Mind összezavarodottan kapkodták a fejüket.

- Üdvözletem - szólt egyszeriben valaki a hátuk mögül. Jungkook rémülten vett fordulatot. 
Egy alacsony, félhosszú hajú nő állt mögöttük. Nem is, inkább egy férfi. Nem lehetett meghatározni - úgy, ahogy a bőre színét sem. Hol olyan fehérnek tűnt, mint a friss hó, hol inkább barnának, de kék is derengett benne, meg szürke. Ezek ellenére mégis emberinek tűnt. Egyszerűen, letisztultan emberinek.

- Ki maga? - tette fel a kérdést Yoongi.

Az ember erre előrébb lépett, így már Kook azt is tökéletesen láthatta, milyen szép, ovális arca és hideg-zölden izzó szeme van. Elnevette magát. - Buta kérdéseid vannak, Min Yoon Gi. Gondolod nem árulnám el a nevem?  - hangja egyszerre tűnt magasnak és mélynek. - Xylon vagyok. Én őrzöm ezt a kaput.

Yoonginak felcsillant a szeme. - Akkor valóban megtaláltuk? Megtaláltuk a kaput?

- Az egyiket, legalább is - felelte Xylon. - Eddig az előző generációnak is sikerült eljutnia. Mondjátok csak, mi az a barátság? - kérdezte hirtelen.

- Hogy? - hökkent meg Jimin.

- Na, beszélgessünk kicsit - ült le Xylon. Leült a semmibe. - Válaszoljatok bátran. Mi az a barátság? - noszogatta őket.

V vállat vont, s leült mellé a semmibe. - Egy érzés - felelte.

Jungkook furcsán nézett össze a többiekkel, de azért mindannyian letették magukat körben.

- Az az érzés, amikor tudjuk, hogy feltétel nélkül számíthatunk a másikra - szólalt meg Namjoon. Már nem dadogott.

- Nagyon jó - bólintott Xylon. - Na és, mi a szerelem?

- Barátság - felelte pár másodperc elteltével Taehyung.

Xylon meglepetten pillantott rá. - Így van - helyeselt. - Honnét tudtad? Eddig még soha senki nem találta el.

V erre ismét csak vállat vont.

- És azt tudjátok e, mi az összetarzozás? - tette fel az újabb kérdést.

- Amikor két ember össze van kötve? - kérdezett vissza Hoseok. 
- Hogyne. Lasszós kötéllel, vagy hogy gondolod? - vonta fel a szemöldökét cinikusan a kapu őre. Olyan egyszerű és hétköznapi mozdulat volt ez,  Jungkook mégis meghökkent rajta.

Senki nem felelt ezek után. Senki nem tudta a választ.

- Egy magasabb érzés, mint a barátság - folytatta aztán Xylon. - Az az érzés, amikor alá, fölé és mellé vagy rendelve a másiknak. Szereted, a legkülönfélébb szeretettel, és kötődsz hozzá - magyarázta. - Ti is ilyenek vagytok. Összetartoztok - tette hozzá.

Jungkook a fejét vakarta. - Nem értem - mondta. Tényleg nem értette. Hogy is tartozhatna Ő össze ezekkel a fiúkkal, akiket alig pár napja ismer?

- Persze, hogy nem érted, Jeon Jeong Guk - hallatta Xylon. - Túlságosan elemberesedtetek az évszázadok alatt, az emberek pedig nem érthetik ezt. A világban, ahonnét származtok nem létezik barátság, szerelem, vagy gyűlölölet. Az ott élők egyetlen érzést táplálnak egymás iránt; az összetartozást.

- Mindenki összetartozik mindenkivel? - kérdezte ámulva Jin.

- Persze, hogy nem - vágta rá a kapu őre. - Négy, nyolc, vagy tizenkettő személyt köt a kötelék egymáshoz, születésük kezdetétől.

- De hát, mi csak heten vagyunk - jegyezte meg J-Hope.

Xylon rápillantott, s óvatos félmosolyra húzta a száját. Választ nem hallatott.

- Hogy értetted azt, hogy "elemberesedtünk"? - szólalt meg egy idő után Yoongi.

- Úgy, ahogy mondtam - felelte Xylon. - Nézzetek rám, aztán nézzetek magatokra. Egy helyről származunk, mégsem hasonlítotok rám. A folyamatos újászületés alatt a testetek felvette ennek a világnak a formáját. Fiúk vagytok. A mi világunkban nincsenek nemek.

- Nincsenek nemek? - lepődött meg Jin.

- Nincs szükségünk ilyen elkülönítésre. Nem egymásközt, felelőtlenül sokasodunk, mint az emberek. Mikor egy kötelék elpusztul - mert hogy kik összetartoznak, egyszerre halnak el -, a teremtő küld közénk újakat.

- Ismeritek a teremtőt? - kérdezte Namjoon döbbenten.

- Nem vagyunk olyan tudatlanok, mint az emberek - válaszolta. - De most már elég a kérdésekből. Térjünk a tárgyra!

- Igen, szerintem is - bólintott Suga. - Megtaláltuk a kaput. Akkor most hazamehetünk a világba, amiről beszéltél?

Xylon elkuncogta magát. - Min Yoon Gi, és az Ő buta kérdései. Ez a kapu le van zárva.

Yoonginak összefutottak a szemöldökei. - Hogy érted?

- Innét nem tudlak hazaküldeni titeket - mondta. - Mikor száműzve lettetek, egyetlen kaput hagytak csupán nyitva, hogy mindenképpen csak együtt tudjatok visszatérni. Ez nem az a kapu.

- Mi van? - kiáltotta felháborodottan Jimin. Legszívesebben Jungkook is hasonlóképpen tett volna.  - Akkor meg mi a francért ide juttatott minket az az átkozott könyv?

- Nektek kell megtalálnotok a hazavezető utat - felelte Xylon. - És bár én vissza nem juttathatlak, át tudlak küldeni titeket a következő kapu városába. Ezenkívül, kárpótlásul teljesítem egy kérésetek. Bármit kívánhattok.

Jungkook kérdőn fordult a hyungok felé - mert hogy hyungok voltak ők, már biztosan tudta.

- Gyorsan kívánjatok, lemegy a nap - sürgette őket a kapu őre. Irónikus volt. Itt mégis milyen nap menne le, és hova?

- Még mindig éhes vagyok - nyögte ki végül Jin, egyfajta utalásul.

Namjoonnak erre mintha felvillant volna valami az agyában. - Azt kérjük, hogy soha többé ne legyünk éhesek vagy szomjasak, amíg itt vagyunk a Földön! - ejtette ki, mielőtt bárki más megszólalhatott volna.

Xylon elmosolyodott. - Bölcs kívánság. Legyen. Most pedig, ha megbocsájtatok, még sok dolgom van. Remélem lesz még szerencsém hozzátok - ezzel úgy, ahogy jött, szikrázva eltűnt.

Ismét sötétség ölelte körbe a fiúkat. Aztán meg világosság. 
S ismét egy réten találták magukat.