Sound of mind // 9.

Taehyung szinte rá sem eszmélt, máris egy új képet látott maga előtt. Tényleg olyan volt, mintha álmodna. A saját gondolatai teljesen eltompultak: Nem is gondolkodott, csak figyelt - az elméjével.

Most egy másik fiút látott, nem lehetett több tizenháromnál. Válla csontos, arca beesett volt, trikója lógott rajta, s úgy tűnt,  épp nagyon ideges: "Hagyjál már! Nem érted meg, hogy nem fogom megenni azt a szart?" Ordította a  vele szemben álló nőnek. 
"Jimin, nem teheted ezt! Azonnal ülj vissza az asztalhoz, és edd meg az ebédet!" Kiáltotta a nő.
"Nem! Utálsz, anya? Azt akarod, hogy elhízzak?" Ezzel Jimin beszaladt a ház egyik szobájába. Az anyja meg utána: "Jimin! Jimin, nem csinálhatod megint ezt!" Dörömbölt az orra előtt bevágott ajtón. Tehetetlennek és kétségbeesettnek tűnt. Nekidöntötte a homlokát a nyílászárónak. "Én ezt nem bírom." Suttogta. Nos, efelől V-nek sem volt kétsége. Ha bírta volna, Jimin valószínűleg még most is az otthonában élne.

Villám gyorsan változott minden. A következő kép egy általános iskola folyosója volt: Egy gyerekkel volt elfoglalva az összes többi. "A-a-add visz-vissza m-m-most!" Szólt a fiú a társainak, kik látszólag nagyon jól szórakoztak azon, hogy elvették az egyik könyvét. 
"Á, nyugi Rap Monster. Csak megnézem." Mondta egy másik srác, s elkezdte hangosan felolvasni a könyv címét: "Minden napra egy idegen szó." Elnevette magát, ahogy a körülötte állók is. "Minek tanulsz új szavakat Rap Monster, ha ki sem tudod mondani őket?" Ezzel fogta, s kidobta a kötetet a kukába. 
Megint változott a helyszín, ám Taehyung még mindig a kicsi Namjoont látta maga előtt. Pontosabban őt, és a holt részeg anyját. V tudta, hogy Namjoon azért került az intézetbe, mert az egyetlen ember, aki nevelte - az édesanyja - meghalt autóbalesetben, ittas vezetés miatt. Sőt, V azt is tudta, hogy a nő miért ivott: Namjoon apja még azelőtt elhagyta őket, hogy a fiú megszületett...

Ez mind olyan szomorú, Tae mégsem érzett semmit - nem volt rá képes. Csak hagyta, hogy újabb esemény terelődjön lelki szemei elé:

Egy kórház szobában feküdt egy fiatal asszony. Mellette egy kisfiú fogta a kezét. "Én reményem." Mondta a nő mosolyogva. "Ígérd meg, hogy azután is ilyen maradsz, hogy én elmentem."
"Nem tudom, hogy sikerülni fog e, anya." Válaszolta a kisfiú, Hoseok. Az anyja megsimította az arcát. "Apád halála után is sikerült. Csak próbáld meg, kérlek." Hoseoknak folytak a könnyei, de azért bólintott. "Rendben." 

A következő, amit V látott egy férfi és egy nő volt, ahogy egy ismerős alakkal beszélgetnek, egy ugyancsak ismerős helyen. Hoe nővér volt az az ismerős alak, és az intézet az az ismerős hely. "Igen, teljesen határozottan állítjuk, hogy a fiunk bolond." Ezt mondta a férfi. 
"Eddig is furcsán viselkedett, de mióta megtalálta a padláson azt a mesekönyvet, folyamatosan azt hangoztatja, hogy Ő egy másik helyről jött, és, hogy meg kell találnia a másik hat társát. Amikor egyedül van, mindig magában beszél." Tette hozzá a felesége.
"Nos rendben, hozzák el, a pszichiátereink majd megvizsgálják." Felelte Hoe nővér. "Ha bizonyos lesz, hogy Min Yoongi valóban beteg, elküldjük maguknak a lemondó nyilatkozatot, Ő pedig azonnali hatállyal beköltözhet az intézményünkbe."

