The Autistic // 10.

Jungkook az elmúlt percekben úgy hetvenszer próbálta elérni Taehyungot telefonon, de folyton csak az üzenetrögzítő jelentkezett. Kalapált az agya és a szíve; fogalma sem volt, mi történhetett a barátjával, az ő Taetae-ével. Egyre inkább rémségesnél rémségesebb dolgok felé fordultak a gondolatai, ahogy ott ült a buszon, türelmetlenül hívogatva a barátját újra és újra - és továbbra is semmi.

A fiú ismét megnyitotta Taehyung sms-ét; a helymeghatározás szerint a Washington tó környékéről küldte az üzenetet. Jungkook remélte, hogy ez azt jelenti, otthonról.

Ahogy leszállt - nem, inkább leugrott - a járműről, azonnal a kis, kék-fehér házhoz rohant. Zárva volt az ajtó. A lakás üresnek tűnt, amint Kook benézett az ablakon, és ahogy megkerülve az épületet,  átugorva a kerítést belopódzott a hátsó kertbe, megállapította, hogy az is pont olyan kihalt.

Nem tudta, mi tévő legyen. Tele volt adrenalinnal, az agya kattogott. Ismét a ház elé szaladt; eszébe jutott a nap, amikor Taehyunggal először sétáltak a tó partján, és ő élvezettel mosolygott a társán, ahogy az minden hétköznapi dologra rácsodálkozott. 
A szép emléktől összeszorult a gyomra. - Taehyung! - kiáltotta most, miközben a saját fejében kutatott; az imént említett nap Tae mutatott neki egy bokros-bozótos kis eldugott helyet. Azóta többször voltak már ott, és tisztán rémlett neki, mit mondott Taehyung a kis rejtekhelyről:

- Rajtam és anyán kívül senki sem ismeri. Én találtam, még pár évvel ezelőtt. Tök jó, nem? - A szavak felidézésétől Junagkooknak eszébe jutott Taehyung csodálatos,  kedélyes mosolya, de szerencséjére hamar el tudta hessegetni a képet.

Ismét futásnak eredt. Csak remélte, hogy Taehyung elbújt a rejtekhelyen, és onnét küldte neki az sms-t is - mindenesetre nem ordibált tovább, hátha ezzel esetleg csak valami rosszat tesz.

Rettenetesen kifulladt, mire elért a tó partjától pár méterre fekvő nagy bozótosig: Jól emlékezett rá. Kívülről a hely egy rakás gaznak tűnt, de valójában a bokrok kör alakban nőttek, és középen jó pár méteres, sima talaj húzódott.

Jungkooknak hangosan, s gyorsan dobogott a szíve. Kék pólóját szinte teljesen átizzadta, haja pedig csapzottan tapadt homlokára. 
Nagyon halkan lopódzott közelebb. A zöld növények közt rengeteg méh zümmögött, és bár rühhellte a rovarokat, nem tágított: Halkan lépdelte át a cserlyéket ott, ahol gyérebben álltak - majd hirtelen megdermedt. Hangokat hallott. 
Nem tudta kivenni, pontosan kiét, és mit mondhattak, de minden bizonyára emberi hangok voltak. A szíve méghevesebben vert. Óvatosan beljebb haladt, majd mikor már szinte elfogytak előle a bokrok, leggugolt a növényzet mögé, s onnen lesett ki.

Sokáig nem vett észre semmit - mivel helyzetéből nem tudta belátni, az amúgy nem túl nagy tisztást - , s a hangok is elnémultak. Kezdte azt hinni, az imént csupán képzelődött - mikor ismét megütötte a fülét:

- Nem, nem, semmi baj. Semmi baj - ismerős, női hang volt. Kook próbált nyújtózkodni, de továbbra sem pillanthatta meg, ki beszél, habár már jól tudta. - Semmi baj, Taehyung, drágám.

Ekkor felcsillantak a fiú szemei. Egyszerre hihetetlen megkönnyebbülés kerítetette hatalmába, meg a siker élménye, hogy azonnal tudta, hol keresse a barátját. Már szaladt is volna ki a növényzet mögül - de Taehyung anyja tovább beszélt.

- Nem a te hibád, igaz? Nem a te hibád, hogy nem tudsz meggyógyulni. - Mintha sírt volna. - Nem. Ez az orvos hibája. És persze apádé, amiért ilyen nyomorék családja volt. Nem véletlenül távolítottam el őket az útból. Az ő hibájuk, hogy ilyen lettél. Ilyen...fogyatékos. - Jungkookban megfagyott a vér. Ezt valóban Youra mondta volna? Azt hitte, álmodik.

- De talán az én hibám is... Nem kellett volna hozzámennem apádhoz... - folytatta a nő. Sóhajtott. - Az egész... Miután elváltunk, az egész életemet annak szenteltem, hogy meggyógyulj. Hogy a fiam ne legyen beteg. Olyan önzetlen voltam! Olyan önzetlen... - valósággal zokogott, bár Jungkook ezt már inkább találta ijesztőnek, mint szánni valónak. - De te! Te nem tettél érte semmit! Sosem akartál meggyógyulni, és, ahogy ma mondta az a hülye, már nem is fogsz! Gyűlöllek! - Már ordított, s Kook hangos csattanást hallot. Pofonvágta Taehyungot. - Rég megkellett volna szabadulnom tőled, de nem, én bíztam benne, hogy meggyógyulsz! Valódi anyád voltam, és mi a hála? Semmi! Idehoztad azt az idóta fiút is, olyan vak vagy! Csak meg akarja dugni azt az ártatlan seggedet, te észlény! Remélem nem gondoltad komolyan, hogy valóban szeret téged? Még arra sem vagy képes, hogy sipítozás nélkül végignézz egy reklámot! Arról nem is beszélve, hogy az az a barom majdnem rájött, hogy vertelek kiskorodban, te kis gyagyás! - Kook (talán a fülében lüktető vértől és a döbbenettől) nem hallotta Taehyung hangját, de bizonyára mondott valamit, hiszen Youra felkacagott. - Naná, hogy én voltam! A puhány apád sosem lett volna rá képes, hogy megregulázzon. Még erre sem emlkékszel?

Újabb csattanás hallatszott.  Kook rettenetesen rosszul lett, hányni akart, elsüllyedni, és felébredni ebből a rossz álomból. Youra szavai késként hatoltak a tüdejébe, és elállták légvétele útját, és, bár kevésen múlt, hogy a sokktól nem ájult el, de talpon maradt, hogy előkaphassa a mobilját, és bepötyöghesse az üzenetet az utolsó reményének.