The rapist // 14.

Undorító érzés. Undorító érzés, mikor elveszted önmagad felett a kontrollt.

Jungkook a legközelebb eső mosdóba siet, hogy kiadhassa magából gyomra tartalmát. Miközben hevesen letérdel a wc kagyló fölé – nem törődve a lábába nyílaló fájdalommal – még a tolószékét is feldönti. Nem érdekeli semmi. Szédül, sajog a feje, s bár tudja, ezen a bőgés nem sokat segít, nem bírja abbahagyni. Vízesés szerűen folynak végig arcán könnyei, hogy aztán belecsöppenve toalettbe, gusztustalan módon összekeveredjenek a hányásával. Undorító; akár csak az elméje.

Kivonszolja magát a fülkéből, ám a mosdó rövid folyosójánál tovább nem tud menni. Elfekszik a hideg járólapon. Érzi, ahogy a felette lévő ablakon át rávetülnek a nap sugarai, csakhogy ő semmi melegséget nem érez. Reszket belülről. Most először érti meg igazán saját magát; most először érti meg, miért akart véget vetni az életének. Inkább meghal, mint hogy ezt el kelljen viselnie. Sőt, meg akar halni. Le szeretné hunyni a szemeit, hogy mély álomba merülhessen, csakhogy látószerve nem engedelmeskedik. Mintha a saját teste is lázadna ellene, s azt akarná, hogy szenvedjen: Ahogy mosdó fehér csempével kirakott szemközti falára pillant, hihetetlenül valósághűen látja maga előtt, amint egy szinte ugyanilyen falnál ott áll ő és Taehyung, és… Szinte érzi, ahogy bőrük egymásnak csapódik, ahogy lefogja a másik fiút; érzi a szorítását a csuklóján, azt, ahogy próbálja ellökni magától; hallja a kétségbeesett, kérlelő hangját. Mindeközben pedig érzi Taehyung fájdalmát is. Fuldoklik a nyaka köré szorított ujjaktól, szégyen, pánik, s félelem kerítik hatalmukba, testét pedig átjárja az alfeléből kiinduló feszítő fájdalom. Olyan, mintha apró darabokra hullana. Mintha minden összedőlne körülötte. Levegőhöz akar jutni, csakhogy nem tud. A fejében a sajgó zsongás, a könnyei, a tüdejében és a gyomrában a marcangoló érzés, a feszítő kín mind egyszerre telepednek rá, és nem tesz ellenük semmit. Jungkook csak fekszik ott a földön mozdulatlanul, és a semmibe bámul… Hagyja, hogy hatalmukba kerítsék az agyából előtörő borzalmas képek. Látni akarja, milyen undorító, mocskos, megbocsájthatatlan dolgot tett.

Később egy szobában ébred. Ki sem nyitja a szemét, de már tudja, ez egy idegen helyiség. Nem érzi maga mellett a kemény falat, márpedig az ő szobájában az ágy szorosan a falhoz van illesztve. Nem akarja látni, hol van; nem halt meg, szóval nem is érdekli, hova cipelték már megint. Biztosan elájult, aztán valamelyik itt dolgozó terapeuta vagy ápoló rátalált, és az intézmény egyik üres helyiségébe vitte. Őszintén, leszarja. Most, hogy felébredt, már nem zsong a feje, nem érez fájdalmat sem; valószínűleg lenyelettek vele valami nyugtató pirulát, csakhogy ennek hatására, talán rosszabbul is van, mint volt. Nem érez semmit: Sem undort, sem kínt, sem bűntudatot, sem haragot, sem pánikot, sem semmit. Mintha meghalt volna, de mégsem. Dühös akar lenni, amiért nem hagyták megpusztulni ott helyben a mosdó közepén, de még erre is képtelen.

Lágy simítást érez a hátán. Az ujjak végigfutnak gerincén, majd óvatosan a hajába túrnak. Felriad. A lehető legkellemetlenebb most egy ilyen érintés; nem is érti, mégis ki a franc ér így hozzá? Ahogy felül, s balra fordítja a fejét, megáll benne az ütő. Végre megint érez valamit – illetve, hirtelen egy csomó dolgot -, s ennek hevében le is esik az ágyról. Kicsit elege van már belőle, hogy mindenhonnan lezuhan, ám ahelyett, hogy próbálna visszakecmeregni a matracra, inkább elfekszik a parkettán, fejét direkt erősen vágva hozzá a padlóhoz.

