The rapist // 6.

Jihun, Yugyeom, Wonho, Yoongi, és ő ráérősen sétáltak Szöul külvárosának utcáin. Jungkooknak fogalma sem volt, pontosan merre tartanak: A srácok azt mondták, elviszik a "törzshelyükre", bár nem tudta, ez pontosan mit takar. Gyárépületek tömkelege mellett haladtak el, s mikor már majdnem kiértek a hatalmas városból, befordultak egy kissé romos, gazzal benőtt, fedett parkoló helyiségbe. A hely óriási volt, s látszólag már eléggé be is lakták: Használt kanapék, fotelok sorakoztak a telegraffitizett fal mellett, a kis dohányzóasztalra pedig egy felborult hamutartó volt illesztve. A földön mindenfelé cigarettacsikkek s alkoholos italok üvegei voltak szétszórva.
Az egyetlen, ami szemet szúrt Jungkooknak, s észrevehetően a másik négynek is, hogy nem voltak egyedül a helyen.

– Mi a faszt keresnek ezek itt? – Jihun hangja indulattól fröcsögött, s épp elég hangosan beszélt ahhoz, hogy tekintélyt követeljen magának.

A másik társaság megállt addigi tevékenységének végzésében, s mind ahányan voltak, feléjük kapták a tekintetüket.

– Húha, mindenki fusson, amerre lát, megjött a suli négy rosszfiúja – röhögte el magát Taehyung, kitessékelve az öléből a nagymellű lányt, akivel eddig csókolózott. – Uh, bocs, már öt – vetett egy lenéző pillantást Jungkook felé. 
A fiú úgy érezte, megremeg alatta a föld. Akárhányszor meglátta a gimnáziumban Taehyungot, egy különös érzelem kerítette hatalmába: Olyan volt, mintha meg akarna fulladni a torkában keletkezett gombóctól, mégis kellemesen bizsergett az egész teste. Folyton megpróbálta elhessegetni ezeket a hirtelen érzelmeket, ám újra s újra visszatértek hozzá.

– Megmondtam, ha még egyszer meglátlak itt, kicsinállak, te kis seggdugasz! – hallatta Jihun indulatosan, s valószínűleg neki is rontott volna Taehyungnak, ha valaki nem állja útját.

Egy nála alacsonyabb, vékonyabb srác ugrott elé, ám a kezében lévő kés eléggé fenyegetőnek tűnt ahhoz, hogy megtántorítsa a másikat.
Egy szempillantással később Wonho és Yoongi kabátjából is előkerültek a fegyverek; az előbbi egy bicskát, az utóbbi viszont egy kisebb pisztolyt tartott ujjai közt. Jungkook megrémült. Mindenre számított, csak erre nem.

Hamarosan készenlétben állt mindkét csapat: Taehyungék társaságában négy fiú volt. A lányok vagy sikoltozva elszaladtak, vagy bebújtak a kanapé mögé.

– Fölényben állunk – közölte Jihun, diadalittas mosollyal a képén.

– Szíven szúrlak, ostoba gyökér! – "felelte" erre a kést tartó fiú.

Az előbb említett elröhögte magát. – Én a helyedben leállítanám a kis mitugrász csicskádat, mielőtt még golyót kap a pöcsébe – intézte a szavait Taehyunghoz, mire az megforgatta a szemeit.

– Kihyun, hagyd – szólt rá a srácra, ki erre kelletlenül bár, de leeresztette a karját, melyben a fegyvert szorongatta.

– Utoljára szólok. Ha még egyszer meglátlak itt téged, meg a hülye kis bandádat, megfogok egy seprűnyelet, és addig dugom fel a csontos seggedbe, amíg át nem lyukasztja a beleidet, megértetted? – hallatta Jihun kimérten, közelebb lépve Taehyunghoz. Teljesen egymásnak feszültek.

– Ostoba fasz, ez a mi helyünk volt, ezt is csak elvetted – felelte fröcsögve az angyalarcú fiú.

