The Autistic // 12.

Jungkook az előtte lévő fehér falat bámulta. Ruháit nem cserélte át; koszosnak és hanyagnak éreztemagát, karikás szemei pedig égtek a fáradságtól, de túlságosan lefoglalta az agya kattogása, hogy bármit is tegyen. 
Miután a rendőrök elvitték Yourát, Taehyungot kórházba szállították kivizsgálni - az enyhe sérülései ellenére is -, miközben persze a nyomozók jó alaposan kifaggatták a történtekről. Jungkooknak esélye sem volt szót váltalni vele; szóval most csak várt.

- Drágám. - Az anyja érintette meg egyszer csak a vállát. - Leülhetek?

- Ez egy kórház, anya. Nem én mondom meg, hova ülhetsz.

A nő aprót sóhajtott, ám nem felelt. Jungkook ránézett: Sötét szemeiben a saját, megvistelt arcát látta tükröződni - inkább elkapta a tekintetét, s az anyját kezdte méregetni.

- Nagyon vékony vagy - állapította meg. Valóban; a nő még az eddigieknél is soványabbnak tűnt. Kook ezt most nem annyira a mániákus fogyókúrájának, inkább az elmúlt napok stresszeinek, és a kettejük közt kialakult rossz kapcsolat hatásának tudta be. Maró bűntudat hasított belé.

- Sajnálom, Jungkook - hallatta az anyja halkan, de őszintén. - Azt, amiket mondtam Taehyungról. És apád is sajnálja.

- Ő hol van most? - kérdezte a fiú.

- A rendőrökkel beszél az épület előtt.

- Miért nem engem hallgatnak ki? Én ott voltam, ő nem.

A nő erre nem válaszolt, de nem is volt szükséges. Jungkook tudta, hogy őt azért nem veszik figyelembe, mert még gyerek - és a gyerekeket ugyebár, sosem veszik komolyan.

- Köszönöm, hogy ilyen gyorsan odaértetek - mondta inkább.

- Ez természetes, Jungkook. Mikor küldted az üzenetet, rettenetesen megrémültem. Ha valami bajod esne, én... - elcsuklott a hangja. A fiú arra gondolt, hogy ez már a második filmbe illő szituáció a nap folyamán. Talán az egész élete csak egy film.

- Semmi baj, anya. Nekem nincs semmi bajom, viszont Taehyung...

- Tudom - vágott közbe. - Junkook, az, hogy rögtön Taehyung keresésére indultál, és mondhatni az életedet kockáztattad miatta, megmutatta, hogy valóban szereted őt.

Kook aprót bólintott, végig az anyja szemébe nézve.

- Amikor elszöktél, úgy hagytad a laptopod. Láttam a legutóbbi keresésed - folytatta az asszony.

- Ó... - Kissé megdöbbent. Ebbe bele sem gondolt.

- Utána olvastam ezeknek. Nem is gondoltam, hogy ennyiféle...beállítottság létezik.

- Elég, anya - szakította félbe. - Nem számít.

- Tudom - mosolyodott el a nő meglehetősen keserűen, Jungkook legnagyobb meglepetésére. - Fiam, nagyon sokat gondolkodtam...gondolkodtunk. Azt hiszem, igazságtalanok voltunk veled szemben. Talán csak féltékenységgel töltött el, hogy ennyi időt és energiát fordítasz valaki másra, és ilyen boldog vagy mellette, miközben mi ezt soha nem tudtuk neked megadni a sok munka, és minden egyéb bensőség miatt. Pedig te ennél sokkal fontosabb vagy számunkra. Nem ismerem jól ezt a fiút, de azt most már biztosan tudom, hogy Taehyungnak borzalmas, szétesett családja van. Nem akarom, hogy a miénk is így járjon. - Az utolsó szavakat már szinte suttogva mondta ki. Folyamatosan a kezeit tördelte, s mindvégig előre bámult; Kooknak eszébe jutott, hogy talán az anyjától örökölte önkifejezés képtelenségét. - Másrészt megijedtünk a tényektől. Mondjuk ki: Bár nem tudom pontosan mit érzel iránta, de egy valami biztos; szerelmes vagy egy fiúba. Tudod, a mi korunkban ez még nem... - Hirtelen elharapta a mondata végét. Mintha egyszerre csak vissza akarná szívni a szavakat, megrázta a fejét. - De már nem számít. Szeretünk, Jungkook. Nem számít semmi - hallatta.

A fiú szemeit egy pillanatra lehunyva mosolygott vissza hálásan. - Köszönöm, anya. Én is szeretlek titeket. - Képtelen volt ennél többet mondani.

- Akkor... hazajössz, ugye?

