The rapist // 13.

- Jungkook. – Taehyung rémült hangja suttogássá halkul, mikor már ötödszörre ejti ki a másik fiú nevét, ám az meg sem mozdul; olyan apróra húzta össze magát, amennyire csak tudta; akár egy pár napos, elveszett kis teknős, kit épp csak most sodort partra az óceán, s ő elbújt, mert félt az ismeretlentől. A különbség az, hogy Jungkooknak nincs páncélja, ami megvédhetné őt.

A combjai rettenetesen fájtak, ahogy rájuk nehézkedett; miután azt mondták neki az orvosok, valószínűleg nem fog többé talpra állni, nem is próbálkozott vele, ezért végtagjai ha lehet, még jobban elgyengültek. A gerince is sajog természetesen, ám százszoros fájdalmat is képes lenne elviselni, ha cserébe végre megszűnne a nyüzsgés az elméjében: Valahogy az agya nem tudta elviselni, hogy összemosódik a jelen és a múlt; Hoseok képe teljesen összezavarta, s Jungkook eközben az érzelmeivel is küzd. Nem ért semmit, azonnal Hoseokhoz akar rohanni, hogy megrángassa, és ráordítson, „rögtön magyarázd el ez az egészet!”, ám a kisujját sem bírja megmozdítani, s keserves nyögéseken kívül egy hang sem jön ki a száján. Mikor hangosan felzokog, Taehyung megragadja a karját, s ülő pozícióba kényszeríti őt. Erősen tartja Jungkook vállait.

-      Kookie, mondd már el, mi történt? Valami rosszat mondtam? – Sötét szemei hatalmasra nyílnak, ajkait szorosan préseli egymáshoz. Épp ott tartott a történetében, hogy miután összevesztek az iskola folyosóján, hetekig nem beszéltek. Nem érti, társa pontosan min akadt ki ennyire; idáig is elég sok nyomasztó dolgot adott a tudtára, fogalma sincs, ez miben különbözik tőlük. Vagy talán nem is ezen a történeten van a hangsúly? Talán valami más jutott eszébe? Taehyungnak hirtelen Földgolyó méretű, hűvösen maró gombóc keletkezeik a torkában.

Jungkook összeszorítja a szemeit, hogy lehetőleg az összes bennrekedt könnyét kipréselje. Érzi, hogy Taehyung szorítása gyengül, s ekkor akartan-akaratlanul is az előtte térdelő fiúra rogy. Szorosan átöleli a nyakát, s nyakhajlatába fúrja a fejét. Társa bár egy kis hezitálás után, de ugyanúgy átöleli őt – ilyen közel nem is tudja, mikor voltak utoljára egymáshoz. Jungkookot fokozatosan megnyugtatja Taehyung finom, barackos öblítő illata, s a pulcsijának kissé bolyhos anyaga. Érzékeli, ahogy csillapodik heves légzése, s egy idő után a sírhatnéka is elmúlik. Most már meg tud szólalni.

-      Sajnálom – hallatja rekedten, pár centivel távolabb húzódva a másiktól. Lesüti a tekintetét.

-      Mi történt, Kookie? Mi jutott eszedbe?

Kookie. Jungkook már egészen megszokta, hogy Taehyung így szólítja. Bár, tény, leginkább csak akkor szokta, ha elérzékenyül; amikor ideges, akkor azt mondja „Jeon Jeongguk!”; ha pedig hűvös, vagy érdektelen, akkor egyszerűen a „Jungkook”-nál marad. Erre az említett csak a napokban jött rá. Most a megszólításból s Taehyung megremegő hangjából tudja, halálra ijesztette őt.

-  Jung Hoseok – ejti ki, óvatosan sandítva társára. – Tudod, ki ő?

Taehyung láthatóan elgondolkodik. – Ő… - megakad, de aztán a fejéhez kap: - egy fiatal fegyverkereskedő a környéken. Tőle vettem én is a pisztolyomat, amit aztán az iskola padlásán rejtettem el, mert nem akartam, hogy a közelemben legyen… - Ekkor szégyenkezve elpirul az emlék hatására. – Az arca…eléggé hasonlít az itteni barátodéra. Meg is lepődtem, mikor tegnap megláttam melletted a padon ücsörögni.

Jungkooknak megfeszül az állkapcsa, s a levegő mintha a tüdejében rekedne. Arra gondol, Hoseok ott volt vele akkor is, mikor Taehyung először eljött hozzá; a fiú talán akkor csak nem figyelt rá.

-  Nem csak hasonlít – fújja ki szaggatottan a levegőt Kook. – Ő az.

