The rapist // 1.

Jungkook csak némán bámulja az előtte magasodó, fehér falra akasztott festményt: A végtelen, kék óceánt ábrázolja, néhány egyszerű halászhajóval a víz felszínén. Felvillan a fiúnak egy homályos kép egy üres, lepukkant fürdőszobáról, melyet csupán két meztelen test összecsapódásainak hangja tölt be, a víz csobogása a háttérben, s az egyik személy hangos zokogása.
Jungkook minden erejével azon van, hogy emlékezzen, ám akárhogy próbálkozik, nem jut eszébe semmi más. Megfeszül az állkapcsa; valamit össze szeretne törni, de tudja, nem teheti meg, s amúgy sem lenne képes rá - arra is alig van ereje, hogy megragadja saját tolószékének kerekeit, s arrébb küzdje magát.

Három hónapja egy ismeretlen intézetben; fogalma sincs, miért, és hogyan került ide. Csak annyit mondtak el neki az orvosok, hogy fejbe lőtte magát. Valószínűleg az okát már ők sem sejtik, Jungkookot pedig minden nap egyre jobban marja a kérdés: Vajon miért tette ezt magával? Tudja, ki ő, és arra is emlékszik, hogy az anyjára nem számíthat, s ő törvénytelenül bár, de tizenhat éves korától egyedül élt, vagy a barátainál. Fel tudja idézni a kiskori emlékeit, sőt, szinte minden lényeges dolgot, ami az utóbbi években történt vele. De az elmúlt hónapok teljesen kiestek. Ha próbál visszatekinteni, olyan, mintha a sötétben tapogatózna. Olykor felvillannak neki halvány képek, jelenetek, ám ennél többet nem tud kihozni magából. Nincsen internetes hozzáférése, de ha lenne sem tudná, hol, vagy melyik virtuális platformon érdemes keresgetnie; minden név, minden arc eltűnt az emlékeiből. Kívül-belül bénult, s talán ezt a legnehezebb feldolgoznia: Sosem volt ő olyan személy, akinek segítségre lenne szüksége, mindig a saját feje után ment, magára volt utalva - most pedig arra is alig képes, hogy egyedül lezuhanyozzon.

- Na, egy kis nyugtató torna? Ki szeretne velem tartani? - A sport ruhába öltözött, ragyogó mosolyú szőke nő úgy sétál be az épület aulájába, mintha csak rugóból lenne a teste. Néhány ott tartózkodó beteg köré sereglik, hogy részt vehessenek az reggeli, üdítő tornán. A hölgynek megakad a tekintete Jungkookon. Hívogató mosollyal szólítja meg: - Jeongguk?

A fiú csupán egy lesajnáló pillantást villant a nő felé. - Maga ugye csak viccel? Ember, egy kibaszott tolószékben ülök.

- Ú, vigyázz a szádra, drágám - feleli a nő, továbbra is levakarhatatlan vigyorral a képén. - Persze, hogy csak vicceltem. Menj, fess valami szépet a többiekkel - biccent a pár méterrel arrébb ülő, alkotó csoport felé.

Jungkook megforgatja a szemeit. - Attól, hogy mosolyogva mondja, még mindig bunkóságnak számít, ha viccet csinál belőlem.

- Bogárkám, a testi fogyatékosságod nem a mi hatáskörünk, szóval, azt hiszem, ezen nyugodtan gúnyolódhatok. Nem tenném, csakhogy a múltkor a kis incidensünk folyamán eléggé felhúztál, és úgy érzem, muszáj visszaadnom - kacsint vidáman, felidézve a pár nappal ezelőtti estet, amikor is Jungkook nagy unalma közepette, heccből megnyomta a tűzjelzőt a hölgy által tartott terápiás foglalkozás kellős közepén.

- Kurva anyád, vén tyúk - motyogja most az orra alatt a fiú, tudván, hogy semmi jó nem származna abból, ha ezt hangosan kimondaná. Inkább visszafordul a fal felé, s az intézet felfüggesztett leírását kezdi olvasgatni jobb dolga híján.

„Szöuli Pszichiártriai gyógyintézet
• intézményünk pszichésen beteg személyek részere nyújt szakképzett segítséget 
• csupán gyógyítható, mentális betegségekkel foglalkozunk, mint például a depresszió vagy a bipoláris zavar..."

A fiú akárhányszor végigfutott ezeken a sorokon, sosem tudta megérteni; ő mégis hogy fér ebbe bele? A tény, hogy meg akarta magát ölni, nem jelenti azt, hogy mentálisan beteg. Lehet, estében pont az öngyilkosság volt a legésszerűbb megoldás - mindenesetre, nem tudja, és itt senki más sem, szóval kizárt, hogy jogosan legyen bezárva ide. Egyáltalán ki döntötte ezt el? Az anyja? Nem találkozott vele vagy' másfél éve, mióta a drogos palija kirakta Jungkook szűrét. Másnak nincs felelőssége a fiú iránt, egyik rokonával sem tartja a kapcsolatot; akkor mégis ki döntötte el, hogy neki itt kell sínylődnie hónapokig? Mondjuk, ha jobban belegondol, nem is volt ez olyan nagy szívás; az sokkal nagyobb lett volna, ha emlékek nélkül, mozgáskorlátozottan kell visszacsöppennie a külvilágba egy öngyilkossági kísérlet után. Itt legalább gondoskodnak róla, van hol aludnia, és kap enni is.

Hirtelen le kell hunynia a pilláit: Ismét emlékképek törnek fel az agyában, s a bevillanó látomástól egészen megfájdul a feje. Egy homályos alak üvöltözi a nevét; valószínűleg egy férfi, vagy egy fiú, hiszen meglehetősen mély orgánummal rendelkezik.

Jungkook, állj! Állj! Jungkook, ne tedd!

Kook most indulatosan harapja be ajkait, s kezeivel olyan erősen szorít rá a tolószék vékony karfájára, hogy sérült végtagjaiba azonnal éles fájdalom hasít. Egészen megfeszül az elméjében lezajlódó eszelős kiáltások hallatán. A személynek, aki kimondta ezeket a szavakat, annyi érzelem csendült a hangjában, amennyi képes lenne Jungkookot ott helyben összeroppantani.