-        –  Mit művelsz? – Taehyung ijedten térdel fel az ágyra, majd hajol át rajta, hogy láthassa Jungkook arcát. Nyújtja neki a kezét, fel szeretné segíteni, ám a másik fiú nem reflektál a gesztusra.

  –  Miért vagy itt? – kérdi Kook rekedtes hangon, szorosan préselve össze szemeit.

–  -  Délután három óra van. Jöttem hozzád szokásosan, de mondták, hogy tegnap elájultál…

–   – Át aludtam egy egész napot? – nyitja fel az egyik szemét, félve. Retteg attól, mit fog viszont látni Taehyung vonásain, csakhogy azok nem tükröznek semmit. A fiú egyszerűen csak édes, ahogy sötét szemeivel kémleli őt, s ahogy barna tincsei gyönyörű arcába hullanak. Jungkookra ismét szörnyű hányinger tör. Arra gondol, hogy mégis hogyan volt képes bántani egy ilyen csodálatos angyalt?

-     –    Igen – felel, aztán kis szünet után halkan hozzáteszi: - Beszéltem Hoseokkal.

–  –  T-tényleg? – Jungkooknak hatalmasat kell nyelnie. El akar süllyedni a padlóban, azt szeretné, ha a föld most azonnal magába szippantaná.

Taehyung komoly ábrázattal bólint. – Mondta, hogy azt hiszed, te… - hangja hirtelen elcsuklik, majd alig hallhatóvá válik – hogy azt hiszed, te erőszakoltál meg.

-       –   Azt hiszem? – Jungkook eltátja az ajkait, s szíve egy pillanat alatt a torkába ugrik. Megint zsong a feje.

Taehyung egy elgyengült sóhajt ereszt. – Nem te voltál, Jungkook.

-     –   De… –  Jungkook nem akarja elhinni. Még nem. Most nem. – De hiszen emlékszem… Ott voltam, én… Én tettem! – Nem is veszi észre, amint ismét felül, s zaklatottan megemeli a hangját.

-      –  Ott voltál. – Taehyung arca hirtelen nagyon megviseltnek tűnik. – De nem te tetted.

Már tavaszodott, s bár egy ideje már nem történt semmi baljós, Jungkook mégsem tudta elengedni a benne keletkezett zavaró, kellemetlen érzéseket. Nem mintha különösebben tudomást vett volna róluk, de azért éjszakánként, mikor magára maradt a gondolataival, elég sokszor fordult elő, hogy reszketve aludt el.

Yoongi állta a szavát; miután Jungkook sikeresen elrejtette Hoseok fegyvereit (egészen pontosan elásta őket a közeli kis erdőben) beköltözhetett hozzá. Eleinte persze furcsa volt, hiszen ezesetben Yoongi szülei is bekerültek a képbe, ám különös módon ők eléggé szívéjesen fogadták a vendégüket. Jungkooknak fogalma sem volt, mit hazudott Yoongi az anyjának és az apjának, miért kell náluk laknia, de biztos volt benne, fantasztikus hazugság lehetett.

Az iskolában semmi sem változott, leszámítva persze, hogy Yungyeom és Wonho többé szóba sem álltak egymással – ami pedig eléggé rémisztő tudott lenni, tekintve, hogy továbbra is egy társaságban töltötték a szabadidőjüket.

