The rapist // 2

Jungkook az ágyában fekszik a sötét szobában, és a plafonra vetülő árnyékokat figyeli, melyek az ablakon át szűrődnek be. Ahányszor csak elkanyarodik egy autó az épület mellett, lámpájának fénye egy pillanatig bevilágít a kis helyiségbe; csak pár másodpercig tart, s fénycsóva tova is tűnik. A fiú úgy érzi, valami ilyesmi játszódik le az agyában is. A képek, a rövid, homályos emlékek, amiket nap mint nap lát, meg tudnák őt őrjíteni. A kórházban az orvosok, akik megmentették az életét, azt mondták, fogalmuk sincs róla, valaha visszatérnek-e az emlékei, ám ő azért mégiscsak reménykedik. Bár, abban sem biztos, egyáltalán tényleg tudni szeretné az igazságot. Elvégre, ha arra folyamodott, hogy fejbe lője magát, valószínűleg valami borzalmas dolog történt. Miért csinálta ezt? Persze, mindig is voltak gondjai, sőt, az életét leginkább a "fos" jelzővel tudná illetni - akkor érezte csak igazán jól magát, ha be volt szívva, és bulizott -, de soha nem fordult meg a fejében, hogy véget vessen az életének. Üvöltve tudna zokogni, akárhányszor megjelenik gondolataiban a saját, vörös vérének halovány emléke; egyáltalán miért nem hagyták meghalni? Ha most halott lenne, nem kellene átélnie ezt a kínszenvedést. Olyan, mintha hiányozna belőle egy darab; valami elveszett, elpusztult Jungkook belsőjében; nincs senkije, és semmije, egy apró darabka sincs a közelmúltjából, amibe kapaszkodhatna.
Mielőtt végleg elment otthonról, lenyúlt egy jókora összeg pénzt, meg némi drogot a "nevelőapjától", s a kápét még több drogra, piára, meg néha szállásra költötte. Egy ideig lakott egy jó barátjánál, Namjoonnál, ám ő hamarosan elköltözött a városból. Igazából, ezek Jungkook utolsó emlékei is: Namjoon kijelentése, hogy az apját, mint főrendőrt, áthelyezték egy másik régióba, s nekik el kell hagyniuk a helyet, és az, ahogy napokkal később elbúcsúzik tőle. Emlékszik, keserű ízt érzett a szájában, hiszen egyrészt nem szerette volna elveszíteni a barátját, másrészt pedig aggódott a saját sorsáért is. Aznap nagyon berúgott; egy utcai padon feküdt, s azon gondolkodott, melyik közeli hotel a legolcsóbb, ahol pár napig meg tudná magát húzni, míg kitalálja, hogyan tovább. Aztán elaludt; ez a fiú leges-legutolsó emléke, és ez valamikor egy éve, tavaly nyáron zajlott le.
Most arra gondol, rohadtul elbaszta az egészet azzal, hogy átjelentkezett egy másik iskolába, remélve, a nevelőapja így biztosan nem találja meg: Nem túl szépen váltak el egymástól, ráadásul titokban meg is lopta a férfit, s úgy vélte, ha ismét találkoznának, biztosan megölné. Ironikus; végül (majdnem) ő ölte meg saját magát.
Ha a régi iskolájában maradt volna, most körbe tudná kérdezni a volt haverjait, osztálytársait, mi történt vele - vagy, az is lehet, ha a régi iskolájában marad, mindez meg sem történik. Így meg még csak az sem rémlik neki, melyik új intézménybe jelentkezett át. Talán tartotta a kapcsolatot néhány sráccal és lánnyal az ex-iskolájából, de nem hiszi, hogy a fontos dolgokat megosztotta volna velük. Senkivel sem volt olyan jó a kapcsolata; szórakozáshoz és bulikhoz volt társasága, de igaz barátai soha - egyedül talán Namjoon volt az, akire számíthatott. Azért persze, sokszor gondol arra, jó lenne belekukkantani a facebook fiókjába, átolvasgatni az üzeneteit, ám itt még azt sem lehet.
Minden nap szenvedés. Tényleg jobb lett volna, ha hagyják meghalni.

Másnap délelőtt Jungkook késve gurul be a kötelező csoportfoglalkozásra. Nem mintha lenne más dolga, de semmi kedve nincs egy újabb óra üres beszélgetéshez. Senkivel nem akar szorosabb kapcsolatba kerülni; igazából, semmit sem akar. Nem szeretne itt lenni, de elmennie sincs hova. A többi beteg rohadtul nem érdekli, a problémáik meg főleg nem, s ha emlékezne is sajátjaira, biztosan nem osztaná meg azokat sem.

- ... szóval, néha nagyon-nagyon jól érzem magam; ilyenkor őrültségeket csinálok, és mikor átesek a másik szakaszba, csak akkor tudatosulnak bennem ezek igazán... - Egy korabeli fiú beszél épp, mikor Jungkook nagy nehezen beküzdi magát a terembe. Természetesen, nem tud észrevétlenül közlekedni a tolószékével, így minden tekintet rá szegeződik.

- Jeongguk, már épp utánad akartam küldeni valakit - szól az idős terapeuta nő, a fiú pedig ahogy meglátja, megkönnyebbül, hogy most nem a szőke liba tartja a foglalkozást, aki nem is olyan rég megjegyzést tett a mozgáskorlátozottságára.