– A szüzességedet fogom mindjárt elvenni egy bottal, ha nem takarodsz!

Taehyung állta a másik tekintetét, ám úgy tűnt, belátta, hogy ebben a helyzetben nem nyerhetnek. Biccentett hát a többieknek, azok pedig mind elnyargaltak.
Jungkook látta, ahogy Taehyung még utoljára visszanéz rájuk: Fagyos tekintete egészen a szívéig hatolt.

– Na, ki kér füvet? – Pár perccel később Wonho olyan önfeledten lengette meg előttük a zsebéből előhúzott kis zacskót, mintha mi sem történt volna. 
Úgy tűnt, mindnégyen hirtelen felszabadulnak a "fű" szó hallatán, ám Jungkooknak kivételesen nem ment ez olyan könnyen. Gondterhelten nézett Taehyung távolodó alakja felé.

Másnap az iskolában rendesen számon kérték tőlük, mi a francért hagyták ki az utolsó négy órát már megint (a többiek valószínűleg előző tanévekben is gyakran csinálták ezt), ám mivel Yugyeom édesapja az iskola futballedzője, könnyedén bekamuzták, hogy ő kérte ki őket. Bár, Jungkook azt is igazán leszarta volna, ha beírják az igazolatlan órákat.

Tanítás végére Kook teljesen lefáradt; a folytonos drog és alkoholfogyasztástól fáradékonyabb az ember, ráadásul pocsék hangulatához az is társult, hogy egész nap nem látta Taehyungot. Nem is sejtette, miért foglalkoztatja ennyire az a fiú, próbált tudomást sem venni a különös érzelmeiről, ám képtelen volt azokat teljesen elnyomni.
Rossz kedvű volt, semmihez nem maradt idegzete, s úgy döntött, aznap nem megy már sehova. Nem mintha az iskola udvara mögött álló elhagyatott sportszertárban való fetrengés jobb kedvre derítette volna, de legalább egyedül lehetett végre. Ügyelve tehát, hogy senki ne lássa meg, belopódzott ideiglenes "lakhelyére", eltorlaszolta az ajtót a általa összebarkácsolt fa léccel, s elterült a kirakodóvásárról lopott matracán, melyet még nyár végén szerzett be. Elég szűk volt a hely, kissé poros, büdös is, de jobb volt, mint a semmi; mindet megoldott, általában reggel korán felkelt, beosont az iskolába (amit már hajnalban kinyitnak a takarítónők), lezuhanyzott, fogat mosott, s úgy várta a többieket, mintha csak makulátlanul érkezett volna az otthonából. Nem akarta, hogy bárki is megtudja, mennyire szánalmas valójában. Namjoon persze más volt, őt gyerekkora óta ismerte, s benne teljesen megbízott. Még most is fájt neki, hogy a barátja elköltözött. Néha ugyan felhívta, vagy beszéltek messengeren, ám ez is egyre ritkult, mióta elkezdődött a tanév. Sosem vallotta volna be, de hiányzott neki Namjoon, szüksége lett volna rá.

Éjszaka volt már, mikor hirtelen zajt hallott; majdnem álomba szenderült, de a különös moraj felébresztette. Eddig még egyszer sem fordult elő ilyesmi, ezért Jungkook kissé riadtan állt fel, hogy kileshessen a szertár egyetlen, apró ablakán, mely szerencséjére pont a focipálya felé nézett. Egy karcsú alak suhant át a zöld gyepen. A sötét s a távolság miatt a fiú nem láthatta, ki az, ám  mivel az éjszaka közepén nem igen szokott senki az iskola területén mászkálni, eléggé felkeltette az érdeklődését a szituáció. Bár, eszébe nem jutott volna utánamenni, ha az idegen nem sétál el a gimnázium hátsó bejáratáig, s az ott lévő, mozgásérzékelős lámpa meg nem világítja az arcát – Jungkooknak egyszeriben a torkában kezdett verdesni a szíve. Olyan volt, mintha csak a sors szórakozna vele; odaküldi hozzá azt a személyt, kinek lénye folyton a szeme előtt lebeg, ha lehunyja azokat. Taehyung. A fiú egyszerű, fekete pulcsit viselt, s könnyedén sétált be az iskola épületébe; Kook látta a kezében villanni a kulcsot, de arról sejtése sem volt, honnét szerezte a másik.
Nem sokáig gondolkodott. Soha nem hezitált, mindig a szíve után ment, habár ezt később folyton megbánta – de nem tanult a hibáiból. Azt tette, amit tenni akart, akármilyen hülyeség is volt. Fogta hát magát, s Taehyung után eredt.

