The Autistic // 8.

Az idő esőre állt, és a szél is meglehetősen hidegen fújt. 
Ahogy sétált az utcán, egyetlen hátizsákkal a vállán, Jungkook igen elveszettnek érezte magát. 
Mintha minden összedőlt volna körülötte, vagy valami ilyesmi - képtelen volt pozitívan gondolkodni.

Megállt egy buszmegállóban. Tudta, hogy ha Taehyunghoz akar menni, meg kell nyugodnia - nem ijesztheti meg a fiút. 
Lehunyt szemekkel sóhajtott.

Mikor abban a bizonyos ismerős utcában leszállt a kivételesen nem annyira tömött autóbuszról, már valósággal tombolt a vihar. Pillanatok alatt zúdult meg az eső, az egyébként már zöld fákat pedig majd kicsavarta a szél. 
Jungkookot rázta a hideg, ahogy a hűvös cseppek a bőréhez értek, és alig bírt megmaradni a lábán.

Kétségbeesetten kopogtatott a kék ház ajtaján, ahogy odaért. 

***

- Jungkook, felkéne hívnod a szüleidet - akadékoskodott Taehyung anyja, ahogy a srác kezébe nyomott egy bögre forró teát.

Kook megmondta, hogy nincs semmi baja, és igazán nem kell kiszolgáni, de azért elfogadta az italt. Megrázta a fejét. - Nem akarom.

- De hát, pontosan mi történt? - kérdezte a nő, ahogy leült mellé a piros kanapéra.

Jungkook belekortyolt a teába. Taehyung a nagy fotelben ülve vizslatta őt, rémült tekintettel, és kissé távolságtartóan. Hogy mondhatta volna el az igazat?

- Veszekedtünk - felelte végül kurtán.

Youra hátrasimította hosszú, ősz szálakkal kevert, barna haját. - Értem. Itt bármikor szívesen látunk, Jungkook.

- Köszönöm.

- Azt hiszem, most inkább hagylak titeket. - A nő lassan felállt. Elég szánakozóan, és jelentőségteljesen nézett Jungkookra, ahogy elhagyta a helyiséget. A fiú torkában kisebb gombóc keletkezett.

- Szomorú vagy? - szólt ekkor hozzá Taehyung, monoton hangon.

Kook felé fordította a tekintetét. - Nem. Nincs semmi baj - mosolyodott el. Nem kellett nagyon erőltetnie; Taehyungot látván rögtön jobb kedvre derült.

Az autista fiú odasétált hozzá, és letérdelt az anyja korábbi helyére. Rásomolygott Jungkookra, s egészen közel hajolt hozzá, majd sötét pilláit leeresztve nyomott puszit barátja orra hegyére.

Kook most hangosan felnevetett, ahogy magához szorította Taehyungot. - Játsszunk valamit - suttogta neki.

- Oké. - Tae arrébb húzódott. - Játsszunk activitit. Az tök jó.

Jungkooknak olyan mindegy volt. - Rendben - bólintott, és megvárta, amíg barátja előkeresi a társasjátékot a szobájából.

***

- Ez egy ilyen...izé...tudod, ilyen... Ah, én mutogatni, vagy rajzolni akarok! - Taehyung durcásan összefonta maga előtt a karjait. Most először húzott "körülírás" kártyát, és úgy tűnt, nem igazán van megelégedve a ténnyel, hogy beszélnie kell.

Jungkook szemét összehúzva mosolygott rá. - Semmi baj. Próbáld meg elmondani.

- De nem tudom!

- Ne mondj ilyet. Igenis megtudod tenni. Csak gondolj arra a dologra, ami a lapon van, és mondd ki a gondolataidat azzal kapcsolatban.

Az autista fiú látszólag elmerengett. Újra a kártyára nézett, majd fel. - Ez egy ilyen... van egy markolója - zárta le hirtelen.

Kook elröhögte magát. - Markoló gép?

- Igen! - Bólogatott hevesen. - Te jössz.

