The Autistic // 4.

A következő éjszakán Jungkook mosolyogva aludt el. 
Taehyungról álmodott, meg egy csodálatos, arany és vörös színekben pompázó tájról.

- Jó reggelt, fiam. - Mikor szombat reggel, ébredés után elsomfordált a konyháig, az anyja köszöntése fogadta.

- Jó reggelt. Apa?

- Túlórázik - felelte a nő. Az étkező asztalnál ült, és a reggeli kávéját szürcsölgette, a telefonja társaságában.

Jungkook sóhajtott. Igazából nem lepődött meg a válszon.

- Reggeliztél, anya? - kérdezte inkább.

- Azt csinálom - felelte, és bizonyítékul megemelte a bögréjét.

Kook a fejét rázta. - Azzal nem laksz jól. Csinálok rántottát.

- Én nem kérek, köszönöm.

A fiú megtorpant a tűzhely előtt. Régóta mániája volt az anyjának a fogyókúra, meg a kalóriák számlálása. Pedig, Jungkook szerint fantasztikusan szép édesanyja volt: Mindig elegánsan öltözködött, fekete haját általában kontyban hordta, szemüvege pedig sugallta az intelligenciáját. Az a pár kiló "felesleg", nem csúfított rajta semmit. Csak a nő ezt sosem értette meg.

- Én nem sokára elmegyek - váltott témát inkább Jungkook. Nem akart vitát.

- Tudom. Tegnap este mondtad - mosolyodott el az asszony. - Nagyon aranyos tőled, hogy foglalkozol azzal a beteg fiúval.

- Nem beteg - ingatta a fejét Kook. - Csak más.

- Az autizmus egy genetikai betegség, drágám - közölte az anyja. - És ez nem az én negatívumom, ez így van.

A fiú megforgatta a szemeit, miközben beleütötte a serpenyőbe a tojásokat. Szerette és tisztelte az anyját, de - habár ezt sosem mondta volna ki - rühellte, amikor elkezdett okoskodni.

Miután minden reggeli készületével végzett, lebattyogott a panel épület lépcsőházában, és ismét buszra szállt.

Már nem félt bekopogni sem az égkék meg fehér házba. Sejtette, hogy ugyanaz a kedves, mosolygós hölgy fog neki ajtót nyitni, mint előző nap.

Taehyungot ismét a szobájában találta: Háttal ült neki, és egy nagy, fehér vászonra festett épp. 
Világos pólója alatt válla íve kecsesnek, és nagyon törékenynek tűnt.

Jungkook érkezésére megfordult a gurulós székén. - Szia - mosolygott rá közvetlenül. Kook nem hitte volna, de úgy tűnt Taehyung egyik napról a másikra nagyon jól alkalmazkodott, és teljesen természetesnek vette ezt a gesztust.

- Szia - viszonozta a mosolyát. - Mit csinálsz?

Taehyung erre felfelé mutott a kezében tartott ecsettel, a tetőablak felé. Pár felhő igen érdekes szögben takarta félig a napot odakint.

- Az eget fested? - kérdezte.

Taehyung bólintott, és félregurult, hogy Kook jobban láthassa a vásznat. Még nem volt kész a munka, de így is lenyűgözte; az autista fiú nagyon karakteresen dolgozott - finom vonalakkal és élénk színekkel.

- Gyönyörű - jelentette ki. - De miért nem mész ki a kertbe? Onnét talán sokkal jobban beláthatnád az egész égboltot. - Rögtön megbánta, ahogy ezt elhamarkodottan kimondta. - Persze nem akarok kötözködni, nem úgy értem, bocsáss meg - tette hozzá gyorsan.

Taehyung értetlenül pislogott rá. - Nem haragszom. Tényleg kimehetnék. Jössz te is?

- Persze - somolygott kedvesen, megkönnyebbülve. - Segítek kivinni az állványt.

Miután Jungkook gondosan lecipekedett - megkímélve Taehyungot az emelgetéstől -, megállapította, hogy az igényes házhoz még igényesebb hátsóudvar tarztozik; nem túl nagy, de bimbódzó virágokkal, és cserjékkel teli. A friss, márciusi fű tökéltesen zöldnek tűnt. A levegő még hűvös volt - Seattlben amúgy sem szokott nagy meleg lenni soha -, szóval a pulcsi természetesen elkelt.

Leültek a nyitott terasz fonott, bélelt székeire, és Taehyung azonnal, szótlanul elkezdett festeni. 
Jungkook nem bánta. Szívesen nézte a a fiút; szépsége egyáltalán nem tűnt emberinek, ahogy ott ült mellette festékes kezekkel, miközben arcán és haján a táncolt a ragyogó napfény.

- Szeretem a tavaszt - szólalt meg egy idő után Taehyung.

- Én is szeretem - felelte a másik. - A kedvenc évszakom.