Az iskola csempézett folyosói egészen kísértetiesnek hatottak a sötétségben. Bent, az épületben már csupán egyszerű, hagyományos lámpák voltak, Taehyung pedig nem kapcsolta fel egyiket sem. A telefonja vakujával világított csupán, ami számára tán elég fényt nyújtott, de Jungkook párszor majdnem orra bukott egy-egy padban, vagy lépcsőfokban, ugyanis társa egyre feljebb haladt az emeletek közt. Próbált csendesen járni, de a másik még így is párszor hátrafordult, gyanakodva – ilyenkor Jungkookban megfagyott a vér, s sietősen lapult a falhoz – ráadásul kétszer majdnem szem elől tévesztette őt. Követte Taehyungot egészen a legfelső emeletig, a padlástérig. Itt csupán egy rövid folyosó húzódott, s egyetlen ajtó, melyet nem zártak, így az angyalarcú fiú nehézségek nélkül ment be rajta. Mindezt Jungkook az utolsó lépcsőfordulóból figyelte. Majd' megölte a kíváncsiság, s úgy volt vele, ha már idáig eljött, nem állhat meg: Remegő testtel haladt feljebb, végig a korlátot szorongatva, el ne essen. A műanyag ajtólaphoz érve, óvatosan hajolt le, hogy benézhessen kulcslyukon – ám szerencsétlenségében sikerült egy kicsit meglöknie a behajtott nyílászárót, s annak nyikordulása hangosan szelte át a síri csendet. Jungkook szíve olyan hevesen vert, mint még talán soha – bár maga sem tudta, pontosan mitől tartott –, rögvest el akart futni, de legnagyobb döbbenetére Taehyung fáradt sóhaját hallotta, s kissé lekezelő, gúnyos hangját.

– Ennél már csak az lett volna feltűnőbb, ha egyenesen beesel az ajtón – közölte. – Gyere már be!

Jungkook összevont szemöldökökkel, lassú léptekkel sétált be az egészen kicsiny, s nagyjából üres, poros helyiségbe, ahol a másik is tartózkodott. Teljesen meg volt zavarodva. Taehyung egy nagy, kétszárnyú szekrény előtt guggolt, s a bútor belsejéből kiemelt dobozban kutakodott. Fel sem nézett a jövevényre.

– Idióta – hallatta. – Már akkor láttam, hogy követsz, mikor még csak a földszinten voltunk. Azt vártam, melyik pillanatban fogsz elzakózni mögöttem.

– Mi van? – Jungkook grimaszba torzult arccal, meghökkenve vizslatta a másikat. Egy szót sem értett.

– Talán nehezedre esik felfogni, amit beszélek? – pillantott rá végre Taehyung, s egy hirtelen mozdulattal kikapott valamit a dobozból; egy közepes méretű, szürke pisztolyt. Olyant, mint ami a rendőröknek van. Jungkook felé tartotta a csövét, ki erre meghökkenve tántorodott hátra.

– Hé! Ebben a retkes suliban mindenki fegyverrel járkál, vagy mi a faszom? Mi baja van itt mindenkinek? – Egy cseppet sem akarta mutatni, hogy megrémült, ám társának még így is sikerült kiszimatolnia.