Nem volt idő semmire, a kép rögtön elmosódott a három emberrel együtt. 

Most Taehyung Jungkookot látta.  Igen, rögtön tudta, hogy Ő az - a látomás pár hetes sem volt. A fiú képe hamar eltűnt V elől, helyette egy feldúlt házra nyílt rálátása: A szőnyegen egy idős hölgy feküdt, s leszúrt holttestéből folyt a vér. (Mivel V tudta, hogy Jungkook-ot nem a saját szülei nevelték, gyanította, hogy a nagymamája lehetett az a nő.) Két férfi állt mellette. "Hova tűnt a fiú?" Kérdezte az egyik. "A főnök kicsinál minket, ha nem visszük el neki. Mióta meglátta az utcán, folyamatosan rá csorgatja a nyálát."
"Biztos itt van valahol." Felelte a másik. Elindultak a lakásban. Minden helységbe benéztek, minden szekrénybe, minden asztal alá... És mivel ez nem egy szép mese, hamar megtalálták Jungkookot. Vérfagyasztó sikítás tört elő a fiúból, de szinte azonnal elfojtották. Az egyik férfi befogta a száját, könnyedén felkapta, s kivitte a kocsihoz mely a ház előtt parkolt. 
A következő helyszín egy mocskos pince volt: Ott ült Jungkook, keze az egyik csőhöz volt kötözve. Reszketett. A róla leszaggatott ruhákat csak félig-meddig tudta magára kapni, mikor újra bezárták, a hely pedig igen hűvös volt, de mégsem a hidegtől reszketett annyira. Hanem az emlékeitől. 
Egyszer csak sziréna szó hallatszott. Rendőrök jöttek.  Talán, hogy megmentsék őt, de Taehyung tudta, hogy Jungkooknak már úgyis mindegy. Elkéstek.

Amit V utoljára látott, nem volt új számára: Saját maga tűnt fel előtte. 
A tizenkét éves Taehyung a mosdóban bőgött. Tisztán emlékezett erre. Azért sírt, mert mindenki azt mondta rá, "fura". Egy kis fura alien kölyök, semmi több. Nos, akkor nem is érezte magát többnek. 
Kopogtattak a fürdőszoba ajtaján. "Taehyung." Az anyja szólt. "Taehyung, engedj be, beszéljük meg!"
Tae duzzogva felállt, s ajtót nyitott. "Nem akarok elmenni!" Így köszöntötte az anyját. 
A nő letérdelt elé, s letörölte a könnyeit. "Nem érted, szívem." Mondta. "Az a hely egy jó hely. Ott olyan emberek vannak, mint te. Soha többé nem különböztetnének meg senkitől." "Tényleg?" Kérdezte V ámulva. "Soha?"
Az anyja rámosolygott. "Így van. Úgy hallom több korodbeli fiú is lakik már ott. Velük jól kifogsz jönni, megígérem." Taehyung erre az ígéretre is tisztán emlékezett, sőt a napra is, mikor a szülei elvitték az intézetbe. Utána soha többet nem látta őket. 
Máig zavaros neki ez az egész. Utál emlékezni rá, mert egyszerűen nem tudja. Nem tudja eldönteni, hogy az anyja és az apja ezzel valóban jót akartak e neki, vagy csak szabadulni akartak tőle...

Nem volt több kép. V-vel forogni kezdett a világ, forogni kezdett a sötétség. Émelyítő volt, s egyben olyan, mint amikor az ember feljön a víz alól. Lassan ismét teljesen a saját gondolatai lengték körbe, és ugyanilyen lassan kezdte ismét érezni a teljes fizikai valóját. 
Mikor kinyitott a szemét, újra ott ült a semmiben, körben, a hyungokkal.