The rapist // 5.

Hatalmas sóhaj, s még egy, majd még egy; mintha így kiereszthetné teste kalitkájában tartott szenvedését - holott, csak egyre jobban felzaklatja magát. Jungkook félálomban forgolódik ágya matracán, miközben szüntelen levegő után kapkod. Nem bírja felnyitni szemeit, nem akarja megszakítani az agyában lejátszódó álmokat, habár úgy érzi, azok lassan, és kíméletlenül fogják megölni őt. Tudatában van mindennek, mégsem képes felébredni. Nem tudja irányítani a fejében lejátszódó jeleneteket, olyan, mintha egy láthatatlan erő akarná elé vetíteni a borzalmas képeket.

A padlásszobában hevesen kavarognak az apró porszemcsék, melyeket megvilágítanak a nap bevetülő sugarai. Düh s mélyről jövő harag szikrázik testének minden pontjából a fiúnak, ki az általa betörött ablaküveg szilánkjai közt áll. Kezéből ömlik a vér, ám úgy tűnik, egyáltalán nem foglalkoztatja. Ráveti magát társára.

Jungkook tudja, hogy az egyik alak ő maga, ám azt képtelen megállapítani, melyikük; túl tompák a gondolatai, össze van zavarodva, s amúgy sincs rá ideje, hiszen ezután egy újabb, ám sokkal kellemesebb kép vetül lelki szemei elé:

Taehyung gyönyörű arca. A fiúnak láthatóan édes köd vetül sötét íriszei elé, melyekkel csillogóan néz fel Jungkookra. Szőke haja glóriaként terül szét a fehér paplanon, szépen ívelt ajkait eltátja, hangosan kapkodja a levegőt, hosszú, meztelen lábait pedig görcsösen kulcsolja a másik derekára. Szépsége semmihez sem fogható, mintha az univerzum összes szépségének megtestesítője ő maga volna, mikor pedig vonásaira kiütközik a mennyei élvezet, Jungkooknak megtelik a gyönyörfaktora, teste kiadja magából... Aztán változik a helyszín. Hirtelen minden sötétté, komorrá válik, s Kook a már látott, lepukkadt fürdőszobában találja magát. Ideges, ordítani akar, összezúzni mindent, ám csupán Taehyung zokogását hallgatja, s a két test összecsapódásainak hangos moraját.

Felriad. Ennyi volt, nem bírta tovább: Muszáj volt erővel ténylegesen felébresztenie magát, hiszen ha ezt nem teszi meg, talán belepusztul a morbid látványba. Hányni szeretne, s bőgni, mint egy csecsemő, mégsem tesz mást, csupán csendben ül, hátát szobája fehér falának vetve. Yugyeom gunyoros szavai jutnak eszébe, melyeket Taehyungról mondott:

"Úgy belerúgnék, hogy többet fel sem kel." Volt valami földöntúlian rémisztő a fiú egyébként nyugodt hangjában.

______________________

Reggel Jungkook ólom-nehéznek érződő pillákkal küzdi magát bele a kerekesszékébe. Még csak fél hét van, ám ő nem bír tovább ágyának fogságában szenvedni. Majd' megfullad az egész éjszaka őt gyötrő gondolataitól. Ki szeretne menni az intézmény udvarára, levegőzni egyet a hűs, hajnali levegőn, ám ahogy kiér a folyosóra, legnagyobb meglepetésére Hoseokot találja szobájának ajtaja előtt. A fiú a földön ül, s feje előrebicsaklott tartása arra a következtetésre ad okot, hogy bizony alszik.

- Te meg mi a francot csinálsz itt? - húzogatja meg Kook társa egyik vörös tincsét, cseppet sem törődve azzal, hogy az talán kellemetlennek találja ezt a fajta felébresztési módot. Bár, aki képes ültében a földön elaludni...

- Eh - fintorodik el a fiú, fokozatosan felnézve a másikra. Értetlenül pislog.

- Miért vagy itt? - ismétli meg Jungkook a kérdését.

Hoseok kábán tápászkodik fel. - Tegnap idegesnek tűntél, mikor kijöttél a társalgóból - motyogja. - Féltem, hogy valami hülyeséget fogsz csinálni, ezért itt maradtam.

Kook letaglózva figyeli a srácot, ki úgy ejtette ki ezeket a szavakat, mintha teljesen természetesek volnának. - Szóval te tulajdonképpen úgy döntöttél, hogy vigyázol rám?

- Ja -feleli félvállról, miközben elindul a vidám, sárga mintás szőnyeggel fedett folyosón.

- De hiszen csak másfél napja ismersz! - szól utána Jungkook. - És amúgy sincs szükségem bébicsőszre!

Hoseok megtorpan, s különös, szánakozó tekintettel néz vissza rá. - Öngyilkos akartál lenni. Tudom milyen.

- De ez nem ad okot arra, hogy a szobám előtt lebzselj egész éjjel - böki oda, ám társa erre már nem reflektál.

- Reggelinél találkozunk, most rám jött a fosás, szia - int, s sietősen tova is halad.

- Fúj - motyogja Jungkook maga elé. Pár pillanatig csak ül ott egy helyben, s azon gondolkodik, Hoseok teljesen idióta-e, vagy csak nagyon kedveli őt. Nem tudja eldönteni.

___________________

Miközben az intézet étkezdéjében kavargatja az elé rakott tejberizst, Jungkook ismét elkalandozik: Újabban azon mereng, miért mondta azt Taehyungnak, hogy ma is jöjjön el? Egyáltalán nem biztos benne, hogy tudni akarja-e, mi történt valójában. Az álmaiban látott képek ott lebegnek a szemei előtt, akárhányszor lehunyja pilláit: Nem tud másra gondolni, csak arra, hogy valaki bántotta a gyönyörű fiút. Mi van, ha ő volt az? Mi van, ha... Kiesik a kezéből a kanál, ahogy belefúrja magát a tudatába a gondolat. Érzi, hogy könnyek gyűlnek látószervében.