-  Mi? – Taehyungnak szinte az egekbe szökik a szemöldöke, bár, homlokába hulló tincsitől ezt a másik nem láthatja. – Biztos vagy benne?

-   Igen – bólint határozottan. – Eddig nem emlékeztem, de már tudom… Én is elmentem hozzá korábban.

A másik fiúnak ekkor egy pillanatra keserű grimaszba torzulnak vonásai, s mintha valami olyasmit akarna mondani „tudom”, ám inkább csak felteszi a kérdést: - De…miért? Mit keres itt?

-  Fogalmam sincs, de beszélnem kell vele. – Még maga is megijed a saját kijelentésétől. Mi van, ha valami olyat tud majd meg, amit nem akar hallani?

-  Beszélhetek vele én, ha szeretnéd.

Jungkook Taehyung sötét íriszeibe néz, melyek egy végtelen feketelyukra emlékeztetik. Szívesen elveszne bennük, csakhogy jelenleg más dolga van. Határozottan megrázza a fejét. – Nem. Ezt nekem kell megtennem.

-  Rendben.

Miután Taehyug segített neki visszaszállnia a tolószékébe, megkérdezte, legalább vele tarthat-e? Jungkook nemet felelt, de értékelte az ajánlatot. Ahogy azt is, hogy Taehyung még ekkor sem akarta őt „tolni”. Eddig is magától haladt a fiú mellett, s néha bár magán érezte az aggodalmas tekintetét (innét tudta, hogy valószínűleg már megfordult a fejében, hogy segítsen neki közlekedni), de egyszer sem kérdezett rá – Kook ezt tisztelte a fiúban. Valaki, aki szavak nélkül is megértette, borzalmas érzés, amikor ennyire kiszolgáltatott vagy, s másokra szorulsz. Ilyenkor amit csak tudsz, magad teszel meg, kompenzáld magadban az elesettséged.

 Jungkook nem találta sehol Hoseokot, így feltételezte, hogy a szobájában van. Most, ahogy bekopog a műanyag ajtólapon, s egy hang a másik oldalról azt kiáltja "gyere be!", meggyőződik róla, igaza volt.

Az első dolog, amit Kook észrevesz a szobában, hogy itt is – csak úgy, mint az övében – csupán egy ágy van. Az intézet többi lakójának általában van szobatársa (egyrészt, mert a társaság állítólag segíthet a felépülésben, másrészt, mert nem áll rendelkezésre elég hely, hogy mindenki külön helyiségben aludjon), ám nekik kettőjüknek nincs. Nem mintha Jungkook ezt bánná, csak furcsa. Ahogy körülötte minden más is. Minden egyes percben retteg attól, mi fog következni a másikban.

 – Hoseok – köszörüli meg a torkát, mire az ágyán üldögélő fiú arrébb rakja az eddig az ölében pihenő könyvet, s felé emeli a tekintetét.

– Szia – mosolyog rá kedvesen, s Jungkook beljebb gurul. Épp azon van, hogy becsukja maga mögött az ajtót, csakhogy Hoseok mellé lép, és inkább megteszi ezt helyette. Igen, ő mindig, kérdés nélkül segít Jungkooknak, s bár ezt jó szándékból teszi (bár, Kook már ebben sem olyan biztos), nem veszi észre, ez mennyire lekezelő a másik fél számára. – Mi a helyzet? – kérdi, mit sem sejtve.

Jungkook a száját rágcsálja, s tekintetével követi a másik mozdulatait, amint az ismét leül a matracára. Fogalma sincs, mégis hogy kezdjen bele a mondandójába. Végül szorosan lehunyja pilláit – hiszen képtelen lenne társa szemébe nézni –, s megnyalja kiszáradt ajkait. 

– Tudom, ki vagy – mondja, és mielőtt Hoseok bármit is reagálhatna, folytatja; ha most megszakítanák, talán képtelen lenne újra megszólalni. – Emlékszem rád. Fegyverekkel kereskedtél, és engem bíztál meg, hogy rejtsem el őket. Min Yoongi volt a barátod...vagy még most is az, ezt nem tudom. A te pisztolyod volt az, amit Taehyung a halántékához tartott a padlásszobában, és biztos vagyok benne, a te pisztolyod volt az, amivel később fejbe lőttem magam.

Mikor az utolsó mondata végére ér, lassan nyitja fel pilláit. Nem is tudja, mit vár: Talán, hogy Hoseok ideges lesz? Kiakad? Vagy csak pimaszul elmosolyodik, mondván, "végre rájöttél"? Nos, egyik sem. Hoseok zavart somollyal kémleli őt.

 – Tudtam, hogy egyszer rá fogsz jönni.

