The Autistic // 9.

- Valami gond van?

Jungkook felkapta a fejét a mély hang hallatán. Nem akarta, hogy bárki is ilyen állapotban lássa, de ahogy a mellette ülő fiúra pillantott, már mindegy volt: A srác őt nézte fekete, kerekített szemüvege mögül. Húzott, sötét szemei a sajátjára emlékeztették Kookot.

- Nincs - nyögte ki.

A szemüveges srác erre gyanakvóan elvigyorodott, mitől arcán kétoldalt megjelentek a bemélyedései, amit egyesek előszeretettel hívtak volna "gödrőcskének" - Jungkook sosem értette miért.

- Jeongguk, ugye? - kérdezte.

Kook bólintott. Általában rühellte, ha így nevezték - hiszen, amikor így hívják, valahogy mindig szemrehányás, vagy megvetés ütközik ki az emberek hangjában - de a mellette ülőjében nem volt semmi.

- Én Namjoon vagyok - folytatta. - Kim Namjoon. Én is Koreából származok - tette hozzá.

- Tudom - hallatta Jungkook. Látta már Namjoont az iskolában, s már rég az emlékezetébe véste, hogy Taehyungon kívül is van a helyen még - ahogy Cheng mondaná - "fajtársa", aki sokkal előbb itt volt, mint ő (hogy pontosítsunk, épp végzős). Az ember valamiért nem felejti el az ilyesmit egykönnyen.

Namjoon most kifejezéstelenül bámult rá; valahogy úgy, ahogy Taehyung szokott, és mégsem. Az ő tekintetében valami megmagyarázhatatlan felsőbbrendűség, és intelligencia tükröződött, mégis, még a kifehérített hajával sem tűnt beképzeltnek, ahogy ott ült.

- Mindenki arról beszél, hogy az autista fiúval jársz - mondta egyszerűen.

- Milyen meglepő - mormogta Kook. Már azt sem tudta, sírjon, vagy nevessen az ilyenek hallatán. 

- Nem tudom, mennyi igaz belőle - folytatta Namjoon -, de igazából nem lényeg, és nem értem, miért csámcsognak ezen, mert mindenesetre én most csak azt látom, hogy itt ülsz a folyosón az első óra közepén, és pont olyan fejet vágsz, mint aki mindjárt elhányja magát. Mi bajod van?

Jungkook élesen fújta ki a levegőt, és a homlokát ráncolta. Tudta, és értékelte,  hogy a fiú csak segíteni akar neki, mégis valami egészen kellemetlen érzés kerítette hatalmába, ahogy Namjoon kimondta a szánalmas igazságot.

- Valóban tudni akarod? - kérdezte, mire a társa csak vállat vonva bólintott. Jungkook a  szomszédos falra szegezte a szemeit (így mindig is könnyebb volt beszélnie). - A bajom; minden - közölte aztán. - Utálom, hogy utálják Taehyungot,  utálom, hogy utálnak engem, és utálom, hogy senki nem ért meg (még én sem magamat). Szeretem Taehyungot, de nem egyszerűen szerelmes vagyok belé; úgy értem, tényleg szeretem, és ezt senki sem fogja fel, a szüleim is megvetnek miatta. Pedig azt hittem, a huszonegyedik században már nem akarnak lelőni azért, amiért nem vagy hetero (merthogy a net szerint demiszexuális vagyok, vagy mi), de úgy látszik tévedtem, vagy, legalábbis a 
non-rasszizmus talán csak az "egészséges" fiúkig terjed ki.
Eddig azt is utáltam, hogy képtelen vagyok visszaszólni akárkinek is, de most, hogy összevesztem a szüleimmel már azt bánom, hogy kinyitottam a szám. Össze vagyok zavarodva, és utálok mindent, úgy, ahogy a minden utál engem - fejezte be végül kifulladva a monológját. Minden egyes szó után mintha terhek estek le volna a szívéről; jól esett neki, hogy kimondhatta végre ezeket, és megszűnt a fejében a gondolatainak nyomása, másrészt most félt Namjoon reakciójától.

A társa ismét eresztett egy apró mosolyt - Jungkook nem értette, miért. Semmi vidám nem volt a szituációban.

- Szóval te is ilyen túlgondoló művész vagy - hallatta.

Kook erre vágott egy grimaszt. - Most gúnyolódsz rajtam?

- Egyáltalán nem - felelte Namjoon szórakozottan. - Egy nagyon jó...barátom is hasonlóan vélekedik, mint te. Figyelj - hajolt közelebb - tényleg gáz helyzetben vagy, de nem elég gázban ahhoz, hogy siránkozz és sajnáld magad ahelyett, hogy tennél valamit.

- De hát mit tehetnék? - tette fel a kérdést elhalóan.

- Mindent, amit helyesnek gondolsz.

- De nem tudom, mi a helyes.

- Engednéd, hogy befejezzem? - pirított rá Namjoon. - Először rakj rendet a fejedben. Nem gáz, ha visszaszóltál a szüleidnek, és megvédted magad. Tedd meg ismét, csak higgadtabban. Mutasd be nekik Taehyungot.

- Kizárt - vágta rá Kook. - Féltem tőlük Taet.

Namjoon megvonta a vállát. - Ez csak egy javaslat. Mint mondtam, tedd azt, amit valóban helyesnek gonolsz. Ha azt tartod helyesnek,  próbáld megbékíteni a szüleidet. Ha nem sikerül, te mindent megtettél, és nem benned van a hiba. Ugyanez a helyzet bármilyen szituációban, bárkivel. Tégy meg mindent a célért, de ha a másik fél így sem enged, egyszerűen lépj tovább. Olyan emberekkel legyél, akik megértenek, akik mellett jól érzed magad, és akiket szeretsz. És ne gondold túl, mert ez valójában egy egyszerű dolog. Vannak fájalmas pillanatok az életben, de ez rendben van, és tovább kell lépni rajtuk. A te életed, te irányítod, és te alakítod, milyen irányba haladjon.

Most Jungkook nézett kifejezéstelen arccal - de csak azért, mert nem tudta, hogyan reagáljon. Namjoon szavai hirtelenek voltak, ugyanakkor egyre csak kapargatták Kook agyának felszínét, mintha valami döbbenetes igazságot hallott volna az imént.

De nem volt rá ideje, hogy feldolgozza. Megrezzent a nadrágzsebében a telefonja (megszokta, hogy mindig ott tartja), ő pedig, ahogy elolvasta az érkezett üzenetet, úgy érezte a szívverése brutálisan felgyorsul és kihagy egyszerre. Nem foglalkozott többé Namjoonnal: Egyszerűen úgy ahogy volt, kirohant az iskola épületéből.

"Segúts:::tae" - állt az elgépelt sms-ben.