- Persze - ezzel átölelte az anyját. Könnyei szinte kicsordultak a boldog pillanat hatására, s arra gondolt, történjék akármi, ő is ugyanúgy szereti a szüleit; az embereket, akik minden ellenére feltétlen szeretetet, otthont, és biztonságot nyújtanak, és nyújtottak neki mindig is.

- Elnézést! - Mindketten felkapták a fejüket, s elválltak egymástól a hang hallatára. Egy fekete bőrű ápolónő állt előttük. - A fiú, Taehyung azt szeretné, ha bemennél hozzá - intézte a szavait Jungkooknak.

Az anyja mégegyszer megsimította a vállát, Kook pedig bólintva felállt.

Halkan, s óvatosan nyitott be a szobába, ahol a barátja volt. 
Taehyung az ágya sarkában ült, hátát a falnak vetve, érkezésére pedig felkapta a fejét. Jungkooknak rögtön deja vu érzése támadt.

- Tae - lépett közelebb, az ajtót becsukva maga után. A másik fiú nem reagált semmit. - Hogy vagy?

Taehyung nagyot sóhajtott. Lila foltok voltak az arcán ott, ahol Youra megütötte, és szája kissé felrepedt, ám Jungkook ugyanolyan bájosnak, gyönyörűnek, s csodálatosnak találta őt - ha nem jobban, mint máskor. Ezenkívül mérhetetlen fájdalom gyúlt a szívében iránta.

- Már jobban vagyok - felelte kis idő múlva az autista fiú. - A bozótosban teljesen lefagytam. Nem tudtam mozdulni, sem beszélni. Szörnyű volt.

Jungkook tudta, hogy Taehyungnak valójában pánikrohama volt, csupán nem a megszokottféleképpen tört ki belőle - de hát érthető. A helyzet sem volt a megszokott.

- Nagyon sajnálom, ami veled történt, Taehyung - szólt. - Azt ígértem, soha, senki nem fog bántani téged, mégis megszegtem az ígéretem. Borzasztóan sajnálom - hajtotta le a fejét.

- Nyugi. - Taehyung ennyit hallatott. Egyáltalán nem illett a helyzethez ez a szó, s talán pont emiatt lett kissé nyugodtabb Jungkook. Az ő Taehyungja még mindig önmaga.

- Tudom, hogy fáj, és talán mindig is fájni fog - felelte Kook. - De a szavamat adom, hogy mostantól valóban, és örökké vigyázok rád.

Taehyung ismét a szituációhoz nem illően, elkuncogta magát. - Nagyon romi vagy.

Erre Kook is elmosolyodott. - Hol fogsz most élni? - kérdezte komolyabban.

- A rendőr bácsik azt mondták, a gyámhivatal értesíteni fogja apámat.

- Értem - bólintott nehézkesen a fiú.

- De nem hagyom, hogy elvigyenek innen. Veled akarok maradni.

- Én is veled, Taehyung. Figyu, minden rendben lesz, ok? Tudod, ma valaki azt mondta nekem, mi irányítjuk az életünket. Hogy vannak nehéz pillanatok, de ez rendben van, és tovább kell lépni rajtuk, mert minden okkal történik - magyarázta, mire a társa közbeszólt.

- Jungkook. Hagyd abba. Nem akarok többé a mára gondolni.

- Jól van - törődött bele. Úgy tűnt, Taehyung nem úgy dolgozza fel az eseményeket, ahogy ő - mindenesetre így vagy úgy, de mindent meg fog tenni, hogy a barátja boldog legyen.

- Gyere ide - mondta a társa, ahogy felé nyújtotta a kezét, Jungkook pedig megfogta azt, s letérdelt elé a kórházi ágyra. Taehyung szorosan magához szorította őt.

Jungkook el sem akarta engedni többé, ahogy viszonozta az ölelést. A szívéből kiindulva, villámlásszerűen terjedt szét a testében valami boldogsághoz hasonló érzés. Egy csöppet távolabb húzodott Taehyungtól, hogy a szemeibe nézhessen.

- Megcsókolhatlak? - kérdezte, s bár ez volt a legnagyobb vágya, hajlandó lett volna elfojtani, Taehyung kedvéért.

De Tae bólintott; Kook habozás nélkül nyomta ajkait az ő, kissé sebes ajkainak. Érezte, ahogy az idegeik szinte összeforrnak, ahogy ők összeforrnak. Taehyung hosszú pillái csiklandozták az arcát, s a sebfertőtlenítő illata a fiú bőrén egyenesen Jungkook elméjebe hatolt, hogy soha el ne felejthesse. 
Rájött, hogy az a boldogsághoz hasonló érzés a bensőjében, valóban a boldogság. Mert akármi is történt korábban, ott, abban pillanatban, ahogy Taehyungot csókolta, igenis nagyon boldog volt.