– Ennyi? – Jungkook felvonja a szemöldökét. Maga sem tudja miért, de a másik nyugodt reakciójától hirtelen rettenetesen ideges lesz. – Ennyit tudsz mondani?

 – Mit mondhatnék? – vonja meg a vállát. – Ez az igazság. A véletlen műve, hogy itt vagyok. Tényleg bipoláris vagyok, és ezért ideküldtek. Tudtam, hogy te is itt vagy, és kissé tartottam is tőle, mit fogsz csinálni, ha találkozunk, de mivel azt mondtad, nem emlékszel semmire, nem is bolygattam az ügyet. Soha nem hazudtam neked, csak nem mondtam el, hogy ismerlek korábbról, mert ezzel úgy is csak bekevertem volna. Ennyi az egész.

 – Bekevertél volna? – hitetlenkedik. Érzi, hogy feszültebb a hangja, mint ahogy azt szeretné. – Mégis hogyan? Hoseok, egy kibaszott érzéketlen seggfej vagy! Fogalmad sincs róla, min megyek keresztül! Úgy csinálsz, mintha mindent tudnál rólam, de igazából fogalmad sincs róla, milyen érzés, amikor lebénulsz kívülről-belülről. Minden szál a múltamból egy lyukas mentőmellény, ami bár fenntart a vízen, de közben ugyanúgy fuldokolok! Mintha élet és halál közt lebegnék – egyszerre hangzik keménynek, s megtörtnek az orgánuma.

– Én is lebegtem élet és halál közt, Jungkook – közli Hoseok élesen. – Tudom, milyen, ha...

– Fejezd már be! – Jungkook ekkor teljesen kiakad. – "Tudom, milyen"; hányszor mondod még el?! Nem, rohadtul nem tudod! Nem a te életed! Azt hiszed, jót teszel velem azzal, hogy pátyolgatsz, és folyton a közelemben vagy, de kurvára nem! Azt hittem, azért lógsz rajtam, mert kedvelsz, de valójában csak így akarod jóvá tenni a történteket!

– Milyen történteket? Jungkook, te mégis miről beszélsz? – tárja szét a karjait. – Egyszer találkoztunk. Egyetlen egyszer. Nem tudtam, ki vagy, milyen ember vagy... Mikor fejbe lőtted magad, persze, hallottam pletykákat, de...nekünk semmi közünk nem volt egymáshoz. Most azért vagyok folyton veled, mert szeretnélek megismerni, hiszen mindketten átestünk egy majdnem-öngyilkosságon, és arra gondoltam, talán jól szót értenénk, talán barátok lehetnénk...

– Akkor el kellett volna mondanod az igazat! – vágja rá. – Az egyetlen, akibe kapaszkodhatok, az Taehyung, de ő még megtörtebb, mint én!

– Mégis mire számítottál? – Hoseoknak egyszerre gúnyos s keserű a hangszíne. Gyorsan beszél. Olyan gyorsan, hogy szinte szembetűnő; nem gondolja át, amit kiejt a száján. Fogalma sincs, a következő mondata mekkora lavinát indít el társában. – Miért ne lenne megtört? Taehyungot kibaszottul megerőszakolták!

Jungkookban megdermed a vér. Mintha hirtelen megállna az idő, eltompulnának a folyosóról s az utcáról jövő hangok, groteszk morajjá állva össze. Szinte újra átéli, milyen volt, mikor a pisztoly golyója belehasított a koponyájába, kíméletlenül fúrva magának utat. Egész testében reszket, s agyában ismét feltörnek a képek: A lepukkadt fürdőszoba, a két test, a sírás...

 – Én voltam, ugye? – motyogja maga elé. Szája belseje annyira száraz lett hirtelen, mint a sivatag. A saját hangját hallja az elméjében, amint azt mondja Taehyungnak: „Csak egy kis hímribanc vagy, akit akkor rakok seggbe, amikor akarok...” Szörnyű, epe ízű undor tör fel a gyomrából.

 – S-sajnálom, nem tudtam, hogy erre még nem emlékszel – hallatja Hoseok, rémült, bocsánatkérő tekintettel nézve rá. – De, ez nem...nem érted...

Ám Jungkook már nem is hallja. Feltörni készülő hányástól, s a könnyeitől eldugul a füle. Még soha nem haladt ilyen gyorsan azzal a kerekesszékkel, mint ebben a pillanatban.

---------------------------------

Na, mit szóltok? Szerintetek mi fog ezután következni? Mi az igazság? Írjátok meg kommentben! 

Iratkozzatok fel a blogra, vagy lépjetek be a blog facebook csoportjába, hogy mindig értesülhessetek az új részekről: 

https://www.facebook.com/groups/1979819088974949/