 Az ominózus verekedésük után Yugyeom kórházba került, hiszen szörnyű sérülései voltak, ám senkinek sem mondta el, valójában ki tette ezt vele; szüleinek és orvosainak azt füllentette, rablók támadták meg az utcán… Jungkook nem értette. Nem értette, Yugyeom miért maradt lojális ahhoz a személyhez, aki úgy megverte, hogy majdnem belehalt. Vagy, talán csak nem akarta bevallani, hogy Wonho győzedelmeskedett felette? Elvégre is, ő kezdeményezte a bajt. Mindegy. Igazából, Kook nem is akarta megérteni őket. Senkit és semmit sem akart megérteni. Az öt fős kis csapatuk továbbra is együtt evett minden ebédszünetben, iskola után együtt szívtak, s itták magukat részegre, együtt jártak bulizni… A barátság egy bonyolult dolog. Jungkook nem igazán kedvelte Jihunt, Yugyeomot vagy Wonhot, és igazából Yoongit sem - bár nála lakhatott, de nem puszta jó szándékból vagy kedvességből. Üzlet volt. Valamit valamiért. Tehát, mondhatni, nem volt túlságosan bensőséges a kapcsolata egyik fiúval sem, s tudta, közülük nem is áll senki közel a másikhoz. Erre akkor jött rá, mikor látta Yugyeomot és Wonhot egymásnak esni, majd Yoongi közölte vele, nem bízik meg Jihunban. Nem, tényleg nem kedvelték egymást, s bárki jogosan tenné fel a kérdést: akkor meg miért lógtak folyton együtt? Senki sem tudja; ők sem. Mint már említettem, a barátság egy bonyolult dolog.

Na és persze, ott volt Taehyung. A fiú, akinek látványa minden egyes nap kést döfött Jungkook szívébe. Mindketten úgy tettek, mintha semmi sem történt volna köztük, nem beszéltek, még csak a közelébe sem mentek a másiknak. Kooknak fogalma sem volt, mit érezhet vagy gondolhat Taehyung, ám azután a szörnyű veszekedésük után nem is volt mersze, hogy megkérdezze. Egyrészt tartott a fiú haragjától, hiszen nem egyszer látta már az őrült oldalát, másrészt megijedt a saját érzéseitől, attól, hogy igazán szeret valakit (idáig nem gyakran fordult vele elő ilyesmi), harmadrészt pedig (ami talán a legszörnyűbb volt) attól félt, ismét látnia kell Taehyung szomorú, könnyekkel küszködő szemeit. Nem bírta volna elviselni. Szíve mélyén tudta, Taehyung csak egy elveszett, magányos srác, akinek szeretetre van szüksége…s ő ennek ellenére még egyet - egy hatalmasat - rúgott belé. És ezért retteneten utálta magát.

---

Jungkook életének egyik legszörnyűbb napján, igazából minden nyugodtnak és tisztának tűnt. Még éjszaka is. Nem is sejtette, hogy milyen borzalmas dolgoknak néz elébe; de hát ki gondolta volna? Kellemes, áprilisi idő volt, a sötét égen csak úgy ragyogtak az apró csillagok, a Hold fenséges fénye pedig ezüstös csillogással tündöklött Szöul külvárosa felett. Öt fiú sétált át a kihalt utcán, sörösüvegeket és cigarettát lóbáltak a kezükben, s úgy tűnt, egészen vidámak és gondtalanok. Jungkook jól érezte magát. Amikor Jihunékkal volt, egyszerűen felszabadult; tudta, ilyenkor minden csak a szórakozásról szól.

Wonho ötlete volt, hogy menjenek el egy motoros temetésre. Motoros temetés: mintha valami rally verseny lenne, pedig a kifejezést igazából a szó szoros értelmében kell értelmezni. Egy halott, motorozó ember temetése. „Jó buli” - Wonho ezt a szókapcsolatot használta rá, Jungkook viszont morbid ostobaságnak tartotta: Mégis hogy lehetne egy temetés jó buli? És miben különbözik egy motoros temetés egy átlagos temetéstől?

Nos, ahogy megérkeztek a város egyik külső, kihalt részéhez, s Kook meghallotta azt az irdatlan hangos ricsajt, mikor is több, mint száz motorkerékpárt bőgettek egyszerre, majd megérezte az égetett gumi bűzös szagát, kezdte megérteni, mitől másabb egy ilyen szertartás a többinél. Wonho azt is elmondta, ők nem amolyan „nyugodt” vagy „jó arc” motorosok, hanem Korea egyik legsötétebb, legnagyobb motoros bandája, akiknek épp most halt meg egy nagyon fontos tagjuk.

