The rapist // 3.

Egyszerre állt meg az idő s a levegő a teremben, legalább is, Jungkook így érzi; fogalma sincs, mi történik vele. Nem emlékszik az előtte álló fiúra, csupán halvány derengések vágták őt fejbe az imént, ám ez is épp elég volt ahhoz, hogy megdermessze teljes valóját. Felismerte a fiú hangját, s mikor ajkaival az ő nevét ejtette ki, Jungkook már tudta, egy nagyon fontos személy lehetett a múltjában. Úgy ömlött végig a testén a felismerés, mintha csak vénaiba vezettek volna még annyi vért, amennyi pontosan képes lenne szétrobbantani a testét. 

Hirtelen azt sem tudja, örömet, vagy ijedségeket kellene-e éreznie; fel van zaklatva. Érzi magán Hoseok értetlen tekintetét is, de ez a legkevesebb, amivel foglalkozni szeretne.

- Sz-szia... - köszön vissza bátortalanul a barna hajú fiúnak, miután sikerült egy kicsi erőt vennie magán.

- Mondták, hogy elvesztetted az emlékeidet - közli  az meg kimérten, az őt elkísérő, fehér köpenyes, recepciós nő felé biccentve. - Rám emlékszel?

- Nem...nem tudom. - Jungkook alig bír beszélni. A fiú mély hangja, hosszú, kecses végtagjainak, homlokába hulló tincseinek, szimmetrikus arcának látványa kapargatja az agya felszínét, mégsem jut eszébe semmi konkrét vele kapcsolatban. Olyan érzés, mintha nagyon-nagyon csikizné valami az orrát, de képtelen lenne tüsszenteni.

A fiú kissé csalódottan bólint, s közelebb lép Kookhoz, olyannyira, hogy már meg tudná érinteni őt. Sötét, szép ívű szemeit levezeti társára.

- Kim Taehyung vagyok. A múltban...elég sok közünk volt egymáshoz - mondja ki szelíden, mégis jelentőségteljesen ezeket a szavakat, melyektől Jungkooknak egy hatalmasat kell nyelnie.

- Igen?

- Igen - néz félre Taehyung apró, akaratlan mosolyra húzva a száját, s talán egy kis keserűség és zavar ül ki az arcára. - Én csak...szerettem volna tudni, jól vagy-e?

- Három hónap után? - ahogy Jungkook felteszi a kérdést, azonnal meg is bánja. Fogalma sincs, mi történt, ezért jobb, ha nem is akadékoskodik.

Taehyung szerencsére erre nem reflektál. - Ha szeretnéd, beszélgetheünk valahol.

Kook az őt némán bámuló Hoseokra néz, de maga sem tudja, mit vár tőle; megerősítést talán?
Inkább a fehér köpenyes nő felé vezeti tekintetét, aki szerencséjére segítőkészen így szól:

- Beszélgethettek. Arra van a társalgó - mutat a vele szemben nyíló folyosó felé.

Jungkook beharapott ajkakkal, gombóccal a torkában bólint.

---------

Kook még sosem járt ezelőtt a társalgó szobában, hiszen eddig még egyszer sem jött hozzá látogató - nem is gondolta volna, hogy erre valaha sor kerül.
Taehyung leült az egyik fotelbe, s testtartásából ítélve úgy tűnt, ő is nagyon ideges. Jungkook szemben helyezkedett el vele.

- Rendbe fogsz jönni? - kérdezi hirtelen Taehyung, a társa mozgáskorlátozott állapotára utalva, s mikor látja, hogy ő megremegő ajkakkal néz vissza rá, azonnal megfeszíti állkapcsát, fogait szorosan zárva, mintha csak visszaszívhatná a kiejtett szavakat.

- Nem valószínű.

- Nagyon sok minden történt, Kookie. Tényleg nem emlékszel semmire?

- Kookie? - Jungkook meghökkenve pillant a másikra, mire az rájön, mit is mondott az imént.

- Sajnálom - rebegi. - Régen így hívtalak - teszi hozzá, keserűen.

- Semmi baj, én nem...nem azért mondtam, nem baj. - Jungkooknak valami nagyon szorítja a mellkasát. - És válaszolva a kérdésedre; néha beugranak halvány képek, de ezen kívül nem, semmire sem emlékszem.

Taehyung bólint, jelezve, hogy bár nehéz feldolgoznia, ám tudomásul vette a hallottakat. - Korábban is jöttem volna, de féltem. Fogalmam sem volt, milyen állapotban találok rád, és hogyan reagálnál az érkezésemre. Nem tudtam, hogy elveszítetted az emlékeid - túr zavartan a tincsei közé.

