The rapist // 7.

A zöld növényekkel teleültetett udvar szökőkútjából folytonosan csorog a víz, s a hangja nyugalommal tölti el Jungkook szívét. Ez a kedvenc helye az intézetben; a hatalmas kert, ahol legtöbbször csendesség honol, főként a hajnali órákban, mikor még alig lézengnek ott mások. 
Mindjárt hat óra, a nap felkelő sugarai gyönyörű, arany koronaként nyúlnak szét a sápadt égbolton. A fiút Taehyung egykori szőke tincseire emlékezteti a jelenség, amint rálógnak homloka sápadt bőrére. Végtelen, fekete szemeire gondol, hosszú, könnyed pilláira, arccsontjának lágy ívére, s karcsú alakjára. Már emlékszik, korábban milyen érzéseket táplált a másik fiú iránt, s egészen meg tudta érteni magát: Taehyung a leggyönyörűbb jelenség, amit valaha látott, s az, hogy egy ilyen csodálatos angyal egyáltalán szóba állt vele, már magában boldogsággal tölti el a szívét. Mindeközben persze aggódik. A felvillanó, homályos képek egyre gyakrabban borítják el az elméjét, s képes lenne szíven szúrni magát a gondolattól, hogy milyen szörnyűségeket követhetett el. 
Az elmúlt hónapok sokat formáltak a személyiségén; megfogadta, soha többet nem nyúl droghoz vagy alkoholhoz,  nem keresi a bajt; elegendő lecke volt neki már csak az is, hogy egy kórházban ébredt, bekötözött fejjel, sajgó végtagokkal, emlékek s minden nélkül, és mikor próbált talpra állni, összeesett.

Most felsikolt, mikor egyszer csak hátulról tolni kezdi valaki a kerekesszékét. Túlságosan elmerült a gondolataiban ahhoz, hogy észrevegye, közelednek felé. Megilletődötten pillant hátra Hoseokra, ki csupán jóízűen felnevet.

– Arrébb raklak kicsit ahhoz a padhoz, hogy le tudjak melléd ülni – biccent vigyorogva a pár méterrel odébb lévő fából készült ülőalkalmatosság felé, s mihelyst odaérnek, helyet is foglal rajta.

– Miből gondolod, hogy én melletted szeretnék üldögélni? – forgatja meg szemeit Jungkook.

Hoseok megvonja a vállát. – Nem gondolom.

– Hát akkor? – A magasba szöknek a szemöldökei. – Utálom ezt, Hoseok. Ne tologassál. Gyűlölöm. – Hangja kissé ingerültebben cseng, mint ahogy azt szeretné. Bár sokat változott az elmúlt időben, ez a tulajdonsága megmaradt; hamar dühbe jön.

– Sajnálom. Tudom, milyen kiszolgáltatottnak lenni. – Társa őszinte tekintettel néz rá, összepréselve vékony ajkait.

Jungkooknak grimaszba rándul az arca. – Persze, te mindent tudsz... Hányszor mondod még ezt el? Nem ismersz, Hoseok, és nem te vagy én, nem tudhatod, min mentem és megyek keresztül.

– Ez igaz – bólint megértően. Teljesen figyelmen kívül hagyja Kook ingerültségét. – De tudod, én úgy érzem, sok mindenben hasonlítunk, te meg én. Itt mindenki olyan, mintha egy agyhalott lenne a drogelvonón. Te viszont érdekes embernek tűnsz, és szeretnélek megismerni.

A másik fiú megfáradt sóhajt ereszt, s úgy dönt, nem reflektál erre a kijelentésre. Mit válaszolhatna? Inkább kissé lenyugodva sandít ismét a békességet árasztó, arany s rózsaszín színekben pompázó, szépen díszített szökőkút felé.

– Éreztél már úgy, hogy mindent képes lennél odaadni egy másik emberért? Hogy egyszerűen minden alkalommal, mikor ránézel, egy kicsit meghalsz belülről, de mégis, ő olyan csodálatos számodra, hogy nem bírod levenni róla a tekinteted? – Ahogy feltörnek torkán a halk szavak, lehunyja szemhéjait. Fojtogatják az emlékeiben feltörő érzések.