-      –  A bátyám is benne van egy ilyen bandában – hallatta Wonho, miközben felértek egy kisebb dombra, ahonnan tökéletes rálátást nyerhettek a bőrkabátos fickók (és talán nők) gyülekezetére. Mindegyikük a saját járműje mellett állt, egy hatalmas körben, középen pedig néhány elhasznált gumiabroncsot égettek. A lángok az égig nyúltak.  – Egyszer már voltam motoros temetésen, de az sokkal kisebb volt. – A fellobbanó tűz visszatükröződése ekkor megcsillant Wonho szemeiben, ahogy Jungkook felé nézett egy pillanatra. Kook nem tudta hová tenni a fiú különös szenvedélyét a morbid

halál-szertartásk  iránt, mindenesetre, egy kissé megrémisztette. Eszelősen festett.

-       –  Aha, ez kurva érdekes – közölte Yoongi egy idő után -, de mindjárt megsiketülök, és kibaszottul büdös is van. Menjünk már!

-       –  Kuss! – szólt rá Wonho. – Még csak most hozzák a hullát!

A közelben állt egy benzinkút, így eddig nem láthatták, de egy koporsót hordozó társaság közeledett a többiek felé. Valami furcsa, ismeretlen, melankolikus dalt énekeltek, s mindenki abbahagyta a motorok járatását. A körben állók két részre szakadtak, sorfalat állva, jó néhányan közülük pedig ásót fogtak, s a préri kellős közepén egy jókora gödröt kezdtek vájni, néhány méterrel a lángoló gumik előtt.

-       –  Na jó. – Bár nem nézett oda, Jungkook sejtette, hogy Yoongi ekkor megforgatta a szemeit. – Ez fos. Én léptem. –  Megfordult, s egyszerűen útnak eredt lefelé a dombon, Yugyeom pedig szó nélkül követte. Senki sem kérdezte meg, ő miért megy el. Valószínűleg neki sem tetszett az esemény, de mivel Wonho találta ki, nem híresztelte; tényleg nem beszéltek egymással – egy szót sem.

Már csak hárman maradtak. Wonho élvezettel bámulta, ahogy a koporsós hullát beledobják a gödörbe, Jihun röhögött rajta, Jungkook pedig csupán meghökkenve figyelte őket. Továbbra is morbidnak tartotta, hogy egy temetés látványán szórakozzanak. Úgy gondolta, a barátai őrültek, bár valamelyest meg tudta őket érteni; mindenki kicsit őrült, és mindenkit vonzzanak különös dolgok.

-       –  Lassan mi is mehetnénk – ejtette ki szolidan, mikor a motorosok már be is fedték földdel a rögtönzött sírt. 

-      –  Ne már – húzta el a száját csalódottan Wonho. – Én még nézném.

-       –  Mit? Hülye gyerek, ne legyél már mániákus, meg különben is… - Jihun, miközben beszélt, egy pillanatra elfordította a fejét. Egy pillanat volt az egész, de mondandóját rögtön félbehagyta. Higgadt, torz mosolyra húzódtak az ajkai. – Azt a kurva.

Jungkook követte a srác tekintetét, és közben magában imádkozott, ne azt lássa, akit sejt, hogy látni fog; pedig hallotta messziről a kiabálást, hallotta a hangját, mégsem akarta elhinni… Ám tényleg ő volt az. Taehyunggal veszekedett két motoros fickóval a benzinkútnál. Kiabáltak egymással, lökdösődtek, s Kook tudta, akárhogy is került ide, akármi is a konfliktus forrása, de Taehyung képes arra, hogy megölesse magát, csak a „hecc” kedvéért. Oda akart rohanni, hogy megvédhesse őt, ám egyrészt félt, Jihunék mit szólnának ehhez, másrészt meg pont Jihun volt az, aki megelőzte őt ebben; mármint, az „odarohanásban” természetesen, nem abban, hogy megvédje Taehyungot. 
Jungkook nem értette a szituációt, ám a vészjelző azonnal villogni kezdett a fejében – Jihun után eredt.