– Csak nem félsz? – nevetett fel jóízűen

– Pf, ugyan – fújtatott Kook. – Csupán azért, mert az éjszaka közepén random betörtél az iskolába olyan szerkóban, mintha bankot készülnél rabolni, és jelenleg ok nélkül fegyvert fogsz rám, miközben úgy beszélsz, mint egy gyakorlott szociopata?

Taehyung megforgatta a szemeit. Az ablakokon át bevetülő holdfény haloványan világította meg vonásait, s még ilyen egyszerű öltözetben is lenyűgözően festett – Jungkook próbálta ezt figyelmen kívül hagyni.

– Mi a neved? – kérdezte a pisztolyt tartó. Színtelen volt a hangja.

– Jeon Jeongguk.

–  Kim Taehyung – felelte, majd hirtelenjében egy ördögi vigyor szántotta át az arcát. Tényleg olyan volt, akár egy bukott angyal. 
Fegyverét mesteri gyorsasággal fordította meg, s illesztette saját halántékához. Jungkook döbbenten tátotta el a száját.

– Na és most már félsz? – kuncogott Taehyung.

Társa megpróbált nyugalmat tettetni. – Hol érdekel engem a te szánalmas életed? Nem is ismerlek. Felőlem akkor nyírod ki magad, amikor csak akarod.

– Ó, igen? – Taehyung a ravaszra illesztette mutatóujját, mire a másik fiúnak megremegtek vékony ajkai.

– Úgy sem tennéd meg.

– Miből gondolod? Miből gondolod, hogy nem pont ezért jöttem? – Jungkook szólni akart, felelni valami frappánsat, de minden szó a torkán akadt. Folytatta hát a másik fiú, megfontolt, kimért hangon: – Tudom, hogy most zaklatott vagy, Jeon Jeongguk. Láttam, hogy néztél rám azon a bulin. – Habár Taehyung egy tapottat sem mozdult, Kook még inkább hátrálni kezdett. Nem akart belenézni társa sötét íriszeibe, ám azok mintha fogságban tartották volna őt. – Tetszem neked, hm? Na mi van? – nevetett fel, a másik halállá vált ábrázatát figyelve. – Most jössz rá, hogy tetszik egy fiú? Talán rettegsz, hogy az újdonsült haverjaid buzinak fognak csúfolni? Talán...

– Elég! – kiáltotta el magát Jungkook. Ennyi volt. Már is betelt az igen kicsiny tűrőképessége; többé nem tudott uralkodni az indulatain. – Elég, te undorító kis nyomoronc! – Úgy csapott bele a mellette lévő tetőablakba, hogy az rögvest berepedt, s szilánkosra tört. Érezte, hogy a kezébe nyílal a fájdalom, hallotta a mellette lecsapódó hangos csörömpölést, de cseppet sem törődött vele. – Miért jó neked, ha felzaklatod az embereket, mi? Szereted, ha megvernek? Erre izgulsz, te hímkurva?!

A történtek ellenére Taehyung meg sem rezzent, csupán egy könnyed mosolyt intézett társa felé, a pisztolyt továbbra is a saját halántékánál tartva. – Szeretem, ha fáj – kacsintott, majd meghúzta a ravaszt.

Jungkook reflexből cselekedett. Hatalmába kerítette a pánik, ordított, ahogy a torkán kifért, s Taehyungra vetette magát. – Mi a faszt csináltál? – kiáltotta, miközben az általa letepert fiú arcát kezdte fixírozni. Semmi baja nem volt.

– Nem volt benne töltény, tökfej – röhögött ismét.

Jungkooknak megfeszült az állkapcsa. Agyát teljesen elborította a vörös köd, a felismerés, hogy ez a srác csak szórakozik vele, s a hónapokig csupán szunnyadó vulkán bombarobbanásként tört fel mellkasában; véres kezével ingerülten ütni kezdte a fiú gyönyörű arcát.