- Na hali! - Természetesen nem más, Hoseok ül le mellé egy műanyag székre, megtartva az ígéretét, miszerint reggelinél találkoznak, étellel megrakott tálcáját pedig hanyagul ejti az asztalra. - Szar ez a menzás kaja - közli szórakozottan, ám ahogy megpillantja társa halállá vált arcát, rögtön aggódni kezd. - Mi a baj? Történt valami? A fene, tudtam, hogy nem vagy jól! - kúszik közelebb a fiúhoz, ám az feleszmélve eltolja magától őt.

- Semmi bajom.

- Nem úgy tűnik - vonja össze a szemöldökeit Hoseok, mire Jungkook dühös pillantásokat lövell felé. Ha rendesen működnének a lábai, most biztosan felállna, s elmenne a francba, ám mivel ugyanez a szituáció egy kerekesszékes sráctól elég hülyén festene, inkább csak csendben marad, s nem is néz társára.

- Ki volt az a fiú tegnap? Emlékszel rá? - Hoseok csak nem hagyja békén.

- Töredékekre emlékszem - feleli Kook. Rájön, hogy ha nem válaszol, a másik nem fog leszakadni róla. - Ha mesél a múltamról, az segít emlékezni.

- Na és? Mi történt?

- Hogy érted?

- A múltadban. Mi történt?

- Honnét tudjam? - Jungkook értetlenül, s kissé idegesen fordul teljes testével Hoseok felé. Nehezére esik ez a mozdulat.

- Azt mondtad, elmesélte a múltad.

- Nem, egyáltalán nem ezt mondtam!

- Akkor nem mesélte el?

- Te jó ég, ne legyél már ennyire értetlen! - temeti a tenyerébe az arcát. - Egy darabot mesélt még csak. Többet nem bírtam hallani.

- Annyira szörnyű? - Hoseok kíváncsi, nyílt tekintetét látva, Jungkooknak megremegnek az ajkai.

- Nem...nem tudom.

- Na jó, egy szót sem értek ebből - neveti el magát kínosan.

Kook megrázza a fejét. Hirtelen nagyon gyengének, s csüggedtnek érzi magát. - Nem baj. Én sem.

----------------

Már fél öt, s Taehyung még mindig sehol. Jungkook arra gondol, talán a meggondolta magát, és nem kíváncsi rá; vagy, csupán eleget látott belőle. Igaz, egy része azt akarja, Taehyung tényleg ne jöjjön el, ne mesélje el a szörnyűségeket, de másrészről tudni akarja az igazságot, megbizonyosodni róla, talán nem minden olyan borzalmas, mint ahogy azt ő gondolja, s nem utolsó sorban újra látni szeretné a fiút.
Ekkorra már teljesen kimerült az egész napos őrlődéstől, szenvedéstől, így nem is olyan meglepő, hogy csak későn veszi észre, amikor valaki közeledik felé az aulában.

- Szervusz, Jungkook. - Taehyung hangja egészen ősien cseng a másik fiú számára. Mintha mindig is ezt hallgatta volna. Mintha hozzá tartozna.

- Szia. - Megkönnyebbült mosolyra húzódnak ajkai, ahogy felnéz a gyönyörű arcra. Most is fel-felelevenülnek benne az éjszaka látottak, ám minden erejével próbálja elnyomni a látomásait.

- Hogy vagy? - Taehyung kérdése bátortalan, s ő maga kissé távolságtartó, ám mégis őszintének tűnik.

- Furcsán - feleli Jungkook, ugyanolyan őszintén.

Pár perc üres beszélgetés után az egyik ott dolgozótól elkérik a társalgó kulcsát, s máris ugyanott, ugyanabban a pózban találják magukat, mint előző nap.

- Folytathatjuk? - A kérdést Taehyung teszi fel. Jungkook úgy gondolja, társa csupán hamar túl akar lenni ezen az egészen, nem akar vele beszélgetni, s valószínűleg nem is tudnának miről, hiszen ő jelenleg nem emlékszik semmire: Eszébe jut, mi van, ha a másik fiúnak csak a terhére van, s csupán kényszerből jött el hozzá? Elég nagy hülyeségnek tűnik, de azért csak nem tud szabadulni a gondolattól.

- Folytassuk - mondja, csalódottan lesütve szemeit.

Taehyungnak megfájdul a szíve. Akármi is történt, az egyetlen, ami igazán megmaradt benne, hogy milyen érzés volt, mikor azt hitte, végleg elveszti Jungkookot. A látvány, ahogy a fiú végezni próbál saját magával minden éjjel ott lebeg előtte, már több, mint három hónapja. Olykor alig bírja álomba sírni magát.

- Semmi baj - suttogja most, kissé hezitálva bár, de előrenyújtva jobb kezét, megsimogatva Jungkook combját. - Minden, amit mondok, az a múlt. Már elmúlt.

Kook meglepődötten néz a másikra, s megborzong a vékony ujjak érintésére, ám mielőtt bármit is szólhatna, Taehyung már is belekezd a mondandójába:

- Igazából, minden akkor indult romlásnak, mikor egyik nap pár sráccal meglógtatok a suliból...

-----------------------------

Iratkozzatok fel a blogra, vagy lépjetek be a blog facebook csoportjába, hogy mindig értesülhessetek az új részekről: 

https://www.facebook.com/groups/1979819088974949/

És ha tetszett a rész, ne felejtsetek el hagyni egy kommentet! :)