-       –  Maradj itt! – parancsolt rá sebtében Wonhora, hiszen nem akarta, hogy még valaki belekeveredjen (akármi is fog kisülni ebből), de nem mintha erre szükség lett volna. Wonho továbbra is ott hasalt a dombon, és a motorosokat bámulta ámulattal.

-       –  Mi a gond, fiúk? – Jihun nyugodtan somolyogva sétált oda, majd állt a két pasas elé, akik Taehyunggal kötekedtek.

Az egyik, kissé nagydarab fickó abbahagyta a vitázást, és felvont szemöldökökkel pillantott a jövevényre. – Ismerjük egymást?

-      –  Nem hiszem – vonta meg a vállát Jihun, majd azzal a csillogó, kiéhezett tekintettel pillantott Taehyungra, amivel az előbb Wonho is nézett a temetkezőkre - …de őt ismerem.

Jungkooknak megrándult a szája sarka. Csak pár méterre állt tőlük, s tudta, hogy Taehyung észrevette; de nem reagált semmit. Csupán elhallgatott, s farkas szemet nézett Kookkal, semmiféle érzelmet sem mutatva. Talán csak nem tudta, hogyan reagáljon. Érthető: Hónapok óta kerülték egymást, fogalma sem volt, Jungkook hogyan viszonyulhat most hozzá.

-       –  El akarta lopni a motorunkat – közölte másik bőrszerkós csávó, vádlóan mutatva Taehyung felé. Ő valamivel fiatalabb lehetett a középkorú társánál, s szemeiből vad düh sugárzott.

-       –  Kurvára nem! – kiáltotta ekkor Taehyung ingerlékenyen, ezzel meg is szakítva a közte s Jungkook közt kialakult szemkontaktust. – Hányszor mondjam el, hogy csak erre jártam, és mikor elmentem a kibaszott motorotok mellett, az hirtelen beindult, mert olyan nyomorék életképtelenek vagytok, hogy benne hagytátok a slusszkulcsot? Én csak le akartam állítani!

-       –  Miért jártál volna erre, a semmi közepén? – nevetett Jihun, majd a két pacák felé fordult. – Ne higgyenek neki, folyton hazudik.

Bár a Jihun által feltett kérdés válaszára Kook is kíváncsi lett volna, nem akarta elhinni, a barátja hogy lehet ennyire szemét Taehyunggal. Elvégre, sosem tett vele rosszat, csupán egyetlen hibát követett el ellene, s akkor is még csak gyerekek voltak…

-       –  Akkor? – ráncolta össze a homlokát a fiatalabbik motoros.

Jihunnak valami olyasmi villant a tekintetében, amit Jungkook nem akart látni. – Majd én elbánok vele.

A motorosok nem értették, és Jungkook sem. Arra gondolt, Jihun talán fordított pszichológiát alkalmaz, s igazából így akarja megvédeni Taehyungot. Már szinte el is hitte, hogy a barátja nem is olyan rossz ember, és ismertségük óta végre egyszer helyesen cselekszik.

-       –  Jó, igazából leszarjuk – forgatta meg a szemeit az idősebbik férfi. – A temetésre jöttünk csak. Nem fogunk bunyózni.

Jungkook megkönnyebbült. Megkönnyebbült, hogy ez ilyen könnyen ment, megkönnyebbült, mikor a motorosok odébb álltak; még talán egy mosolyt és egy sóhajtást is megejtett, amikor… Amikor Jihun hirtelen hátulról lefogta Taehyungot, s elkezdte lökdösni a benzinkút hátulja felé.

Taehyung méltánytalanul kiáltott fel, folyamatosan ficánkolva, próbálva szabadulni. – Mégis mit művelsz?

-       –  Mondtam, hogy megbüntetlek – felelte Jihun, szorosan tartva őt, az erőlködéstől kissé eltorzult hangon.

-       –  Mi a fenéért akarsz olyasvalamiért is megverni, ami egyáltalán nem tartozik rád?!

-       –  Ó, nyugi. – Taehyung nem láthatta, de Jungkooknak igenis a szeme elé vetült az vigyor, ami ekkor Jihun arcán terült el. Megfagyott az ereiben a vér. – Nem akarlak megverni.