- Nekem is. - Befejezett a munkáját vizslatta. - Nem jó - jelentette ki.

- Miért? Szerintem nagyon szép - hajolt közelebb Jungkook.

Társa a fejét ingatta, amitől tincsei ide-oda csapkodtak. - Üres - ennyit mondott.

A vásznon nagy kékség uralkodott, felül pár felhővel, meg a fényes nappal.

Jungkook vállat vont. - Ilyen az ég.

Taehyung morcosan rázta a fejét továbbra is. Fogait összeszorította, és ujjaival egyre gyorsabban dobolt combján.

Kook kissé merémült. - Fess valamit a közepére - javasolta gyorsan. - Egy madarat, egy magas fát, vagy egy repülőt, vagy...

- Téged! - kapta fel a fejét hirtelen.

- Engem? - csodálkozott Jungkook. - Miért?

- Mert az úgy jó - felelte  egyszerűen. Kérlelően nézett a társára, azokkal a nagy, sötét szemeivel. Kook bármit megadott volna neki, akármilyen hülyeség is.

- Jól van - bólintott. - Hova üljek?

- Oda - biccentett Taehyung kissé átlósan, maga elé.

Jungkook odahúzta a székét, és leült rá. - Most maradjak így? - kérdezte tapasztalat hiányában, ám az autista fiú többet nem szólt. Nekiállt dolgozni. Néha ránézett Jungkookra; a tekintete teljességgel megváltozott. Sokkal komolyabbnak, és szenvedélyesebbnek tűnt, ahogy festett. Mint egy igazi művészé.

Kook nem is próbált hozzászólni, bár be kellett vallania magának, fél óra egyhelyben ülés után már kezdett zsibbadni a feneke. 
Szerencsére már nem kellett sok idő: Mikor Taehyung lerakta a festőeszközeit, sokkal elégedettebbnek látszott.

- Kész - hallatta, s Kook felé fordította az állványt.

A fiú letaglózva meredt a műre. 
Ő volt a képen, és mégsem: A srác, aki visszanézett rá, szinte ragyogott. Minden apró vonása, és bőrhibája tökéletesen meg volt örökítve, viszont az egész olyan szikrázó, meleg színekkel átitatott mestermű volt, hogy szóhoz sem tudott jutni. A haja és a szeme gyönyőrűen fénylett - egyáltalán nem emlékeztették Kookot a saját, fakó, barna színeire. 

- Ez...ez lenyűgöző - nyögte ki végül. - Sokkal szebb, mint amilyen én vagyok.

Taehyung erre összehúzta a szemöldökeit. Rápillantott a művére, majd Jungkookra. - Nem igaz - hallatta majd. Úgy tűnt, egyáltalán nem érti, miért mond ilyet.

- Fiúk! - hallatszott ekkor mögölü Taehyung anyjának a hangja.

Mindketten felé fordultak.

- Kész az ebéd - jelentette ki a nő. 
- Ó, én...én azt hiszem, akkor megyek is - pattant fel Jungkook a helyéről.

Youra és Taehyung is rá kapta most a szemét.

- Reméltem, hogy maradsz ebédre - mondta a nő lágyan.

Taehyung megfogta Jungkook kezét. - Ne menj el - kérte.

Kooknak gyorsabban kezdett verni a szíve az érintéstől.  A hideg is kissé kirázta, mégis,  kellemes érzés kerítette hatalmába.

- Rendben - bólintott.

Miközben bementek a házba, még látta, ahogy Taehyung anyja vet egy kifejezéstelen pillantást a fia festményére. Kook nem tudta, mit gondolhatott a nő.

Az étkező egy külön kis tiszta helyiség volt. Jungkooknak ez elsőre furának tűnt, hiszen megszokta, hogy otthon mindig a konyhában étkeznek. 
Az asztalon három tányér sült hal, és burgonya gőzölgött.

- Remélem nem baj, hogy nem készültem levessel - hallatta a nő, ahogy helyet foglaltak. - Megszokás. Taehyung sajnos nem eszik meg semmiféle folyékony, vagy kocsonyás ételt.

Kooknak ekkor eszébe jutott, amit az autisták étkezési szokásairól olvasott: Hogy általában nagyon válogatósak, és gyakran léphet fel náluk evészavar. Remélte azért, hogy Taehyungnak ilyen gondja nincs.

Miután megebédeltek, Jungkook még egy idedig nem ment haza: Taehyung mindenképpen meg akarta mutatni neki az Xbox-át. Kook persze nem igazán értett az ilyen játékokhoz, de azért örömmel játszott a fiúval.

Délután kettő óra körül aztán elköszönt (bűntudatot érzett, hogy egész nap nincs otthon, mikor az anyja meg igen), de megígérte, hogy másnap is eljön. 
Gondtalanul boldognak érezte magát, ahogy rámosolygott Taehyungra, aztán kilépett a házból.