– Talán – biccent Hoseok, látszólag mélyen elgondolkodva. Gesztenyebarna íriszein átsuhan valami, egy különös, mélyenszántó sötétség, mely egy pillanatig megijeszti Jungkookot, ám a jelenség hamar tovaszáll. – Te ezt érzed most? A fiú iránt esetleg, aki...

– Ezt éreztem. Már emlékszem rá, az érzésre, még ha a teljes történetemet nem is tudom. Olyan, mintha... Nem is tudom, mintha két valóságban léteznék egyszerre. Mintha két énem lenne.

A társa mosolyogva felhorkan. – Mondom, hogy hasonlítunk. Egyébként, szerintem, az érzések soha nem múlnak el. Ha valakit egyszer teljes szívedből szerettél, örökké szeretni is fogod.

Jungkook ekkor úgy elmerül elméjének dzsungeljében, hogy észre sem veszi Hoseok megremegő hangját. 

Ha valakit egyszer teljes szívedből szerettél, örökké szeretni is fogod.

––––––––––––––

Mikor délután Taehyung ismét megérkezik, Jungkook édes mosollyal fogadja őt. Gyomra görcsben áll, fél az újabb történettől, amit hallani fog, fél a feltörő emlékeitől, ám szívében ha keserv is lakozik, örül, hogy láthatja a másik fiút.

– Mi újság? – teszi fel ezt a felszínes kérdést Taehyung, ahogy beérnek a társalgó szobába. Minden alkalommal, amikor Jungkooknál jár, úgy viselkedik, mintha feszengne, izgulna, s ez az utóbb említettet is idegeskedésre készteti.

– Semmi – préseli össze ajkait.

– Baj van? – Taehyung tágra nyílt pupillákkal kémleli társa vonásait, az pedig csupán megrázza fejét, minek következtében megnövesztett tincsei a szemébe hullanak.

– Nincs. Kezdhetjük – mondja, s rá sem eszmél, valójában milyen színtelenül cseng a hangja.

Taehyung lesüti a tekintetét. – Jó.

Jungkook szólni akar, nyugtatóan megcirógatni társa finom bőrét – még ha nem is ő szorul igazán nyugtatásra –, hiszen nem bírja elviselni, hogy ilyen megtörtnek lássa az angyal arcú fiút, ám egy hang sem jön ki ajkai közt.

– Két hét telt el, és mi egymáshoz sem szóltunk – kezdte Taehyung, egészen halkan. – Ahányszor megláttuk egymást az iskolában, gyilkos pillantásokkal illettük a másikat, ám úgy tűnt, te jól elvagy az újdonsült haverjaiddal, és hidegen hagylak, az egész incidensünkkel együtt. Azt hittem, tévedtem, nem érdekellek. Legalább is, egy ideig minden tetteddel ezt sugalltad, de aztán eljött november tizenhetedike, amikor...

S Jungkook emlékezik:

Yugyeom könnyű léptekkel haladt a gimnázium folyosóin. Arcán hatalmas vigyor ült, mely Jungkookot a sajátjára emlékeztette; volt hasonlóság köztük, ami külsejüket illette, csakhogy belülről teljesen különböztek. Yugyeom  legtöbbször csendes volt, ám ez nem azt jelentette, hogy félénk, vagy esetleg szerény volna. Egyik sem volt, s ezt igazolta az is, ahogy már korán reggel ünnepeltette magát a saját születésnapján. Jihun, Yoongi, Wonho, és természetesen Jungkook (aki nem akart kimaradni semmiből sem) JBL hangszóróról bömböltették az ismert Birthday sex című dalt, konfettilövővel lövöldöztek mindenfelé, arra késztetve az egész iskolát, mindannyian bulizzanak velük együtt, Yugyeom tizennyolcadik születésnapja alkalmából. 
Hatalmas perpatvart csaptak, aminek természetesen megint az igazgatói iroda lett a vége, de úgy gondolták, teljesen megérte. 
Ezt követően egész éjjel szórakoztak, Wonho óriási házibulit rendezett, ittak, szívtak, extasyt ettek, nyitott szobaajtóknál szexeltek lányokkal, s Jungkook piszkolsul élvezte az egészet. A drogok hatására már a világát sem tudta, fogalma sem volt, hány csajjal kefélt aznap, s hogy kik voltak azok. Azt sem értette, egyszer csak hogy kerültek a haverjaival a közeli, elhagyatott erdős terület közepére, s miért fog fegyvert a kezében. Egy pillanatig eszébe jutott, hogy megkérdezze, egyáltalán honnét szerzik ezeket a pisztolyokat, csakhogy agya túl tompa volt hozzá, hogy egy értelmes mondatot is kiejtsen a száján.