A motorok hangja újra felzúgott a távolban. Taehyung egy pillanatra ledermedt, s ez épp elég idő volt arra, hogy Jihun felkapja őt, és a benzinkút hátuljában elhelyezett mosdók felé cipelje. És igen; Jungkook ekkor már tudta. Utánuk rohant, s teljes erejéből taszított egyet Jihunon – csakhogy meggyengült a sokktól, így nem sokat ért el vele. Ordított ő is, Taehyung is, de semmi haszna nem volt; senki nem hallotta a motorbőgés miatt, senki nem tudott rajtuk segíteni – a legborzasztóbb az volt, hogy még maga Jungkook sem.

-       –  Kook, te ebből maradj ki! – Jihun berángatta Taehyungot a mosdóba, s mielőtt a másik fiú utánuk futhatott volna, bevágta előtte az ajtót. A toalett kulcsa belülről volt a zárba illesztve, így gyorsan rá is fordította.

Jungkook tombolt belülről. – A kurva anyád, ne merészelj Taehyunghoz érni!

Már nem érdekelte semmi. Jihun egy szörnyeteg – ezt ismételgette magában, a dühtől forrongva.
Nekifeszült az ajtólapnak. Újra és újra. Nekifutásból próbálta betörni a nyílászárót, a feje, a válla, az oldala sajgott, ám nem foglalkozott a fájdalommal, csupán egyedül a cél lebegett előtte. Egy idő után nagyot reccsent az ajtó, s ő ettől még jobban felbőszült. Sokadik próbálkozásra sikerült kidöntenie a műanyag lapot a helyéről; a tárgy hangosan puffanva szakadt ki a keretéből, majd zuhant rá a toalett törékeny járólapjára. Jungkook berontott. Berontott, és arra készült, hogy… Igazából, ő sem tudta – merthogy nem, nem volt felkészülve arra, ami odabent fogadta. A két fiú csak pár méterre volt tőle, könnyedén odarohanhatott volna, hogy szétszedje őket, aztán addig rugdossa Jihunt, ameddig mozog, csakhogy…lefagyott. Jihun szorosan a helyiség fehér, kissé mocskos, néhol berepedezett csempéjének préselte Taehyungot, kinek eddig sosem hallott zokogása töltötte ki az egész termet, s egyenesen Jungkook velejéig hatolt. Mindkettőjüknek le volt tolva a nadrágja, és meztelen bőrük heves összecsapódásai minden egyes másodpercben lyukat fúrtak Kook fülében. Jihun az ujjaival Taehyung torkát szorongatta; a fiú feje hol előre, hol hátra bicsaklott, s bár nem láthatta Jungkookot, bizonyára tudta, hogy ott van. Fuldokló, kínkeserves hangokat hallatott, hörgött, s alig bírta kipréselni ajkai közt a szavakat, mégis megtette:

-      –  Kookie… - ennyit mondott, és ebben az egy szóban minden benne volt; de legfőképpen a segítségéért esedezett… Amit nem kapott meg.

Jihun hátranézett egy pillanatra. Önelégült mosoly terült szét az arcán, mintha csak azt akarná közölni Jungkookkal: „Tudtam, hogy úgy sem fogsz tenni semmit. Gyáva vagy.” Gusztustalan volt, undorító, felkavaró… Kook remegett, reszketett belülről, minden düh elpárolgott belőle, egyszerűen csak rátelepedett a már jól ismert, borzalmas sötétség, ami marcangolta, ami elől folyton menekülni akart… Szóval futásnak eredt – de nem Taehuyungék felé. Egyszerűen, amilyen gyorsan csak tudott, elrohant az ellenkező irányba.

------------------------

Na, mit szóltok? Meglepődtetek, hogy mégsem Jungkook volt? És mit gondoltok, ez mennyiben javít a helyzeten? Vagy inkább ront rajta? Írjátok meg kommentben!



Iratkozzatok fel a blogra, vagy lépjetek be a blog facebook csoportjába, hogy mindig értesülhessetek az új részekről: 

https://www.facebook.com/groups/1979819088974949/