- Bocs - motyogja válaszul, s elfoglalja az egyetlen szabad helyet a körben, melyben ülnek a csoport tagjai.

- Szeretnél még valamit mondani, Hoseok? - fordul a nő a srác felé, akinek Jungkook érkezése félbeszakította a monológját. Kook még sosem látta őt ezelőtt, gondolja, biztosan új.

- Nem - feleli Hoseok. Szomorúnak tűnik, és egész teste össze van görnyedve. Vörösre festett haja kócosan ül a fején; pont úgy fest, mint itt mindenki más az első napjaiban; látszik, hogy segítségre szorul.

- Rendben, akkor most te jössz, Jeongguk. Olyan ritkán beszélsz! Meséld el nekünk a te történetedet. - A nő kedvesen mosolyog, ám a fiút ez nem hatja meg. Csak azért csinálja, mert ez a munkája. Ezért kap pénzt; hogy kedves legyen.

- Nem emlékszem rá - közli elfintorodva.

- Azt tudom szívem, de azért csak mondd el, amit tudsz. Miért vagy itt?

Jungkook egy hatalmas, ingerült sóhajt ereszt. - Tudja, elegem van már belőle, hogy itt mindenki hülyének néz. Kibaszottul nem emlékszem semmire, de ezt már elmondtam, rémlik? Fejbe lőttem magam egy rohadt pisztollyal és még csak azt sem tudom, miért! Fel tudja ezt fogni?

- Na, pontosan erről beszélek, édesem! - A hölgy szinte örvendezik, amit Kook igazán nem tud hova tenni. - Add ki magadból a dühöd!

A fiú ekkor csupán értetlenül pislog a terapeuta felé, majd inkább hátradől a tolószékében, és nem szól semmit. Talán jobb, ha mégis befogja; kínosan érzi magát. Nem akart beszélni semmiről, mégis rászedték, és még csak észre sem vette.

- Én is öngyilkos akartam lenni - száll be a „beszélgetésbe" a Hoseok nevű fiú, keserű mosolyra húzva az ajkait, egyenesen Jungkook szemeibe nézve.

- Ja. Látszik. - Kook meg csupán ennyit felel, s a társalgás hátralevő részét egyáltalán nem kíséri figyelemmel.

Délután az intézmény aulájában olvas valami tudományos könyvet, ami az emberi testről szól. Úgy gondolja, a sok választható, unalmas tevékenység közül még ez a legjobb. Azt remélte, hátha a könyv „az agy" című fejezetében talál valamit, ami megmagyarázza, miért veszítette el az emlékeit, és hogyan kaphatná azokat vissza, de csupán értelmetlen hablatyok tömkelege van leírva, valami epifenomén meg emegrens jelenségekről.

- Szarság - súgja maga elé halkan, ám ebben a pillanatban valaki lehuppan a fiú közelében lévő egyik fotelba, s szinte kikapja a kezéből a könyvet.

- Hát ez tényleg szarság - közli Hoseok, miután végigmérte a tárgyat, s elolvasta a címét.

Jungkook meglepetten pillant rá. - Visszaadnád?

- Az előbb mondtad, hogy szarság.

- De még mindig kisebb szarság, mint az, hogy veled beszéljek szarságokról!

- Van ennek valami értelme egyáltalán?

Kook nem érti ezt az egész szituációt; minek jött ide hozzá ez a srác? Mit csinál? Pár órával ezelőtt még úgy tűnt, majd összefossa magát a depressziótól, most meg itt szórakozik.

- Te skizofrén vagy? - kérdezi félig gúnyolódva, félig őszintén.

- Nem - feleli Hoseok. - Mániás... De most épp nincs semmi bajom - teszi hozzá, kissé elpirulva, majd visszaadja társának a könyvet.

- Nagyon fura vagy - közli ő meg, felhúzva fél szemöldökét, érdeklően kémlelve a fiú hosszúkás arcát.

- Mondja az, aki kis híján leordította a terapeuta fejét a „nyugtató" csoportfoglalkozáson.

Jungkook elmosolyodva megforgatja a sötét szemeit, s már épp azon van, hogy valami frappánsat visszavágjon Hoseoknak, mikor egy különös jelenségre lesz figyelmes: Az egyik ott dolgozó hölgy kíséretében egy karcsú, barna hajú fiú sétál be az aulába. Úgy tűnik a srác valamit nagyon magyaráz a nőnek, s ahogy egyre közelebb érnek hozzá, Jungkook már a hangját is hallja.
Hirtelen teljesen lefagy. Az elméjében cikázni kezdenek a képek; a vére, a fürdőszoba, a meztelen testek, a tömeg, a kiáltások, a felé rohanó alak;

Jungkook, állj! Állj! Jungkook, ne tedd!

Megfagy benne a vér, egész testében remegni kezd, s úgy érezi, rögtön megfullad. Az ismeretlen fiú végül rá emeli a szemeit, tekintetük összeláncolódik, s az „idegennek" egy különös, leírhatatlan érzelem ül ki egyébként gyönyörű vonásaira.

- Szia, Jungkook - súgja.

Jungkook nem tudja türtőztetni magát; elerednek a könnyei.

-------------------

rip JK

Iratkozzatok fel a blogra, vagy lépjetek be a blog facebook csoportjába, hogy mindig értesülhessetek az új részekről: 

https://www.facebook.com/groups/1979819088974949/

És ha tetszett a rész, ne felejtsetek el hagyni egy kommentet! <3