– Na, majdnem eltaláltam! – Yugyeom hangja nagyon távolinak tűnt, pedig ott állt mellette.

– Mit, te gyökér? Teljesen rossz irányba céloztál – röhögött Yoongi, s egy egyszerű mozdulattal elsütötte pisztolyát. Pár méterrel arrébb felállítottak néhány üres üveget, a golyó pedig tökéletes pontossággal szétrepesztette az egyiket.

– Jungkook, te jössz! – veregette hátba Wonho a fiút, aki csupán bambán nézett rá vissza.

– Hol vagyok? – kérdezte, körbevezetve a tekintetét a fák között. Egyre gyorsabban forgott vele a világ.

– Hát ez kész – nevetett Jihun, majd elfordította a fejét, s hirtelen, izgatottan felkiáltott:  – Az ott mi?

Jungkook még látta az elmosódott jelenetet, amint a társa felemeli fegyverét, s minden előzmény nélkül rálő a közelükbe merészkedő mókusra. Az állat görcsbe rándult, megdermedt testtel zuhant a földre a fa ágáról. A töltény áthatolt kicsiny testén, lyukat fúrva hasába, lucskos vérrel áztatott belei pedig undorító zselatinként ömlöttek ki belőle. 
Kook hányni akart. Ösztönösen Taehyung jutott eszébe, ahogy pár héttel ezelőtt fegyvert fogott magára; a rémület, amit akkor érzett, mikor a fiú meghúzta a ravaszt. Mi lett volna, ha mégsem viccel, ha mégis meg lett volna töltve a fegyver? 
Ahogy ránézett a döglött állatra, elképzelte Taehyungot ugyanolyan véresen, dermedten, élettelenül, kiloccsanó szervekkel. 
Érzelmei felerősödtek a sok tudatmódosító szer hatására, légzése szaporábbá vált, ordított, ahogy a torkán kifért, s vaktában elkezdett rohanni, nem törődve senkivel és semmivel.

Futott, amilyen gyorsan csak bírt, mintha így háta mögött hagyhatná a félelmeket, a magányt, a kínt, mindent, ami egész életében nyomta a vállát: Nem volt családja, az anyja alkoholista, apja meghalt, drogos nevelőapja pedig évekig verte, egészen kiskorától kezdve. Mindig is úgy érezte, az élete egy borzalmas klisés film, melyben minden közhelyes rossz vele történik meg. Utálta, gyűlölte magát, s azt, hogy az anyja egyáltalán világra baszta ezért a szarért, és habár mindig próbálta elfojtani magában az érzéseit, egy idő után úgy is a felszínre törtek. 
Ahogy rohant, üldözték a démonjai, s a rettegés borzalmas sötét felhője ott lihegett a sarkában. Fogalma sem volt, merre járhat, autóutakon futott át, fellökött útjában álló kukákat, embereket, s noha tudta, őrültség, amit művel, képtelen volt leállni. Éppen egy forgalmas közúton próbált átvágni, mikor egy terepjáró nem fékezett le előtte időben; a fiú átgurult a motorháztetőn, az aszfaltra zuhanva. Sajgott mindene, bal karja majd leszakadt, és egyszerűen nem tudott erőt venni magán, hogy felkeljen. Biztosan átmentek volna rajta a száguldó autók, ha abban a pillanatban nem ragadják meg kezek a hóna alatt, s nem kezdik el húzni elgyengült testét a járda irányába.

---------------------------------------------

Iratkozzatok fel a blogra, vagy lépjetek be a blog facebook csoportjába, hogy mindig értesülhessetek az új részekről: 

https://www.facebook.com/groups/1979819088974949/

És ha tetszett a rész, ne felejtsetek el hagyni egy kommentet! :)