- Ha elmesélnéd mi történt, talán eszembe jutna pár dolog - jegyzi meg, mire Taehyung aggodalmasan méri végig az arcát.

- Biztosan tudni szeretnéd, mi történt?

- Nem hiszem - feleli Jungkook, majd elgondolkodva hozzáteszi: - Talán, először csak egy keveset kellene elmesélned. Kezdd az legelején.

- A legelején - ismétli, a távolba meredve; a helyiség ajtajának lapját bámulja, majd egy pillanatra lehunyja pilláit. Jungkook azon kezd el merengni, vajon nem csiklandozzák-e Taehyung járomcsontjának tetejét a csodálatos, hosszú pillái. - Akkor kezdődött minden, mikor szeptember elsején beléptél a Singularity gimnázium ajtaján...

Jungkook erősen koncentrál arra, amit Taehyung mond; megpróbálja elképzelni a jelenetet, mindenével összpontosít, hogy emlékezzen... Aztán, mikor már készülne feladni az egészet, mintha csak egy vakító villanykörtét húznának az arca elé, úgy ugrik be neki a jelenet:

Az iskola lépcsőháza sárga-fekete térkövekkel volt kirakva, s ő arra gondolt, mennyire ocsmány ez a színkombináció. Fekete pulcsijának kapucniát a fejére húzta; nyúzott volt, és keserű, hiszen az előző éjszakát az utcán töltötte. Nem maradt több pénze, hogy szállást fizessen magának. Semmi kedve nem volt bejönni sem, de úgy gondolta, nem hagyhatja ki rögtön a legelső napot egy új helyen. Itt legalább kap ingyen enni - igazából, ez volt a fő motivációja -, de az sem volt utolsó indok, hogy nem akart teljesen lecsúszni; azért annyi tartás még volt benne, hogy elmenjen iskolába. Sehová sem kötődött, mióta elszökött otthonról s Namjoonék is elköltöztek, s ha ez az egy is elveszett volna, elég nagy gázban érezte volna magát. Úgy vélte, itt jó lehetősége van szert tenni új, hasznos kapcsolatokra is; készen állt arra, hogy ismét egyenesbe hozza az életét. Résen volt, még ha nem is mutatta.

- Mint már bizonyosan észrevettétek, osztályunk idén bővült egy új tanulóval - mondta az osztályfőnökük (negyvenes éveiben járó, kopaszodó, szigorú tekintetű férfi) mikor végre minden diák elfoglalta a saját tantermét. - Jeon Jeongguk, kérlek, állj fel, és mutatkozz be.

A fiú eleget tett a kérésnek, s a lehető leglazább arckifejezéssel és mozdulattal felállt az eddigi ülőhelyéről. - Sziasztok, Jungkook vagyok, és a kedvenc drogom az eki.

Beszólását természetesen hatalmas nevetés és tapsvihar követte - csupán az osztályfőnöke nézett rá szúrós tekintettel -, s Kook tudta, máris belopta magát az osztálytársai szívébe.

Csengetés után rögtön köré is sereglett egy rakás fiú és lány, s mindenféle hülyeséggel kezdték ugratni, vicces iskolai balhék történetét mesélték neki, majd később pár srác még körbe is vezette őt az épületben. Az egyiküket Yoonginak hívták, és ő volt az, aki ebédnél jól nyakon öntötte a levesével, aféle "avatásként". Jungkook persze nem sértődött meg, helyette inkább fogta a saját tányérja tartalmát, s viszonzásképp megdobálta vele a srácot. Mint ahogy az lenni szokott, nyilván azonnal jó néhányan becsatlakoztak még, s ki is tört a globális kajacsata.

- Már az első napodon felfordulást okoztál - mondja most Taehyung, különös mosolyra húzva ajkait, Jungkook pedig sűrűn pislogva emeli rá ismét a tekintetét. Egy pillanatra abbamard az emlékeinek áramlása, s remegő ajkakkal, reszkető testtel tér vissza ismét a jelenbe. - Már akkor tudta mindenki, több leszel, mint egy átlagos diák - folytatta a fiú. - Csak te nem érezted. Azt hitted, ez az egész csak egy hülye buli, ünnepeltetted magad, akárhányszor valami hülyeséget csináltál. Fogalmad sem volt róla, mibe kevered magad.

-------------------------

Iratkozzatok fel a blogra, vagy lépjetek be a blog facebook csoportjába, hogy mindig értesülhessetek az új részekről: 

https://www.facebook.com/groups/1979819088974949/


És ha tetszett a rész, ne felejtsetek el hagyni egy kommentet! <3