Jungkook szórakozottan nyúlt a pakliért - amikor hirtelsn megcsörrent a telefonja a nadrágzsebében: Tudta, hogy a szülei kereseik. Felvette a készüléket. Nem akarta, hogy az anyja és az apja aggódjon érte, vagy valami szörnyűre gondoljanak - bár haragudott rájuk, ezt képtelen lett volna megtenni velük. 

- Szia, anya - szólt bele a  mobilba.

- Jungkook?! Hol a fenében vagy? Komolyan, képes voltál megszökni? - hallatszott a nő már-már kissé hisztérikus hangja.

- Csak azért beszélek veled, mert nem akarom, hogy rosszra gondolj - szólt a fiú. - Jól vagyok, de nem fogok hazamenni.

- Micsoda?! Jungkook, hol vagy? Taehyungnál?

- Igen - vallotta be. - És elrángathatsz innen, küldheted apát is, nem érdekel. Ha kell, újra és újra el fogok szökni otthonról, ameddig csak nem vagytok hajlandóak legalább megpróbálni megérteni - hadarta, hirtelen felindulásból.

- Borzasztóan viselkedsz, fiam - ejtette ki az anyja, olyan rideg és halk idegességgel, amit Kook még sosem hallott tőle. Mielőtt a nő folytathatta volna, kinyomta a telfont.

Aztán Taehyung (ismét) rémült tekintetével találta szembe magát. Teljesen úgy tűnt, hogy a fiú mondani akar neki valamit, de képtelen rá. Elkezdett levegő után kapkodni, és az ujjai egyre csak jártak, Jungkook pedig a pillnat tört része alatt teljesen lefagyott. 
Már megint megtörténik.

Kétségbeesetten kiáltott Youra után.

***

- 1944 őszén a Szovjetunió... - Kooknak el sem jutott a tudatáig, hogy épp történelem órán ül.

Az éjjel alig aludt valamit. Taehyungot nagyon nehéz volt megnyugtatni, ezért az anyja úgy döntött mára kiveszi a suliból, és inkább elviszi homeopatához - ami, mint kiderült, olyan pszichológiával foglalkozó orvost jelent, aki leginkább természetes gyógymódokkal foglalkzik. 
Jungkook viszont, persze eljött az iskolába, és nem meglepő; szörnyen érezte magát. Még sosem volt ennyire magányos, mint most: Ott ült egyedül egy rakat olyasvalaki közt, akik megvetették, a szülei meg szintén megvetették, nem volt otthona, és az egyetlen ember, aki boldogságot okoz neki, miatta kapott pánikrohamot. S bár Youra azt mondta, szívesen látja, Kook mégis kellemetlenül érezte magát, hogy csak úgy betolakodott a házába.

Nem tudta, hova mehetne, vagy mit kéne tennie. Teljesen kétségbeesett. 
Egész éjjel a tettein és a szavain gondolkodott: Vajon jól cselekedett? Biztosan nem, hiszen megbántotta a szüleit - de hát, akkor mit kellett volna tennie? 
Nem bírt az emberek szemébe nézni. Úgy érezte, mintha mindenki tudná mit tett - hogy visszabeszélt, és megszökött otthonról.

Forgott vele a világ, egyhelytében ülve. Kiszáradt a torka, az újra és újra előtörő gondolatai pedig folytogatták. Biztos volt benne, hogy ha nem kéretőzik ki a mosdóba, rögtön elájul.

Hevesen dobogó szívvel dőlt neki az iskolai szekrénysornak. Nem volt magánál, a feje majd felrobbant - úgy vélte, a túl sok dologtól, ami benne van. Hasonló érzések lehetnek Taehyung kirohanásai is, gondolta, aztán leült a folyosón elhelyezett egyik padra. 
A tenyerébe temette az arcát.

Nem tudta, mennyi ideig lehetett ebben a pózban - lehunyt szemekkel belemerülve a nyugtató sötétségbe -,  de egyszer csak valaki szólt hozzá: Egy magas fiú ült le mellé.