– Megvertél, de megérdemeltem. Én provokáltam ki belőled – mondja most Taehyung, lehunyva pilláit, fájdalmas grimaszba torzult arccal. – Nagyon sajnálom, Jungkook. Én tehetek mindenről. Ha tudtam volna, hogy később fejbe lövöd magad, nem viccelődök ezzel, de akkor még...

Jungkook erőtlenül emeli tekintetét a másikra. Visszatérő emlékek forgószélként söpörtek rajta végig, s a művelet minden maradék energiáját elszívta. Most már tudja, hogy az egyik korábbi látomása miről szólt, tudja, hogy nem volt hülyeség, amit megálmodott, de még így is hihetetlennek tűntek Taehyung szavai, s az elé vetülő képek – pedig igazak voltak.

– Ez nekem most elég...sok – motyogja, majd mély levegőt vesz, hátha ezzel csillapítani tudja szívének heves ütemverését.

– Annyira sajnálom – hallatja ismét Taehyung, s Kook látja, ahogy könnyekkel telik meg a szeme. – Nagyon hülyén viselkedtem, pedig csak a figyelmedet akartam felhívni magamra.

– A figyelmemet? – értetlenkedik. – Minek? Hiszen már akkor olyan kijelentésekkel dobálóztál, mintha csak tudnád a legmélyebb titkomat is.

– Csak tippelgettem, Jungkook – süti le hosszú pilláit ismét. – Fogalmam sem volt, igazam van-e, valójában veled is csak elhitetni próbáltam azt, hogy én tetszem neked, hogy fontos vagyok számodra... Mert te nagyon is tetszettél nekem, Kookie, és már akkor fontos voltál. – Hangja elcsuklik, ahogy kiejti utolsó mondatát. 

Jungkook szánja az előtte ülőt, s tudja, haragudnia kellene rá, de nem megy neki. Hogyan is haragudhatna egy legalább annyira megtört emberre, mint ő maga? Hogyan is haragudhatna rá, mikor konkrétan épp most vallotta be, hogy szerette őt; mert habár még nem emlékezett rá, érezte, ők bizony mély érzéseket táplálták egymás iránt a múltban.

– Elég hülye módszerrel próbálkoztál, hogy felszedj – húzza szórakozott, könnyed mosolyra ajkait, mire Taehyung könnyes szemei is édes vigyorrá rándulnak össze egy pillanatra.

– Tényleg nagyon sajnálom – suttogja.

– Nem kell. Fogalmam sincs, mi történt ezek után. Amíg nem tudom az egész történetet, ne sajnálkozz!

Taehyung nagyot nyelve bólint. – Rendben. Folytassam?

– Mi lenne, ha inkább holnap folytatnánk? Persze, ha neked is megfelel... – Jungkook érzi, ahogy pír szökik az arcába, ám társa csupán megértően biccent, nedves pillákkal.

– Oké. Akkor most, én megyek is – áll fel, kissé szipogva, ám Kook nem bírja kontrollálni a feltörő érzéseit. Gyengéden megragadja Taehyung karját, ki kíváncsian pillant le rá.

– Várj! Átölelhetlek? Kérlek – mondja ki Jungkook a szívének kívánságát, beharapott ajkakkal.

Taehyungnak kedves mosolyra húzódnak szép ajkai, s óvatosan lehajol társához, hogy átkarolhassák egymást. Ahogy összebújnak, s mélyeket lélegeznek a másik rég nem tapasztalt illatából, mindketten úgy érzik, visszakapják egy részüket.

-------------------------------------

so soft

Iratkozzatok fel a blogra, vagy lépjetek be a blog facebook csoportjába, hogy mindig értesülhessetek az új részekről: 

https://www.facebook.com/groups/1979819088974949/

És ha tetszett a rész, ne felejtsetek el hagyni egy kommentet! :)