The Autistic // epilógus

120617 
Seatteli Wings Tehetséggondozó Középiskola

Jungkook az iskola utolsó napján a folyosón álldogált. Szokás szerint Taehyungot várta, hogy végre kijöjjön a rajzteremből, és hazamehessenek:A fiú valamiért ezen a napon különösen sokat időzött még ott óra után - de Jungkook nem szólt neki. Sosem szólt.

A szekrényének támaszkodva nézett ki a fejéből, mikor az osztálytársai elmentek előtte. Cheng, Ruben, meg Dannel szokatlanul visszafogottnak tűntek az utóbbi időkben; jobban mondva, miután megtudták, mi történt Taehyung családjában. Egyszerre valahogy az egész iskola toleránsabb kezdett lenni kettejükkel - az egész környéken elterjedt a történet (nem meglepően, igen különböző változatokban). Bár, a diákok és tanárok különös kedvességében, vagy épp véleményt nem nyilvánító csendjében Jungkook épp ellenkező, nem-csendje is szerepet játszott: Kook többé nem érzett gátlást kinyitni a száját, ha saját maga, egy fontos ügy, vagy legfőkképpen, Taehyung védelméről volt szó. Ha valaki esetleg mégis megpróbált az autista fiúba kötni, Jungkook azonnal ugrott. Egyrészt talán a történtek, és a fiú túlzott féltése miatt, másrészről viszont igenis élvezte a dolgot. Nem tudta, pontosan mi hozta ki belőle a változást - a szülei, Taehyung, ő, a pszichopata Yourával való beszélgetés, vagy Namjoon szavai -, mindenesetre nem érezte többé a kötelet, ami eddig visszatartotta a szavait, vagy olykor a cselekedeteit. Rájött, hogy ami fontos neki, azt nem lehet az ostoba félelem, vagy hasonlók miatt cserbenhagyni, a rosszakarókkal pedig valójában a világ legfeleslegesebb dolga foglalkozni.

Nyílt a szemben lévő terem ajtaja, s Taehyung csupa festékfoltos pólóval lépett ki rajta. Lágy arcán őszinte mosoly virított, bár Kook már észrevette, hogy az ártatlan gyerekesség valahogy fokozottan eltűnt róla az utóbbi hónapokban. Az autista fiú apja a lehető legkellemesebb csalódás volt, mikor odaköltözött Taehyung és Youra egykori kis, kék és fehér házába, ám a férfin látszott, hogy bár mindent megtenne az újonnan visszakapott fiáért, nem egészen tudja kezelni az ő különlegességét. Ebbe beletartoznak természetesen Taehyung a szokásosnál gyakoribb hangulatingadozásai, és pánikrohamai; A fiú próbálta elfelejteni az anyjával való szörnyűségeket, de a tényeken, a múlton, és az autistákra jellemző szorongáson sajnos nem lehetett változtatni. És ezt egyedül Jungkook tudta.

- Min dolgoztál eddig? - kérdezte most Kook, beépített vidámsággal a hangjában.

Taehyung egy festő vásznat tartva maga előtt, lépett lelkesen közelebb, és szinte a barátja arcába nyomta a frissen mázolt művét.

Kook hátrahőkölt. - Hé, szerintem nem nézne ki túl jól az orrom nyoma a vásznon - jegyezte meg, miközben szemeit a munkára vezette - közhelyesen szólva, még a szava is elállt.

- Egy hete, minden rajz órán ezt csináltam - mondta Tae.

Jungkooknak majdhogynem könnyek homályosították el a tekintetét. A képen egy pár héttel ezelőtti fotót örökített meg az autista fiú: Ő, az apja, Kook, és a szülei Taehyungék kertjében ülve sütögettek. Az összejövetel Jungkook ötlete volt - így akarta csökkenteni Tae napok óta tartó, ismét előtörő rosszkedvét. Boldog volt akkor, hogy megtudta szervezni a dolgot, és kellő győzködés után, még a filmekkel mindig elfoglalt apja is szakított időt az eseményre.

- Ez fantasztikus - hallatta most. Nem tudta nem visszafogni a mosolyát, ahogy a csupa szeretetet tükröző kép bal sarkában elolvsta az apró feliratot: 
Family, xx K.T

- Tudom, köszi - vigyorgott Taehyung. - Kirakom a szobámba.

- Okés - nevetett fel Kook. - Mehetünk?

- Aha. Átjössz?

- Át - bólintott, miközben elindultak az üres folyosón. Már szinte mindenki hazament, hogy elkezdhesse élvezni vakációt.

- És hallgatunk majd K-poppot? - nézett rá Tae őszintén, miközben szabad, festékes kezével megfogta társa kezét.

Jungkook ismét elkuncogta magát. - Persze.

Mikor előre ment, kinyitni az ajtót Taehyungnak, hogy az könnyedén kiférjen a festményével - amit az istenért sem adott volna át neki -, egyszer csak egy ismerős alakot pillantott meg a gimnázium bejárata előtt.

Namjoon egy csinos, világos hajú lánnyal beszélgetett épp, de az érkezésükre mindketten felkapták a fejüket.

- Sziasztok - köszönt Kook elsőként.

Namjoon gödröcskéit megvillantva mosolygott rá. Az omminózis tavaszi délelőtt óta ugyan nem sokat beszélgettek egymással, Kook mégis mindig szerettel, és hálával tekintett az idősebb fiúra, aki talán már el is felejtette az egykori szóváltásukat.

- Sziasztok - köszönt mégis a srác. 
Taehyung eközben érdeklődve figyelte a két embert - továbbra is nehezen viselte az idegeneket.

- Ő itt Jannet, a barátnőm - folytatta Namjoon, az illedelmesen bólintó lány felé biccentve.

- Örvendek - mosolyodott el Jannet is, miközben Kook szemeibe nézett.

Csupán a pillanat tört részét töltötte ki, amíg a fiú is visszanézett rá - s Taehyung némaságára való tekintettel már fordultak is el, hogy udvariasan tovahaladjanak - ám volt valami érdekes Jannet tekintetében, ami még pár percig kecsegtette Kook agyát - miértek híján persze hamar elengedte  a gondolatot.

Fejét rázva, Tae ujjait átkulcsolva sétáltak tovább, a buszmegálló felé.